"Death, death, death comes sweeping down, filthy death the leering clown, death on wings, death by surprise, failing evil from worldly eyes, death that spawns as life succumbs, while death and love, two kindred drums, beat the time till judgement day, an actor in a passion play, without beginning, without end, evermore, amen." Dellamorte Dellamore

 Francesco Dellamorte (Rupert Everett) foglalkozását tekintve temetőőr, a valóságot látva azonban inkább egy szürreális rémálom főhőse. Éjszakánként a sírjukból felkelt zombikat próbálja féken tartani, hogy állásában maradhasson, míg napközben furcsábbnál furcsább szituációkba csöppen, amelyeknek középpontjába egy titokzatos hölgy kerül.


 Michele Soavi képregény ihlette mesterműve kifacsarja, száz százalékon pörgeti és nem ereszti áldozatait, egy olyan erejű celluloid-aszteroidaként csapódik be, aminek hatóköre meghatározhatatlan. A magát elsőre egyszerű "zombihentelésnek" hitető Dellamorte Dellamore hamar bebizonyítja, hogy a felszín alatt sokkal többről van szó az iszamos hullák halomra gyilkolásánál. A számos zsánerben fürdő produktum csupán a legtisztább jegyeket hagyja magán, a sallangokat, mesterkélt jegyeket és kisstílű elemeket nyomokban sem találjuk, holott a horroral fűszerezett dráma, szerelmi szállal átfűzve és humorral csomagolva sokaknak maga lenne a bukás. De nem Michele Soavinak, aki a műfajokat egymáshoz és nem egymás alá rendelve mutatja be Francesco Dellamorte történetét, akinek sorsában mindenki talál rá illő részeket. Michele Soavi szerint a film az élettől való félelemre reflektál és nem fordítva. E kijelentés abszolút helytálló, különösen a fiatalabb korosztályt tekintve. Céltudatlanság, a lét értelmének keresése, szexualitás... csupán néhány kérdés, amelyekkel a Dellamorte Dellamore a maga groteszk és izgalmas módján foglalkozik, és próbál kompromisszumok nélkül, érdekesen kezelni.
Ugyanakkor a mozi szerencsére nem esik a túlzott komolyság hibájába, minek által nem válik erőltetetté, esetleg üres frázisokat durrogtató, tartalmatlan látszattá. A fekete humor finom adagolásával , a vérrel és akcióval operáló jeleneteket komikus komponensek tarkításával, továbbá az erotika ízléses - bár nem egyszer provokatív és szemérmetlen - alkalmazásával a film légköre egyszerre válik befogadhatóbbá, változatosabbá és intenzívebbé. Így lehet az, hogy a szellemi fogyatékos férfi és a testetlen zombi románca, az özvegy paráznasággal történő férgyalázása, vagy a sírból motorkerékpárral kiugrató zombi esete nem felháborodást vagy udnort vált ki, hanem elégedettséget, elismerést és remek szórakoztatást.
A transzcendens világnak azonban fontos funkciója is van, nem csak egyszerű, csinos díszítés. A valóság és a természetfeletti ébrenléti álmot idézve szerepel a műben, így minden képlékenyebbé válik, nem tudhatjuk mi igaz és mi hamis. Francesco élete pedig ezáltal válik keserédes nyomorúsággá, főként a szerelmet illetően, ami örökös csalódás a számára.
A fentiekhez hasonlóan a külsőségek kiváló prezentálása pedig már csak pont az i-re. A trükkök, a jelmezek, a remek fényképezés pazar egyveleget alkot az auditív résszel, így a vizualitás mindig kifogástalan hanghatásokkal és nagyszerű zenei aláfestéssel érvényesül.
  Lehetetlen magasztaló jelzők nélkül, a nimbuszát figyelmen kívül hagyva beszélni a Dellamorte Dellamoreról, olyannyira sokoldalú és fantasztikus film. Egyedi és utánozhatatlan, ezáltal pedig igazi kincs, Soavi talán legkiemelkedőbb munkája, amely remekül példázza az európai filmek sajátosságát, erejét és fontosságát, így válva kötelező filmmé mindenki számára.