Négy évvel ezelőtt a magyar The Wild Gentlemen csapata megjelentette első játékukat, a Chicken Police: Piant It Red!-et. Ez a kaland nem a nagyfiúk ligájában indult, pedig fontosabb elemeiben bőven oda illett volna. Az írás minősége, a szinkronszínészek munkája, a világ grafikai felépítése és a lore kifinomult adagolása meghozta azt a sikert, aminek hála ma már nem csak a Csirkekopókról, hanem egy egész Wildernessről beszélünk. Egy semmiből előtűnt világról, tele lehetőségekkel és történetekkel. És igen, a Paint It Red! óta meg is jelent egy három órás játék kedvenc szemétpandánk főszereplésével Zipp's Café néven - ami visszafogottságában is remekül hozza a noir életérzést -, valamint még két játék bejelentésre került - a szintén nyomozós Moses & Plato - Last Train to Clawville, és az XCom-szerű WILD Tactics. Most pedig végre a nagyágyú is befutott: Sonny Featherland és Marty McChicken egy újabb eset miatt kénytelen alászállni Clawville szó szerinti legsötétebb bugyraiba, a Chicken Police: Into the HIVE!-ban.
A Csirkekopók második kalandja minden téren rálicitált az elsőre. Kezdve azzal, hogy Clawville-t a fejlesztők a nulláról építették újra. Ez nem csak azt jelenti, hogy a város még szebben néz ki, még élethűbbek az állóképek, de mindezt már akár színekben, Technicolor módba is átélhetjük. Az ismert és új helyszínek remekül festenek, elhitetik velünk, hogy Clawville egy élő és létező városállam, és igazi fotókat látunk magunk előtt. A karakterek is rendkívül hatásosak, a valódi modellekre photoshopolt állatok minimális arcmimikájukkal is valóságosnak tűnnek, az erősebb gesztikulációk pedig csak ráerősítenek minderre. De természetesen ezúttal is a remek szinkronszínészek adnak nekik leginkább életet.
Sonny-tól kezdve egészen az utolsó mellékszereplőkig mindenki fantasztikusan hangzik. Szinte hallani lehet, ahogy a színészek élvezik a munkát. Nem fogok hazudni, egy-két furcsa hanglejtés becsúszott, de azok is csak azért tűnnek fel, mert az általános minőség olyan, mintha egy vérprofi hangjátékot, esetleg egy nagyon igényes hangoskönyvet hallgatna a játékos. Velük együtt az új, mégis ismerős füstös jazz, swing dallamok berántják a játékost ebbe a világba és pillanatok alatt a túl sokat megélt detektív bőrébe bújtatják. Audiovizuálisan az Into the HIVE! mindent szállít, és még többet is, mint az elődje.
Bátrabban nyúltak a játékmechanikákhoz is, ami szintén jót tett az összhatásnak. A párbeszédek során, ritkán ugyan, de olykor eldönthetjük, hogy Sonny miként reagáljon egy-egy szituációra, így valamelyest formálhatjuk kedvenc kakasunk személyiségét. Kapunk egy komolyabb inventoryt is, visszafogott kalandjáték elemekkel: egy-két tárgykombinálás, néhány környezeti elem és tárgy párosítás, kicsivel több tárgyvizsgálás. Kapunk körülbelül fél tucat minijátékot is, saját játékszabályokkal, sőt, még egy egyszerű kártyajátékot is! Ezekből lehet, hogy még többet is elbírt volna a játék, hiszen jól sikerültek, szórakoztatóak, bár akkor nyilván elmozdult volna a program tónusa, így érthető, hogy ezeket visszafogottan használták.
A legjobb minijáték egyértelműen a Kikérdezés lett. Ez az első részből ismerős lesz mindenkinek: kapunk Sonnytól egy véleményt, hogy hogyan lenne érdemes megközelíteni a gyanúsítottat, majd három eltérő stílusban tehetjük fel a kérdéseket. Megpróbálhatjuk megtörni vagy megpuhítani a célszemélyt. A kapott mondatok stílusait fel kell ismernünk, és a megfelelőt alkalmazni. Ez egyáltalán nem nehéz feladat, pont akkora kihívás, amekkorának lennie kell, igaz, az öt csillagos teljesítményért így is meg kell küzdenünk.
Ami még inkább figyelemre méltó, hogy ezúttal kaptunk mellékküldetéseket is. Ezek viszonylag egyszerűek, de mégis jó a jelenlétük, videójátékosabbá teszik a videójátékot, kellemes adalékok, extra feladatok amikre figyelhetünk. Néhány teljesítése csupán egyszerű kíváncsiságot igényel, vagyis minden párbeszédet ki kell merítenünk, míg néhányra érdemes külön figyelmet szentelni. Ezek jó lehetőségek, hogy még inkább aktív résztvevői legyünk ennek a remek világnak.
Tehát az eddigieket összefoglalva: mindenre rátettek egy lapáttal, és ez jól sült el. A grafika, az audio, és az egyéb immerzív eszközök abszolút hatásosak. Mechanikailag mint játék is bátrabb, csak még többre vágyik belőle a játékos. A lore, vagyis a Wilderness is szépen épül, temérdek történelmet érezni az elhangzó mondatokban, a feloldható kódex bejegyzésekben. A vad úriemberek felbátorodtak, lendületet vettek és milyen jól tették! Ugyan ezt követte az írás is. És milyen rosszul tették...
Sajnos a Chicken Police egyik legnagyobb érdeme bicsaklott meg a második részre: az írott anyag. Nem arról van szó, hogy nem lett jobb, több mint az első rész. Ha „csak” ugyan olyan - fantasztikus - lenne, mint a Paint It Red! esetében, akkor most nem írnám ezeket a sorokat. De egy határozott visszalépés történt ezen a téren. Pedig ígéretesen kezdődött. Egyfelől egy nagyon jó gondolat bújik meg a háttérben: a fekete-fehér és a színek ellentéte. Sonny és Marty világnézete. A depresszív múltba révedés és az optimista jövőbetekintés. A játék Noir és Technicolor módjai. Hogy a játékos harmadik félként dönti el, miként viszonyul ezekhez. De innentől minden szétesik.
A noirtól nem az élethű párbeszédeket várjuk el. A megállás nélküli lírai filozofálgatás ennek a stílusnak a velejárója, de emiatt is szeretjük. Természetesen túlzásba sem szabad vinni, mert a tömény szirupot senki sem bírja. Elismerem, rendkívül nehéz feladat lehet megtalálni az egyensúlyt, ám a Paint It Red! esetében ez sikerült is. Az Into the HIVE! azonban mindezt félredobta és feláldozta a túlcsavart poénkodás, a negyedik falat döntögető beszólások, és a meta megjegyzések oltárán. A noir hangulat megszűnt, helyette egy könnyen befogatható, széles közönségre lövő stílus jelent meg.
Vagy a szélsőséges borzalmak vannak jelen, vagy a szintúgy szélsőséges, megállás nélküli, valótlan, idegesítő csipkelődések, beszólások. Csak a skála két széle létezik, alig valami más. Valahol érthető a szándék, valószínűleg a már említett fekete-fehér és színes ellentétet hivatott ez is erősíteni, de a - tényleg értékes - gondolatiságon túl elfelejtett egy noir történet maradni a játék. Helyette egymás jellemeit mondják ki a kakaterek, hogy biztos mindenkinek érthető legyen, hogy ki a pesszimista és ki az optimista figura. Többször említik Sonny „legendás humorát”, amit mindenki szeret: igen, tényleg szeretjük, de ha ezt a karakterek állandóan felemlegetik az inkább hat az író önfényezésének, mint bármi másnak.
Emellett a szereplők nem cselekszenek és beszélgetnek, nem ezáltal ismerjük meg őket, hanem villámgyorsan kijelentik egymásról, hogy milyen archetípusok, majd jön a kötelező poénkodás. „Hé, én vagyok a depressziós alkoholista, te azonnal legyél az régi optimista önmagad!”, hangzik el a meta utasítás egy pontban, hogy véletlenül se hagyjuk kibontakozni jobban a karaktert, hiszen most csak a két szélsőség számít. Nincs időnk mélységekre, te ez vagy, én az vagyok, így megyünk szigorúan előre. Csak egyetlen karakterfejlődésnek adunk teret, de az is a fő gondolat egyértelmű közvetítésének a része, fekete-fehér vagy színes.
Még egy fájó tüske a szövegkönyv öntudatossága: „Igen, én létezek, egy megírt történet vagyok, ugye mennyire élveztétek az első részt, akkor gyertek, most megint jövök, hadd karoljak belétek.” A játék kimondja kétszer is, hogy „into the HIVE”, persze, hogy mindkétszer meg kell jegyeznie Martynak, hogy „Title drop!” Egymást fényezik a karakterek, érzésre pont úgy, ahogy a rajongók fényezték őket a kommentekben. Csak míg nekünk ezt szabad, addig nekik meg kellett volna maradniuk a maguk világában. „Emlékszel erre a szereplőre? Ugye mennyire bírtad? Tessék itt van belőle most háromszor annyi és ezt a tényt még nyilvánvalóvá is teszem.” Hiába van egy élettel teli világ, ha a szereplők nem abban a világban élnek.
És naná, hogy van egy semmiből jövő romantikus szál is! Persze, hogy mindenkihez tartozik egy karakteridegen csavar, de véletlenül sem a fő karakterek esetében, hiszen ők csak fekete-fehérek, meg színesek. És ezek a csavarok sem emberiek, bocsánat, állatiak - csak hogy ragaszkodjunk a tengernyi állatos poénhoz -, hanem forgatókönyvesek. Hiszen most a túlírt cselekmény a lényeg, nem a szereplők lelke. Konkrétan az aktuális femme fatale olyan üresre sikeredett, hogy majdnem el is felejtettem megemlíteni most, ebben a kritikában. De csak ennyit róla, hogy üres. Abba a ténybe, hogy a játék legvége szerintem egyenesen szembe megy az egész színes-színtelen párharccal, bele se megyek, mer túl spoileres lenne.
Lehet, hogy az én hibám. Lehet, hogy túlságosan sötéten látom a dolgokat. Lehet, hogy a Technicolor filterrel kellett volna végigjátszanom ezt a körülbelül 13 órát. De sajnos pont abban csalódtam, amit a legjobban értékeltem eddig a Wildernessben, a The Wild Gentlemenben. A remek írást. Minden más téren pozitívan fejlődött a sorozat. Csak lehet, hogy túl nagyot akartak ugrani, túl sokat akartak egyszerre mondani. Lesz még Chicken Police, vannak még színek, a Wildernessben vannak még történetek. Ehhez nem fér kétség. Hogy mit kezdenek mindezzel, azt majd még meglátjuk.
A Chicken Police: Into the HIVE! eddig csak PC-re jelent meg.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.