Bár a Typhoon Studiost alig pár éve, 2017-ben alapították, a csapat tagjait semmiképen sem nevezhetnénk kezdőnek. Több nagyvállalatot és játékot is megélt veteránok alkotják a stúdiót, akiknek van már tapasztalatuk komolyabb címek fejlesztésében. Az alapító, az exubisoftos Alex Hutchinson olyan játékokat dirigált, mint az Assassin’s Creed III vagy a Far Cry 4, de társa, Reid Schneider is több nagyobb címnél vállalt produceri munkákat.
A csapat első játéka a Journey to the Savage Planet, de az utóbbi időben azzal kerültek be a hírekbe, hogy felvásárolta őket a Google, így bizonyára rövid időn belül Stadia-exkluzív címek gyártásába kezdenek majd. A keresőóriás nem véletlenül csapott le a Hutchinsonékra, a Journey to the Savage Planet már az előzetesek alapján ígéretes volt, és ha a végeredmény nem is lett hibátlan, abban kiegyezhetünk, hogy megvan a potenciál a csapatban. Azért azt reméljük, hogy a Google új platformjának enyhén szólva is visszafogott sikerei nem fogják beárnyékolni a stúdió jövőjét.
A Journey to the Savage Planet trailereit nézegetve szerintem tízből nyolc embernek biztosan a No Man’s Sky jut eszébe, a játékmenet-videók alapján pedig sokan a mostanában szörnyen népszerű gyűjtögetős-túlélős kategóriába sorolnák be a játékot. Azt kár lenne tagadni a fejlesztőknek, hogy elcsentek egy-két elemet a Hello Games klasszikusának (?) látványvilágából, de a játékmenettel kapcsolatban hamar kiderül, hogy a cím inkább a metroidvania-vonalat erősíti.
A történet szerint a Kindred nevű földi vállalat önkéntesekből toboroz űrhajósokat, akiknek az a dolguk, hogy távoli, ismeretlen bolygókat térképezzenek fel. Játékosként az egyik ilyen felfedező bőrébe bújhatunk, az irányítást pedig az érkezés után kapjuk a kezünkbe. A sztori, és úgy általában az egész játék nem veszi magát túl komolyan, a fejlesztők pedig az abszurd és fekete humorral sem fukarkodtak. Nekem nagyon tetszettek a túljátszott élőszereplős videók, melyeket a vállalat vezetőjétől kapunk, de az űrhajó fedélzeti komputerének kommentárjai is okoztak pár kellemes pillanatot. Ettől függetlenül komoly cselekményre nem érdemes számítani, a történet csak egy vázat ad a játékmenetnek, és a hangsúly inkább a felfedezésen van.
Ahogy fentebb már írtam, a cím metroidvania-alapokon nyugszik, ehhez pedig kapunk három közepesen nagy szabadon bejárható térképet (van egy negyedik helyszín is, de az igazából csak egy vertikális aréna). Ahogy az ilyen stílusú címeknél lenni szokott, a pálya tele van lezárt vagy elérhetetlen helyekkel, melyeket csak bizonyos képességek megszerzésével tudunk elérni. Hogy ezeket megkaparintsuk, általában jól körbe kell járni a helyszíneket, de szerencsére az iránytű mindig segítséget nyújt, így nem fullad a móka idétlen keresgélésbe.
Ettől függetlenül azért én hiányoltam a játékból a térképet, ugyanis bár a helyszínek tényleg nem túl nagyok (legalábbis egy normális open world-játékkal összehasonlítva), a labirintusszerűen elrendezett színes-szagos környezetben könnyen elveszíti a játékos az orientációs készségét. Ha valaki utánamegy a gyűjthető cuccoknak, vagy egy-egy mellékküldetésnek, el lehet azért kavarodni a pályán.
Bár harcra is sor kerül majd a játékban, a Journey to the Savage Planet inkább hasonlít egy platformerre, mintsem egy klasszikus FPS-re. Egyetlen fegyverünk a játék elején kapott pisztoly, melyet az utazásunk során fejleszthetünk, de alapjaiban nem sokat változik majd. És bár tényleg nem a lövöldözésen lesz a hangsúly, a fő küldetések során három főellenféllel is összetalálkozunk majd, amelyek emiatt egy picit fantáziátlanra sikerültek.
A platformer elemek elég komoly szerepet kaptak a játékban, a leküzdendő akadályok és a megnyitható képességek is ehhez kapcsolódnak nagyrészt. Egész hamar megkapjuk a dupla ugrás lehetőségét, de később egy lézeres csákányhoz hasonló eszközzel is bővül a repertoárunk. Sajnos az ugrálós részek néhol egészen frusztrálóra sikerültek, valahogy nem elég fluid a mozgás hozzá, mint például a Mirror’s Edge-ben vagy akár az új DOOM-ban. Sokszor a karakterem nem kapta el peremet, míg máskor egész komolyan ki kellett centizni egy-egy műveletet. Végig azon gondolkodtam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne külső nézetből játszani ezeken a részeken, de az irányításon mindenképpen kellett volna még picit csiszolni. Általában egyébként bőven van idő kivitelezni ezeket a mozdulatokat, de a bossfightok alatt azért felszökhet a vérnyomásunk, ha azért csesszük el az életerőnk felét, mert későn reagált egy gombnyomásra a rendszer.
A lövöldözés és ugrálás mellett felfedezéssel fogjuk tölteni az időnk nagy részét. A bolygó, ahol leszálltunk, teli van ismeretlen, szokatlan vagy néha egyenesen abszurd lényekkel, melyeket szórakoztató volt megismerni. A fejlesztők tényleg elengedték a fantáziájukat, ráadásul a különös állatokkal vagy növényekkel kapcsolatban nem kötöttek mindent a játékos orrára, így mi magunk fedezhetjük fel a környezetet. A játék legnagyobb erőssége pedig ebben rejlik: hagyja, hogy kíváncsiskodjunk, hogy magunktól értsük meg a bolygó élővilágának működését. Tippeket természetesen kapunk, de sose rágja a játékos szájába hatalmas ikonokkal vagy otromba oktató módokkal, hogy mi hogyan működik.
Meg kell említenem, hogy a játék során több komoly buggal is találkoztam, melyek elég csúnyán belerondítottak az élménybe. Nem egyszer megesett, hogy egy-egy félresikerült ugrásnál valamilyen tereptárgyba akadtam bele, ahonnan csak a mentett állás visszatöltésével vagy hatalmas macerával sikerült kijutnom. Máskor az ellenségre leadott lövéseket nem „regisztrálta” a játék, így szintén újra kellett töltenem az állást. A legkomolyabb hiba azonban majdnem a végigjátszást hiúsította meg, ugyanis egy – „szerencsémre” – hosszabb, időre teljesítendő ugrálós rész után állandóan elhalálozott a karakterem. Nagyjából tízszer mentem neki újra ennek a résznek, mikor gyanút fogtam, hogy lehet nem én vagyok a béna. Miután a YouTube-on belekukkantottam egy végigjátszásba, beigazolódott a gyanúm: egy csúnya hibának estem áldozatul. Szerencsére a program újraindítása megoldotta a dolgot, de azt az elfecsérelt félórát az életemből sosem kapom vissza…
Ahogy a bevezetőben is említettem, a játék képi világa erősen hasonlít a No Man’s Skyéra, de az ötletes lényeknek hála mégis egyedi élményt nyújt. A szép színeknek és a részletes karaktereknek köszönhetően a játékra jó ránézni, még ha kifejezetten látványosnak nem is nevezném. A teljesítménnyel alap PS4-en egészen az utolsó pályáig nem igazán akadtak gondok, ott viszont sok karaktert és effektet zsúfoltak be a fejlesztők egyetlen szűk helyszínre, ez pedig azért már betett sebességnek.
A Journey to the Savage Planet kiváló társunk lehet az év eleji ínséges időkben, mivel hibái ellenére aranyos világa és a felfedezés izgalma ott tartja a játékost a monitor vagy a tévé előtt. Ráadásul amit eddig nem említettem, hogy kooperatív módban, egy barátunkkal is nekiugorhatunk az idegen bolygó felfedezésének, így pedig az unalmasabb vagy éppen frusztrálóbb részeket is könnyebben átvészelhetjük. Sajnos az otromba, végigjátszást akadályozó bugok miatt muszáj volt levonnom pontot tőle, de pár javítást követően egy akció keretein belül érdemes ránézni.
A Journey to the Savage Planet PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi az utóbbi platformon, az alapgépen teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.