Way of the Samurai 2 Teszt

A játék lényege az volt, hogy egy vadnyugati kisváros seriffjeként pár napig ki kellett tartanunk, véletlenszerű helyszíneken véletlenszerű beszélgetésekbe kellett elegyednünk (amolyan lapozgatós kalandjáték szerűen kellett válaszokat választanunk a párbeszédek során, melyek befolyásolták a játék menetét), és ha úgy adódott, egy-egy tűzpárbajban is részt kellett vennünk.

A közelmúltig nem találkoztam olyan játékkal, ami a Law of the Westre emlékeztetett volna, ám a pár hónapja kizárólagosan PlayStation 2-re megjelent Way of the Samurai 2 nagyon hasonló (pontosabban az anyag nyugaton jelent meg akkor, Japánban Samurai Dou 2 címmel már közel egy éve). No és természetesen a játék két évvel korábban megjelent elődje is valószínűleg hasonló volt, ahhoz azonban nem volt szerencsém, így fogalmam sincs, hogy az ilyen, vagy más jellegű volt-e, és annak ismerete nélkül a második részt a nulláról fogom bemutatni, hiszen a különbségek és a fejlődések számomra ismeretlenek, az elődöt ismerő olvasóktól ezért ez úton elnézést is kérek.

A Way of the Samurai 2 természetesen nem a vadnyugaton játszódik, hanem a régi, tradicionális Japánban, pontosabban az Edo korszak és egyben a szamurájos, népviseletes és többnyire falusi földművelős korszak legvégén, az 1800-as évek derekán, amikor már Japánt is éppen kezdte elérni az ipari forradalom és az urbanizáció. Ráadásul hősünk sem feltétlenül a törvény embere, de erről majd később. A játék kezdete előtt karaktert generálhatunk, nevet, arcot, ruhát és kardot választhatunk, kezdetben szűk repertoárból, de - állítólag - a megnyerések után egyre több és több dolog közül válogathatunk itt. Hősünk ez után megérkezik egy japán kisvárosba, a Dejima szigeten levő Amaharába, ami - ha jól emlékszem - tíz kis városrészből áll, ezek között egy 2D-s térkép segítségével közlekedhetünk. Az apró, egy vagy két üres, lepusztult utcácskát tartalmazó kis városrészekben természetesen már teljesen 3D-ben mászkálhatunk, egyébként nem csak a látvány és a korszak, de kicsit a kevés szerepjáték és kaland elemmel tűzdelt játékmenet és a harcmenet is emlékezteti az embert a szintén általam tesztelt remek Onimusha 3: Demon Siege egyes részeire.

Ekkor első blikkre meglepően nagy szabadság szakad a nyakunkba, akárhova mehetünk, és rengeteg boltba betérhetünk (szinte minden városrészben van hét-nyolc), emellett dumálhatunk a tonnányi lézengő járókelővel is, vásárolhatunk, ugrálhatunk, és ládákat is szétverhetünk, melyekben időnként egy kis pénzmag is lapul. Ez a szabadság számomra leginkább az Omikron: The Nomad Soult idézte, ám a helyzet igen hamar unalmassá is válik, az emberek mondanivalója hamar kimerül, és mivel minden háttértörténet, cél és egyéb nélkül kezdjük a játékot egy szabad, el nem kötelezett, úr nélküli szamurájként, egy roninként, fix teendőink sincsenek, mindezek tetejébe a talált pénzekből gyakorlatilag nem is tudunk semmit sem vásárolni. Célokat és munkákat kell tehát keresnünk, és persze a harcművészetünket is fejlesztenünk kell, természetesen már az elején is valószínűleg megtámadhatjuk a békés városlakókat, én mindenesetre nem vívtam ki magam ellen a sorsot, csak azt a mazochista szerzetest püföltem, aki erre külön megkért. A boltokon túl sok igazán érdekes helyet nem találunk a városban, csak néhányat, az otthonunkban például pihenhetünk (és növelhetjük az energiánkat meg a koncentráció-készségünket), a dojoban pedig sokat tanulhatunk, meg gyakorlatozhatunk, mellesleg a gyakorlatozással és a harcolással kapjuk meg az új támadás kombókat, tehát ne kíméljük a kardunkat és az izomzatunkat. A legérdekesebbek azonban a bandák főhadiszállásai, ugyanis hamar megtudjuk, hogy a várost három rivális banda tartja kézben és gyakorlatilag rettegésben, a magukat jóként feltűntető elöljárók (Magistrate) ugyanúgy sanyargatják a népet, ahogy a részeges, vezető nélküli, szétszórt, sötét banditák (Aoto Gang), és a kettő között álló, szervezettebb, ármánykodással is foglalkozó banda tagjai.

Mi kezdetben bármelyikhez beállhatunk, és sorra végezhetjük a bandáknak a különféle munkákat, forgathatjuk a köpönyegünket is kedvünk szerint, sőt valószínűleg a végigjátszáshoz - feltehetően a város bandáktól való felszabadítása a végső cél - erre szükségünk is van. Ám az elkötelezettség azért hátrányokkal is jár, én például először a banditákhoz álltam be, ők többnyire zsebtolvaj és pénzbehajtó feladatokkal bíztak meg, és bár az elsőt elszúrtam, a többit mind teljesítettem, ha nem is mindet tökéletesen, ugyanis a behajtást elvileg az elöljáróknak nem szabadott volna meglátniuk. Ezekkel a feladatokkal azt értem el, hogy bár az elöljárók továbbra is bratyiztak velem, annak ellenére, hogy elvileg megnőtt a körözöttségi szintem, nem kezeltek bűnözőként, ugyanakkor egy boltos sem volt hajlandó kiszolgálni többé, mindegyik elzavart, és elöljáróért kiáltott. Egyelőre nem is sikerült visszaszereznem a boltosok bizalmát, bár valamivel biztosan vissza lehet. Vállaltam pár iratszállítási melót az elöljáróknál is, és elfogadtam egyet a köztes csoporttól is, de ott el is véreztem, ha minden igaz száz emberüket kell leverni ahhoz, hogy bizonyítsuk, hogy méltók vagyunk a hozzájuk csatlakozáshoz, olyan ötvennel biztosan végeztem, de csak jöttek kábé tízesével egyszerre ellenem, és végül alulmaradtam.

Ezen a ponton eléggé el is untam a játékot, mert nem csak a tengés-lengés, a sok semmitmondó párbeszéd, az összességében céltalan és egymáshoz (eddig legalábbis) nagyon hasonló küldetések és a lepusztult, effektusok nélküli grafika (még a tükrök sem tükröződnek és a folyók sem folynak) unalmasak, de roppant idegesítő az is, hogy bizonyos emberekkel csak bizonyos napszakokban beszélhetünk. Ugyanis az idő is fontos a játékban, öt időszak váltja egymást, a kora reggel, a reggel, a délután, az este és az éjszaka, valamennyire ezek között is telik az idő, valószínűleg a mozgással, beszélgetéssel és egyéb cselekvéssel, napszakváltás viszont csak akkor van, ha valahogy elütöttünk kellő időt egy városrészben, és elhagyjuk azt, ha tehát éppen napszakot akarunk váltani, az nehézkesen megy. Sajnos a lassú animáció is meglehetősen idegesítő, bár a városrészekből sokfelé kimehetünk, mindig ugyanott érkezünk meg beléjük egy hosszabb animációval, de a boltokba benézés is lassú animációval jár, és ami a legrosszabb, a kard elővétel is, mely hosszú mozdulat során mi nem is tehetünk semmit, az ellenfeleink persze jól megszabdalnak minket, sőt a harc közbeni tárgyfelvételhez is el kell tennünk a kardunkat, majd ismét elővennünk. Maga a harc közepes, nem veszélyesen kezelhetetlen, általában a legoptimálisabb, legközelebbi ellenfél körül körözhetünk, de ki is mozdulhatunk a körből, és elég sok kombót is bevethetünk, melyeket fokozatosan tanulunk a harci tapasztalatunk függvényében, ráadásul ezek egy része kardonként változik is, de a legtöbb animáció itt is túl lassú, a verekedős és kardozós játékok több mint fele ennél sokkal jobb harcrendszerrel rendelkezik.

Összességében, bár vonzó a viszonylag realista (nincsenek benne szörnyek és varázslatok) világ, és a fejlődési és harci rendszer is jól átgondolt, jó a nagy cselekvési szabadság és a sok történeti elágazás is, a játék sem a közepesnél valamivel gyengébb audiovizuális kivitelezése, sem a vontatottsága és más hibái miatt nem nyerte el különösebben az én szimpátiámat. Mindezek ellenére, aki a valódi Edo kori Japánban egy ifjú szamuráj bőrébe szeretne bújni, az valószínűleg jobb szimulátort a Way of the Samurai 2-nél nem talál, és nem kizárt, hogy egyeseknek a témán túl a többi adalék is tetszeni fog, annak ellenére, hogy a legtöbb lap szerint, és szerintem is vérszegény az anyag.

Ford Fairlane