Bevezető.

Az elmúlt másfél évben volt szerencsém itt a GK hasábjain megosztani veletek posztjaimban számos olyan szép emléket, melyeket nagyszerű játékoknak köszönhettem. Írásaimban beszámoltam arról, hogy számomra milyen varázslatos volt a kocsmai pénzbedobós arcade játékok világa, majd arról is, hogy melyek voltak a 90-es években a kedvenc játékaim. Aztán a 2000-2007 között eltelt hét év kedvenc játékairól is véstem egy hosszú bejegyzést, hiszen a lista nem volt rövid :) Arra gondoltam, hogy folytatom a sort, és a 2007-2014 között eltelt újabb hét év alatt megjelent kedvenc játékaimról is írok egy (két-három) bejegyzést. De sajnos az utóbbi hét évben megjelent játékokról már nem tudnék olyan nagy örömmel írni, mint ahogyan az azt megelőzőekről. Ugyanis ebben az időszakban egyre több játék okozott nekem csalódást, sokkal kevesebb volt, ami úgy igazán meg tudott fogni. Persze azért így is elég sok van ebből az időszakból is, ami felkerült a kedvenceim listájára. Csakhogy még ezeket is egy elég keserű szájízzel játszottam (és játszom ma is), mert rengeteg olyan hiba, és hiányosság jellemzi őket, amelyek engem eléggé bosszantanak.

Szóval én nem igazán vagyok megelégedve azzal amilyen irányba halad a játékipar, és amilyen játékokat kiadnak az utóbbi években. Tudom, nem vagyok ezzel egyedül. Elég sokan vannak, akik bírálják a mai játékokat, és kiadókat.

A játékok butítása is igencsak sokszor felmerül mostanában. A „next-gen” konzolokkal kapcsolatban sok esetben grafikai butításról, felbontásról, és FPS számról szól ez a dolog, de elég sokan panaszkodnak a játékmenetbeli, és egyéb butításokra is. Én most elsősorban ez utóbbival kapcsolatban osztanám meg a saját véleményemet. De szigorúan, csakis szubjektív módon, ahogyan én látom. Az alábbiakban leírtak tehát csak az én személyes, egyéni véleményemet tükrözik a mainstream AAA játékok butulásáról az utóbbi években. (Ja, és csakis a Single player részről).

Egy kis történelem.

A címben feszegetett kérdésekre a válaszokhoz szerintem elég mélyre kell ásni. Valamikor réges, régen, a videojátékok hajnalán, jóval az ezredforduló előtt, még az én gyermekkoromban, és még azon is túl, a videojátékok nagy része nemigen rendelkezett szinte semmilyen sztorival. Aztán ahogy fejlődtek a játékok… De ezt már korábban egyszer remekül leírta Yanez is egy blogjában, ezért javasolnám inkább azt elolvasni ennek a blognak bevezetőjeként.

A történet szerepe a videojátékokban

Ahogy telt az idő, és „fejlődtek” (átalakultak) a videojátékok, fokozatosan egyre több játékban egyre nagyobb szerepet kapott a történet. Ennek a tendenciának köszönhetően az elmúlt jó néhány évben eljutottunk odáig, hogy sok játéknak szinte a legfontosabb eleme lett a történet. Ez szerintem több szempontból sem véletlen. Egyik ezek közül, hogy a kiadók (fejlesztők) látván, hogy ez milyen jól eladható, hülyék is lettek volna nem erre rágyúrni még inkább. Az eredmény nem is maradt el. Egyre nagyobb sikereket könyvelhettek el az olyan játékok, melyekben nagyon komoly hangsúlyt fektettek a történetre.

Filmeket is megszégyenítő story a videojátékokban.

Az utóbbi években (mondhatni az előző konzol gen. idején) sok olyan játék látott napvilágot, amelyeknek mesterien megírt, összetett, csavaros történetük volt, és komoly, mély mondanivalóval is rendelkeztek. Ehhez pedig egyre több esetben járultak hozzá remek, híres színészek munkájukkal.

Filmek vs videojátékok

A játékokban a karakterek egyre kidolgozottabbak lettek. Személyiségüket, egyéniségüket, jellemüket rendkívül jól megalkották sok játékban. Így születtek meg olyan produktumok, amelyek a történet, és a színészi alakítás terén jócskán lepipálnak némely sikeresebb mozifilmet is. Persze ez attól is függ, hogy milyen játékot milyen filmmel hasonlítunk össze, és mi alapján, illetve, hogy ki hasonlítja őket össze. De persze amúgy meg felesleges az összehasonlítás, hiszen a filmeket, és a videojátékokat is mindenki a saját, egyéni ízlésének mércéjével méri…

Viszont azt hiszem, azt talán kezelhetjük tényként, hogy egyre több játék van, ami jó néhány filmet is megszégyenít a történet, és annak kivitelezése szempontjából. Vannak, amelyek már többek is, mint egy játék. Joggal nevezhetünk akár művészi alkotásnak, és mesterműnek is egyes „játékokat”…

Azonban ne felejtsük el azt a tényt sem, hogy a videojátékoknak van egy nagy előnyük a filmekkel szemben. Ez pedig az interaktivitás. Mert a játékban te nem csak passzív néző vagy, mint egy film esetében, hanem aktív résztvevője vagy a történetnek. A főszereplőt TE irányítod, és sok esetben a döntéseid befolyásolják a történet további alakulását. Ezért (is) van az, hogy jobban tudsz a főszereplővel azonosulni, a történetbe való beleélés is sokkal intenzívebb tud lenni így, mint egy film esetében, ahol a történetbe semmi beleszólásunk nincs, nem irányítunk semmit, és senkit, csak passzívan nézünk, mint Rozi a moziban :) A játékokra jellemző interaktivitás, és a sokszor filmeket is megszégyenítő rendkívül profi történet ha együtt van, akkor bizony sokaknak képes akkora élményt adni, amit egy film sem tud. Ezért is számolnak be sokan arról, hogy egy-egy ilyen játék olyan óriási élményt adott nekik, amit egy könyv, vagy film sem tudott addig prezentálni számukra. Ezért tanácsolják sokan azt is, hogy különösen az ilyen játékokról semmiképpen ne úgy alkossunk véleményt, hogy csak gameplay-walkthrough videót nézünk róla, mert akkor pont az ilyen játékok lényege vész el: az interaktivitás.

Film vagy játék?

Néhány játék esetében már annyira szinte csak a sztorin volt a hangsúly, hogy egyesekben talán joggal merül fel a kérdés, hogy egyáltalán ez most film vagy játék?

A Beyond Two Souls tesztje alatt (is) hosszas, indulatoktól, és személyeskedéstől sem mentes vita alakult ki, amely ezt a kérdést boncolgatta. Én úgy gondolom, hogy kár ezen vitatkozni, mert mindenki más szemszögből nézi, és értelmezi a dolgokat… Akár filmnek, akár játéknak, akár interaktív filmnek nevezzük, én úgy látom, hogy a történet valóban olyan szinten fontos (ha nem a legfontosabb) játékelemmé nőtte ki magát, hogy manapság sok esetben, egy-egy játékkal kapcsolatban a gamerek a „játéknak” szinte csak ezeket a tulajdonságait boncolgatják, mintha csak ezek számítanának, és más nem:

Történet mély mondanivalóval, színészi alakítás, szinkronhangok, a főszereplő, és a mellékszereplő karakterek jelleme, jellemfejlődése, személyiségük, érzelmek, zene, és van olyan is, hogy a rendezés, és vágás is szóba kerül, amikor értékelnek egy „játékot”. Nekem leginkább azt volt furcsa látnom, hogy a „játék” egyéb tulajdonságairól egyre kevesebbszer esik szó, vagy szinte egyáltalán nem. Mintha azok nem is nagyon számítanának, csak a fent felsoroltak, amelyekről azért valljuk be, hogy valóban eredetileg, tipikusan a filmekre jellemző tulajdonságok.

„Számomra azok a jó játékok, amelyek a történetre, mély érzelmekre, kidolgozott karakterekre koncentrál.”

Az utóbbi években egyre több gamert olvastam így, vagy ehhez hasonlóan nyilatkozni. Persze régen is voltak erősen story orientált játékok. De akkoriban még (pl. a 90-es években) ez csak az ún. kaland, és szerepjátékokra volt jellemző. Ez egy külön műfaj, külön stílus volt, ahol a sztori, és a sok párbeszéd a lényeg. Csakhogy manapság ez már nem így van.

A story mindenek felett szinte minden játékban.

Ma már szinte minden játékkal szemben alap elvárás, hogy legyen jól kidolgozott története. Még a FPS-TPS játékoknál is, ahol elvileg elsősorban a lövöldözés lenne a lényeg, hiszen annak az S betű ott a végén a Shooter szót jelentené. Ma már szinte minden stílusú, műfajú videojátékban óriási szerepe lett a történetnek. Azért persze nagyon nem kell ezen csodálkozni, mert ez a koncepció olyan óriási sikert aratott, hogy ma már a gamer társadalom nagy része el is várja ezt. Pl. a 2012-es NFS Most Wanted autós játéknak a trenddel ellentétben nem volt története. Elég sokan sérelmezték is… Igen, egy autós játéknál a történet hiányát… De elég csak példának megnézni néhány hozzászólást, ami egy Far Cry 4 hír kapcsán született:

„..az előző Far Cryt sem a sztori vitte el a hátán, hanem a nagyon jól megírt szereplők.”

„Például Vaas lenne a főszereplő (aki egyébként széles körben a Far Cry 3 legjobb elemeként van számon tartva)”

„Ha most Vaas ülne ott a képen, akkor engem megvettek volna kilóra.”

A recept tehát: jó sztori, jól megírt karakterek.

Az emberek nagy többségét úgy lehet a legkönnyebben „megvenni”, ha az érzelmeikre hatnak. Az érzelmekre pedig leginkább a mélyen megindító drámával lehet hatni. Egy szociológus, pszichiáter szaki így nyilatkozott erről:

„A legtöbb ember még ma is azt hiszi, hogy a szórakoztató-ipar, a filmek, a dráma, csak azért vannak, csupán annyi a céljuk, hogy szórakoztassanak… Pedig ez soha nem volt így! A legfontosabb szociális üzeneteket mindig a mozifilmeken át vezetik be. Drámával, felfokozott drámával, érzelmi állapotok szekvenciájával. Nem logikus, tényszerű szekvenciákkal, hanem bizonyos érzelmi állapotok kiváltásával, amiket az agy regisztrál, és ezáltal bevésődik az üzenet...”

Manapság pedig egyre inkább kezdik átvenni a videojátékok a mozifilmek szerepét, sőt: részben már át is vették, hiszen olyan széles körben elterjedt hobbi lett. Ezért nagy hangsúly van azon, hogy mindenféle mély üzenete legyen a „játéknak”. Morális, erkölcsi, politikai, szociális, etnikai, szexuális, és szinte mindenféle színezetű üzenetet hordoznak manapság a játékok. Ezeket pedig a csavaros sztorin, a mesterien megírt szereplőkön, jellemeken, és jellemfejlődéseken keresztül próbálják meg minél hatásosabban átadni, ezeknek az eszközöknek művészi, mesteri fokú használatával. Véleményem szerint ezért is van az, hogy sok mainstream AAA játék lényege a történet, ami tele van drámával, szomorúsággal, könnyekkel, kis gyerekkel… szívszorító mély drámával, tragédiával, sírással, zokogással… Ezek jellemeznek manapság sok "világmegváltónak" tartott "JÁTÉKOT"...

Így tehát az utóbbi években szerintem nagyon sok single player mainstream játék a story mód körül forog, csak a történet a lényeg. Nem véletlen, hogy a filmekhez hasonlítják a mai játékokat. Én úgy érzem, hogy manapság sok esetben a játék szinte csak egy körítés a sztori mellé, és nem fordítva.

"...ezért nem jön be a gta, mert a sok felesleges mászkálás kizökkent a story ból."

A nagy többségnek tehát ez jön be, hiszen veszik, mint a cukrot.

Viszont nem mindenkit lehet „megvenni” a sok átvezetővel, és a remek történettel.

"Sokak üdvözítőnek találják ezt az új trendet, mivel ez előreviheti a videojáték, mint médium fejlődését, mások szerint viszont egyszerűen elvonja a figyelmünket az egyetlen igazán fontos témáról, a játékokról."

„Tetszenek az érvek: Sztori, zene, alakítás, érzelem. Mintha egy filmkritikát olvasnék. Ezek után nem kell csodálni, ha valakinek nem tetszik a "játék".”

„gáz hogy mivé fajultak a konzolok...Mára már szinte jóformán csak Hollywoodi filmek vannak rajtuk videojáték köntösbe bújva...

„…Engem pl nagyon nem érdekel a sztori egy játékban, mivel játék, ezért a játékmenet győzzön meg ne a kurva története, ha jó sztorit akarok akkor könyvet olvasok, ha jó filmet akkor filmet nézek."

„Az Uncharted pont olyan scripthalmaz, mint a CoD.”

„Lassan odáig jut a gamer társadalom, hogy filmet fognak nézni játék helyett, mivel annyi cutscene-t tesznek bele.”

Vannak, akik pl. ezt (is) tartják felelősnek azért, hogy az utóbbi években egyre inkább egyszerűsödnek, butulnak a játékok. Azért talán érdemes lenne elgondolni rajta, hogy egy-egy nagyon sikeres, és világmegváltó csúcs szuper játékot ha megfosztanánk a sztoritól, az összes átvezetőtől, és párbeszédtől, ha csak és kizárólag a színtiszta játékmenetet néznénk, vajon akkor is olyan nagy szám? Vagy csak a sztori "vitte el a hátán"? Érdekes módon mégis a legtöbben csak a grafikát okolják a játékok butulásáért, mert állítólag "minden a grafikáról szól"...

„Mert minden a grafikáról szól”. Kettős mérce.

Sokan úgy gondolják, hogy azért butulnak a játékok, és azért tartunk ott ahol, mert a nagy többségnek minden xart el lehet adni a csilli-villi grafikával. A legtöbben úgy vélik a csúcs grafika az, amivel elvakítják a népet, és ezért butulnak a játékok, mert „mindenki csak a grafikára megy”. Én ezt azonban nem teljesen így látom. Én úgy látom, hogy inkább mindenki a történetre megy, és a szereplőkre, meg a szinkronhangokra, stb. Vagy legalábbis ugyanannyira lehet az emberek nagy többségét megvenni a szép grafikával, mint amennyire egy jó történettel. De leginkább mindkettővel együttesen. Szóval szerintem ugyanúgy „elvakítják” a nagy többséget a remek történettel, mint a grafikával.

Azonban az elmúlt években szerintem sokan kettős mércét alkalmaznak. A nagy többség körében elfogadott dolog, hogy a történet, és a karakterek mennyire nagyon fontos elemei a játéknak, de ugyanakkor ha valakinek egy másik játékelem a fontos, akkor az megvetendő, és elítélendő. Ha valakinek véletlenül mégis fontos lenne a grafika is egy játékban (esetleg a felbontás, és FPS szám), akkor az a nagy többségtől mélységes megvetést, és durva sértegetéseket kap. Sőt: egészen odáig fajult ez a dolog, hogy egyesek kijelentik, hogy az ilyen „nem is igazi gamer”, akinek ez (is) fontos.

„Én nem a pixeleket számolgatom, mert a játék a fontosabb”

"akik az FPS számra, meg a grafikára verik, azoknak nem is a játék a fontos"

"Aki grafikára megy és nem játék élményre az meg is érdemli"

Hmmm. Érdekes. Ha valaki a történetre, meg a karakterekre, és a szinkronhangokra veri az rendben van? Ezek a grafika gyűlölő, mások felett ítélkező gamerek észre sem veszik, hogy ítélkezéseik fordítva is ugyanúgy igazak lennének:

Én nem az átvezető videókat számolgatom, mert a játék a fontosabb.

Aki a történetre, és az átvezető videókra megy, és nem a játékélményre, az meg is érdemli.

Akik a karakterekre, meg a szinkronhangokra verik, azoknak nem is a játék a fontos.

Érdekes, hogy az elfogadott, és rendben van, hogy a történet mennyire fontos, és rengeteg olyat lehet olvasni, hogy az adott játéknak bár vannak hibái, hiányosságai, „de a remek történet mindenért kárpótol”. Érdekes, hogy erre nem ugrik senki sem. Ez rendben van. Ez elfogadott. De gondoljunk bele mi lenne fordítva: Mi lenne, ha valaki azt mondaná, hogy „nem baj, mert a grafika mindenért kárpótol”. Ugye, hogy mennyi megvetést kapna? Pedig a történet is csak egy a játék tulajdonságai közül, ugyanúgy, mint a grafika. Sőt: grafika nélkül nem is létezhet egy játék, de történet nélkül igen… Akárhogy is: mindkettő a játék tulajdonságai közé tartozik, és mindkettő a játékélményt befolyásoló tényező lehet attól függően, hogy az illetőnek milyen az ízlése. Tehát az, hogy esetleg valakinek a történet a fontosabb, és a grafika nem számít, vagy a történet nem fontos neki, ellenben a grafika fontosabb neki, az csak egyéni ízlés dolga. És ahogy itt a GK-n valaki egyszer remekül megfogalmazta egy hozzászólásban: „Baromi legalja dolog, valakit az izlése miatt baszogatni”

Hogy kapcsolódik ez a játékok butulásához? Úgy, hogy szerintem azon logika mentén, ahogy a játékok butulásáért a grafikát okolják, úgy legalább annyira lehetne okolni a történetet is a butulásért. Az persze rendben van, hogy a nagy többségnek valóban nem olyan magasak a grafika iránt támasztott igényei, mert a nagy többségnek már az is lélegzetelállítóan szép, amit az előző gen. konzolok produkáltak (a felbontásról, és az FPS számról nem is beszélve, amik között sokan nem, vagy alig látnak különbséget). Persze nem baj az, hogy valakinek nem számít a grafika. A baj az, amikor elkezdik egyesek ezt a kettős mércét alkalmazni azzal, hogy a saját ízlésük az rendben van, de ha valakinek más az ízlése (jelen esetben: akinek mégis fontos játékelem a grafika) azt köpködik, megvetik, elítélik, és már szinte egyenesen gyűlölik is. Miért? Milyen jogon? Honnan ered ez a nagy gyűlölet, és megvetés azok iránt, akiknek fontos lenne a grafika is? Szerintem a válasz egyértelmű:

Persze vannak olyan elvetemült „next gen” konzol tulajdonosok is, akik arra az elképesztő csúnya dologra ragadtatják magukat, hogy egy új gen. konzolon szebb grafikát, és magasabb felbontást, és FPS számot várnának el. Na ők is ugyanúgy megkapják a magukét…

Egyébként a játékok butulását illetően véleményem szerint mindkettő igaz. A csúcs grafikával, és a csúcs sztorival együttesen vakítják el a népet leginkább, miközben a játék többi eleme igencsak el van hanyagolva sokszor, és le vannak butítva…

Mikor kezdődött a játékok butulása, és miért?

Én úgy látom, hogy a mainstream AAA játékok szélesebb körben való elterjedésének köszönhető a játékok butulása. Ez pedig a konzolok egyre népszerűbbé válásával kezdődött meglátásom szerint. Mert egyre többeknek lett vonzó ez a hobbi, és a nagy többség erre a célra inkább a konzolokat választotta. A döntésben nyilván van szerepe az exclusive játékoknak is, de szerintem a nagy többség legfőképpen az egyszerűség miatt választotta a konzolt, (a pc helyett) aminek köszönhetően a mainstream AAA játékok terén az utóbbi években az abszolút elsődleges platformmá vált, maga mögé utasítva a Pc-t. Elég csak a mainstream multiplatform AAA címek eladásait megnézni, és máris egyértelmű, hogy ezen a téren abszolút fölénnyel a konzolok kiütéses győzelmet arattak a Pc-k fölött. A konzol egyik legfőbb előnye, hogy egyszerű. Ezzel kielégítette a nagy többség igényét, ezzel hódított meg sokakat, és így lett egyre többek számára vonzó hobbi. Ugyanis az emberek többsége nem igazán szereti, ha maga a platform, amin futnak a játékok már az maga bonyolult neki.

A nagy többségnek az a tapasztalata (és/vagy sok olyan rémhírt hallott-olvasott), hogy Pc-n játszani körülményes, problémás, szenvedés, nyűg, mert rengeteg a hiba, összeomlás, és még számtalan más probléma van vele, ami bonyolítja, körülményessé teszi a játszást. Plusz sokak szerint nagyon drága is, ha pc-n akarunk játszani, hiszen többször annyiba kerül, mint egy konzol, és évente (akár többször is) cserélgetni kell az alkatrészeket, hogy tudjunk játszani az újabb játékokkal is. Ezért elég sokan megutálták a pc-t, vagy legalábbis nem preferálják. Persze sokakban közülük fel sem merül, hogy a rengeteg szenvedés, és a gond Pc-n az esetek nagy többségében azért volt (van), mert ők nem értenek hozzá.

De még ha vannak is, akik tudják, hogy ők nem értenek hozzá, (vagy még ha értenek is hozzá) akkor is azt mondják (amúgy teljesen jogosan) hogy "én nem akarok érteni hozzá! Én játszani akarok, és arra sokkal egyszerűbb, praktikusabb a konzol, mert ott csak beteszem a lemezt, és kész". Ebben amúgy teljesen igazuk is van. De ezzel megint csak ott vagyunk, hogy a nagy többségnek az egyszerűség kell.

A prohardveren kicsit erősebben fogalmaztak, de lényegét tekintve talán van benne valami:

„…a tudatlanok és a tanulni nem hajlandók veszik erre rá az egész ipart. még azok sem hajlandók rendesen beállítani a dgpu-t, akik amúgy megveszik az felsőkategóriát. egy ideig fujjolnak, hogy bakker ez ilyen bonyolult 300 ezerért? és vesznek egy konzolt, nyomják a gombot, húzzák a kallantyút és vigyorognak. na, ezekből van egyre több. ezt márpedig követnie kell a piacból részesedni kívánóknak. vagyis felismerték, hogy hülyéből sokkal több van, ezért nekik kell eladni a sok szart … (de igazából az ipar csak kihasználja az ostobákat)”

Tehát a játékok butulása szerintem akkor kezdődött, amikor ez a hobbi elkezdett szélesebb körben elterjedni. Elsősorban főként konzolon, mert a mainstream AAA címekkel az utóbbi években a nagy többség azon játszik. Ezért a játékokat is elkezdték az egyre csak növekvő játszani akaró többség igényeihez alakítani. Persze nem csak konzolon. Ez „megfertőzte az egész játékipart”. Így fogalmazta ezt meg remekül itt a GK-n valaki, akinek szerintem rendszeresen remek meglátásai vannak, és aki sokszor szinte leírja helyettem azt, amit én is gondolok:

„Ez a butitott jatekmenet eloszor konzolokon jelent meg, ott sikert aratva gyakorlatilag "megfertozte" a jatekipar nagy reszet. Errol persze nem feltetlen maga a konzolt gyarto ceg, hanem maga a jatekostarsadalom is tehet (erre van igeny) (…) Szoval a lenyeg, hogy a Konzol nem kozvetlen butitotta a jatekokat, hanem kozvetve, hosszu evek alatt (erdemes megnezni jopar frencsajzt mi volt es mi lett belole) a jatekostarsadalom legnagyobb beleegyezesevel (megvette es veszi mai napig).”

Így tehát ma már platformtól függetlenül elárasztották a piacot a butított, egyszerű játékok.

Miért butulnak a játékok?

Megint csak ismétlem önmagam: Mert elkezdett szélesebb körben elterjedni ez a hobbi, és a játékokat elkezdték úgy igazítani, hogy minél szélesebb körben vonzó hobbi legyen, minél többen csatlakozzanak a gamer táborba=minél többen vegyék a játékokat. Mert a játékiparban is az a lényeg, mint a többi iparágban, ahol termékeket gyártanak: minél több példányban, minél drágábban eladni a terméket. Ehhez pedig nem árt, ha minél szélesebb körben „használható” a termék, minél szélesebb kört „szólít meg” a termék. Itt jön képbe az, hogy kell egy nagyon jó sztori, mert ahogy fentebb taglaltam azzal az emberek nagy többségét könnyen meg lehet hatni. Aztán maga a játékmenet butulása: úgy kell a játékokat csinálni, hogy egyszerű legyen, mindenki hamar megértse, könnyű legyen az irányítás, szinte bárki számára hamar, könnyen elsajátítható. Így lehet elérni, hogy minél szélesebb körben elterjedjen, vonzó hobbi legyen. Az emberek nagy többségének igényeihez kell igazítani. A nagy többség pedig az egyszerűséget igényli.

„A mainstream játékok butítva lesznek platformtól függetlenül. Ma úgy kell játékot csinálni, hogy ne legyen tanulási fázis, könnyű legyen, egyszerű játékelemekkel.”

Így tehát ahogy egyre populárisabbá vált ez a hobbi, a játékok is elkezdtek egyre inkább kommersz irányba menni…

„Régen nem arra mentek, hogy minden hülye megvegye a játékokat, a videójáték mint olyan nem volt annyira populáris, hogy a magadfajták kedvében is járni kelljen.”

Viszont ma a nagy többségnek gyártanak játékokat. A többség pedig felhőtlen szórakozást vár el, tele sikerélménnyel. Mindezt úgy, hogy ne kelljen hozzá semmilyen tudás, vagy hosszas betanulás. Nem akar túl sokat agyalni, nem szereti, ha túl bonyolult, túl nehéz a játék. Mert egy fárasztó nap után pihenni szeretne, és jót szórakozni. Tehát a játék pihenés legyen, egy alkalmi, kellemes kikapcsolódás, szórakozás. Ezért azt akarja, hogy ha leül játszani, akkor könnyedén menjen, haladjon előre, és közben nézze az ámulatba ejtő sztorit, és persze hogy elájuljon a csoda grafikától (már, aki nem hirdeti bőszen a „semmit nem számít a grafika” jelmondatot). Persze a nagy többségnek már csoda grafikának számít az is, amit az előző gen. konzolok tudtak, és a többséget nem érdekli, főleg, mert nem is nagyon látja a felbontások közti különbséget, vagy a 30 és a 60 FPS közti különbséget, vagy legalábbis neki lényegtelen…

Végül is a piac csak a többség igényeihez igazítja a játékokat, alkalmazkodik hozzájuk.

Így lett szélesebb körben nagy siker, ezért bevett szokás, jó recept a végtelen, és folyamatosan újratöltődő élet. A majd 2 percenként checkpoint, lineáris pálya design, minden előre scriptelve, bugyuta ellenfelekkel, valóságtól nagyon elrugaszkodott fizikával, stb... A játék mindent a szánkba rág, minden villog, világít, rohadt nagy nyíl mutatja hova kell menni, mit kell csinálni. És toljuk a kallantyút, húzzuk a fogantyút, nyomjuk a gombot, amit a játék kiír, vagy épp aminek a rohadt nagy ikonja villog a képünkbe. Aztán birkamód követjük a rohadt nagy nyilat, vagy legalábbis megyünk arra, amerre a játék terelget minket. Így szinte a játék játszik velünk :) Néha pl. zárakat törünk fel egy olyan logikai mini játék keretében, amit egy 10 éves is gond nélkül megoldana... Vagy nyomozósdit játszunk, ami abból áll, hogy nézelődünk kicsit, és ami világít arra ráállunk, és hosszan nyomjuk az X-et… És a többség vigyorog, hogy de jó játék :) Aztán jönnek néha ellenfelek is, akiknek az intelligenciája kb. "egy haldokló teknősbéka szintjén van". Vagy inkább agyatlan zombik szintjén? .... jééé... Lehet, hogy ezért folynak a csapból is a zombis játékok az utóbbi években? :) Aztán ha mindent jól csináltunk, akkor megy tovább a sztori, és egy újabb csúcs szuper cutscene következik... Márpedig a készítők mindent megtesznek azért, hogy jól csináljuk, nehogy a játék megzavarja a jó sztorit... :))

A képernyő tele van mindenféle villogó vacakkal, világító, villogó ikonokkal, nyilakkal. GPS, minimap, és mindenféle HUD, ami mindent jelez: milyen irányból, hányan jönnek, honnan lőnek, sőt: ma már az örök (és újratöltődő) élet mellett sok játékban még röntgen szemünk is van, így átlátunk mindenen, és mindenkin, a játék még ki is emeli nekünk az ellenséget.

Mi lesz a következő? Noclip minden játékban? Néha még láthatatlanok is vagyunk. A lényeg, hogy tényleg mindenféle eszközzel "segítenek", hogy a kedves gamer még véletlenül se tévedjen el, nehogy elakadjon, meg ne haljon, mert akkor nem megy tovább a történet, nem jön az újabb cutscene, és nem tudja meg az izgalmas sztori további alakulását. Arról nem is beszélve, hogy netán a kudarcoktól még a végén végül megutálja a videojátékokat, elmegy tőle a kedve, és akkor majd nem veszi meg az újabb csoda játékot, amit már be is harangoztak az évezred játékának...

A marketing. Hype, beetetés.

Ehhez jön még hozzá a marketing. Manapság (is) az emberek ízlését, értékrendjét, meggyőződését, hitét, gondolkodásmódját olyan szinten tudják manipulálni, hogy az emberek gyakorlatilag „hipnózisban” élnek. Sok ember könnyen befolyásolható, és a média által ma már olyan komoly szinten tudják manipulálni az embereket, hogy képesek az igényüket, és az ízlésüket is úgy formálni, hogy arra legyen igényük, amit el akarnak adni nekik. Egyébként ez a marketing alapja is, hogy a potenciális vevő ne azt érezze, hogy te el akarsz adni neki valamit. Nem. Úgy kell manipulálni, főleg az érzelmeire hatva, hogy úgy érezze, neki KELL az, amit te árulsz. A lényeg, hogy sokan vannak, akiket már a marketing meggyőz, és bár még kész sincs a játék, de máris vigyorogva rendelik elő magas áron. Sokszor a játék megjelenését megelőző marketing hadjáratban mutogatnak képeket, videókat, és ígérgetnek mindenfélét, amiről később sok esetben a megjelenést követően kiderül, hogy az ígéretek nagy része nem teljesült. Viszont ma már egyre többen vannak, akik nem háborodnak fel ezen. Mert sokan már megszokták, tudják előre, hogy hazudnak, vagy egyszerűen csak nem érdekli őket, hogy hazudtak korábban, mert a végleges verzióval ők akkor is meg vannak elégedve, még ha az nem is pont azt hozta, mint amit ígértek a készítők. A többség tehát meg van elégedve a mai játékokkal, sokan nem érzik magukat átverve, nem bánták meg a vásárlást, csak ámulnak, és bámulnak, hogy micsoda jó játékok jönnnek manapság is...

Véleményem szerint tehát így, és ezért butultak a játékok. Így jutottunk el odáig, hogy egyre több játék van, „amit tinire butítottak 5-55 éves korig bárki tudja játszani”

Ki a hibás a játékok butulásáért?

Elvileg az a rengeteg ember a hibás, aki megveszi ezeket, és örömét leli benne. Mert nem gyártanának ilyen játékokat, ha nem vennék meg olyan sokan. Szóval igen, ti vagytok a hibásak a játékok butulásáért :) Ti, akik magas áron megveszitek, és még vigyorogtok is hozzá, hogy micsoda jó játékok, és a fórumokon is csak dicséritek. Ezzel támogatjátok, és erősítitek ezt a trendet. De tényleg jogunk van ahhoz, hogy elítéljük, és támadjuk őket? Hiszen miért baj az, hogy olyan sokan örömüket lelik a mai játékokban?

Fanyalgók, fikázók, elégedetlenkedők.

Elsőnek úgy gondoltam, hogy erről külön bejegyzést írok, de aztán rájöttem, hogy ebben a témában már aRkye írt egy igencsak érdekes blogot, amely alatt a hozzászólásokban rengeteg jó meglátás született, én pedig csak azokat tudnám ismételni. Ezért inkább azt a blogot, és a hozzászólásokat ajánlva, azokat kissé kiegészítve csak ennyit tennék hozzá:

Vannak bizony olyanok, akiknek nem tetszik az, hogy ez a hobbi ilyen kommersz lett, és az ipar "elqurvult" azzal, hogy ma már inkább jócskán lebutított játékokat kínálnak azért, hogy mindenki számára könnyen játszható legyen. Sokaknak nem tetszik, hogy a játékok egyszerűsödnek (butulnak), és sokan úgy vélik, hogy nincs bennük elég kihívás, lineáris, ötlettelen, repetitív, rövid, unalmas, sablonos copy-paste, még mindig borzalmas az MI, tele van bugokkal, rossz a fizika, vagy túlzottan arcade jellegű, valóságtól elrugaszkodott, stb., stb. Lehetne még sorolni. Ugye ismerős? Elég sokan vannak, akik panaszkodnak, fanyalognak, és kritizálják a mai játékokat. E közben az elégedett nagy többség általában nem érti, és/vagy nem szereti ezeket az elégedetlenkedőket. Ezeket a "fikázókat" igencsak sokan támadják, és megvetik. Részben jogosan. Az elégedetlenkedők közül ugyanis vannak, akik nem tetszésüknek nem éppen kulturált formában adnak hangot. Sokan közülük bírálják, esetleg sértegetik is azokat, akiknek ez a trend megfelel, akik megelégednek azzal a "fossal", ami manapság készül. Vannak, akik indulatosak, dühösek, és "fröcsögnek". Részben érhető tehát, hogy a többség nem szereti az ilyen "fikázókat", és fanyalgókat. Azonban én azt figyeltem meg, hogy a kulturáltabban megfogalmazott kritikákat sem igazán tűri a nagy többség. A néha talán túlságosan is elégedettek közül sokan vannak, akik a nem tetszés kinyilvánításának kulturáltabb módjára is ugranak, és támadnak. Ha valaki nem tetszését fejezi ki, akkor még kérdőre is vonják, hogy ha nem tetszik, akkor miért irkál ide. Szóval csak hajbókolni lehet... De ezek már a fentebb ajánlott blog alatt is ki lettek tárgyalva....

Szerintem el kellene fogadni a fanyalgókat is. Hiszen olyan nincs, hogy valami mindenkinek tetszik. Mint ahogyan eddig mindig, minden korban, minden rendszerben, trendben, divatban, így a gamer világban is így van ez: mindig vannak lázadók, akik az aktuális rendszer, trend ellen vannak, mert nem tetszik nekik, és kritizálják azt. Mindig volt, van, és lesz is egy elégedetlenkedő réteg. De az is igaz, hogy akik az épp aktuális rendszert, trendet, divatot szeretik, támogatják, vagy legalábbis meg vannak vele elégedve azoknak meg nem tetszik, hogy vannak, akik a rendszer ellen vannak, és lázadoznak ellene, kritizálják azt. Nem vagyunk egyformák, ezért ellentétek mindig is voltak, és lesznek is, nem csak ezen a téren, hanem az egész gamer világ, és úgy egyáltalán az élet minden területén. Csak az elfogadás lenne a megoldás. Kölcsönösen elfogadni, és tiszteletben tartani a másik véleményét. De ez sajnos soha nem működött rendesen (és nem is fog). Mert az ego az úr, és sokkal inkább megy a gyűlölködés, mert az sokkal könnyebb...

Végszó.

Bevallom, hogy én is a lázadók, fanyalgók, elégedetlenkedők közé tartozom. Habár ez már a bevezetőből is kiderült :) De én mindig is az voltam. Egy maximalista, és lázadó oroszlán...

Ez azonban nem jelenti azt, hogy semminek nem tudok örülni, vagy ne tudnám értékelni, megbecsülni azt, ami van. (Csak mert sokan ezekkel a jelzőkkel is meg szokták bélyegezni az elégedetlenkedőket.)