Az Uncharted-trilógiáról is híres Naughty Dog rengeteg díjjal jutalmazott, PlayStation exkluzív művét annyira megelőzi a jóhíre, hogy a róla szóló kritikák ennek csak a nyomában loholhatnak. Abban biztos voltam, hogy megéri beszerezni, mégis voltak kétségeim vele kapcsolatban. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy tényleg olyan jó legyen, mint mondják! Rajongói már nem is játékként, hanem műalkotásként dicsérték. Magam is tanúja voltam, hogy a médium folyamatosan rázza le magáról a korlátokat, és nem ritkán jobban kidolgozott, mélyebb élményt nyújtó történetettel rendelkeznek darabjai, mint az éppen futó filmek, de most újabb határok tűntek el mozi és játék között. Ennek a fejlődésnek a jelenlegi tetőpontja a The Last of Us, ami minden kétséget kizáróan, konzolgenerációtól és műfaji besorolástól függetlenül a legjobb játékok egyike, amely valaha a kezemben volt! 

A történet filmes inspirációit nem nehéz felismerni. A 28 nappal későbbtől a The Walking Deadig rengeteg olyan alkotás felsejlik, melyek bár szörnyekkel és zombikkal vannak tele, a szívüket a karakterek adják. A The Last of Usban egy fertőzés kényszeríti térdre az emberiséget, melyből természetesen nem a legjobbat hozza ki a kataklizma. Mindenki azt teszi meg a túlélésért, ami csak szükséges, legyen az gyilkosság vagy kannibalizmus. Ahol a hadsereg tartja fent a rendet, ott tőlük lehet rettegni. Ahol a rendszer összeomlott, ott a bandába szerveződött útonállók gyilkolják a túlélőket. A készítők brutális őszinteséggel ábrázolják meddig vagyunk képesek süllyedni, ugyanakkor azt is, hogy megvan bennünk mindazon tulajdonság, mely ahhoz kell, hogy felülemelkedjünk a hibáinkon.

Főszereplőnk, Joel túl egy iszonyatos veszteségen már réges-rég anélkül húzza meg a ravaszt, hogy remegne a keze. Társával, Tess-szel csempészésből tartják fenn magukat, így kerülnek kapcsolatba az ellenállás egy tagjával, aki üzletet ajánl nekik: fegyverekért cserébe jutassák ki a városból a tizenéves Ellie-t. A lány a civilizáció újraépítésének utolsó szalmaszálát jelenti, ugyanis immunis a fertőzöttek harapására, akik megtámadnak bárkit, aki a közelükbe kerül. Joel nehezen áll rá az üzletre. A legkevésbé arra vágyik, hogy bárkiről újra gondoskodnia kelljen, viszont ahhoz, hogy együtt túléljék az utat, épp azokat az érzelmeket kell újra felfedeznie, mint a bizalom és a szeretet, melyeket annyira igyekezett kiirtani magából.

Nem hittem volna, hogy egy játéknak a legerősebb részét képezheti a történet és a drámai töltet, ám a The Last of Us esetében így van. Joel és Ellie kapcsolatának alakulása valami elképesztően jól van bemutatva. Szinte lehetetlen körülmények között válnak kelletlen párosból elválaszthatatlanokká. A formátum előnye a mozival szemben, hogy nem két órába kénytelen belesűríteni ezt a bonyolult érzelmi folyamatot. Ott van nem csak az átvezetőkben, hanem a teljes játékban. Miközben őket irányítjuk azt is látjuk egyúttal, hogyan bontakozik ki, változik a viszonyuk. Ehhez az elsőrangú, neves filmeket is szégyenbe hozó írói munkán és a megszólaltatóik érzelemgazdag alakításán túl kellett a fantasztikusan kidolgozott, zavaró bugoktól mentes játékmechanika. Joel és Ellie állandóan reagálnak egymásra és a környezetükre. A The Last of Us egyik legszebb pillanatában például egy elvonuló zsiráfcsordára. Valóságosságukat mutatja, hogy hajlamos vagyok inkább emberekként, mint videójáték karakterekként gondolni rájuk. Ellie-t könnyű megszeretni. Nem az az irritáló kiscsaj, akire számítottam, épp ellenkezőleg. Talpraesettebb a legkeményebb fickóknál és, ha kell, hát úgy káromkodik, hogy a többiek csak néznek.

Maga a játékmenet se érdemel kevesebb elismerést, mint a történet és a karakterek. A Naughty Dog alkotása egy túlélő akció-horror, amiben rejtekezve, minimális lőszerkészlettel kell átverekedni magunkat a veszélyekkel teli vidéken. A játékot ezúttal nem csupán az tartja frissen, hogy fokozatosan kapjuk meg a jobb felszereléseket, hanem az aprólékos, átgondolt szerkezeti felépítés is. A különböző kihívásokat és ellenfeleket úgy osztja be, hogy mindig érjen valami új hatás. Az emberek és a fertőzöttek között is eltérőekkel akadunk össze. Az előbbieket felszereltségük és összehangolt taktikájuk, az utóbbiakat társaikat azonnal figyelmeztető, rohamszerű támadásaik teszik idegborzolóvá. A mesterséges intelligencia ritka jól megírt, akár róluk, akár szövetségeseinkről beszélünk. A készítők annyi csalással élnek, hogy a velünk menekülőket akkor is hajlamosak nem észrevenni az ellenfelek, ha épp az orrukat szúrják ki, igaz enélkül annyiszor buktatnának le minket, hogy rövid úton megutálnánk őket.

A lövöldözős részek is magukon viselik az alkotógárda igényességét. Az átlagos ellenfél végre nem mesterlövész. Legalább annyiszor bénázik, ahányszor mi. Amikor sokan voltak, többször kerültek meglepetésszerűen a hátam mögé. A véres haláltól gyakran csupán Ellie figyelmeztetése mentett meg. A pisztolyokat, puskákat nagy örömmel használtam, már csak a klassz hangzás miatt is. Később kapunk bombát, molotov koktélt, és többek között egy lángszórót, melyek jó időben felhasználva óriási segítséget jelenthetnek. A játék hamar rászoktat a gyűjtögető életmódra. Ahova csak lehet, oda érdemes benézni, hisz egyrészt semmiből sincs sok, másrészt gyakran csupán a hozzávalókat kapjuk meg, és ránk van bízva, hogy gyógyszert vagy épp bombát csinálunk belőlük. Időlegesen felfejleszthetjük elhasználódó közelharci fegyvereinket, de a ritkásan előforduló munkaasztalokon a puskákat is. Ha ez nem lenne elég, pirulákkal javíthatunk egyéni képességeinken, úgy, mint maximális életerő, vagy, hogy távolabbról is meghalljuk az ellenséget. 

A PS4-es változatot a jól hangzó „remastered” címkével látták el. Én ugyan annak önmagában örültem, hogy erre a generációra is megjelent a játék, de a készítők szebb munkát végeztek a felújítással, mint azt reméltem. A Tomb Raider definitív változata is csak egy sima felskálázásnak tűnik mellette. A grafika éles és részletgazdag, mely kifizetődik a pályák szépségének a megragadásában, valamint a szereplők arcmimikájának a visszaadásában is. Troy Baker (Joel) és Ashley Johnson (Ellie) alakításának a legkisebb rezdüléseit is látjuk, ami tovább növeli azt az érzelmi beleélést, ami a játék legfőbb erőssége. A csomag részét képezi a történet előzményeit elmesélő DLC is, de ebbe még nem kóstoltam bele. A multiplayert ellenben szemrevételeztem, ami meglepően jól sikerült. Ezúttal az akadozás se zavart be, mint például a Sniper Elite 3-nál, viszont a szerver pokolian nehezen talált partnereket, ez pedig el tudja venni a kedvet a próbálkozástól.

A játékot, akár egy jó könyvet, iszonyú nehéz letenni. Nem egyszer előfordult, hogy csak egy szivatósabb szakaszon akartam túljutni, és az lett vége, hogy órákra leültem elé. Mint ebből kitalálható, a kampány végigvitele szerencsére többet kíván egy laza délutánnál. Ha volt is olyan érzésem, hogy helyenként nyújtják a történetet (pl. Ellie szökése), annak végül meglett az indoka. A készítők a filmes dramaturgiát remekül fordítják át a saját területükre, amire kiváló példa, amikor Joel és Ellie elszakadnak, és felváltva irányítjuk őket, ahogy az egyikük próbál menekülni, a másik pedig a segítségére sietni. Az alkotók másképp is játszadoznak velünk, a pályákon található filmplakátok és képregények, ha jól megfigyeljük, Joel és Ellie kapcsolatának éppen aktuális stádiumának a leképezései.

Bekezdéseken át lehetne elemezni a befejezést, ami nem egy könnyű darab. Úgy boldogító, hogy közben szomorú, összetett, és sötét is. A The Last of Us épp azon a köteléken csavar egyet, amire az egész játékot felépítette. Joel keresztbe tesz az egész emberiségnek mialatt a lehető legemberibb dolgot követi el, amit valószínűleg ugyanúgy mi is megtennénk a helyében. Senki se állítja, hogy helyes, de, hogy nem volt más választása, az egyszer biztos. A The Last of Us mintaértékű játék, amely mind történeti, mind technikai kidolgozottságával követendő példává emelkedik. Ironikus, hogy egy PS3-as port az, ami eddig a legmagasabbra helyezte az új generáción azt a lécet, amit az egy ideje már tartó játékdömping valamely tagjának kellett volna erre a szintre emelnie.

ÉRTÉKELÉS: 100%