Bőrnyakúak

Anthony Swafford önéletrajzi könyvéből forgatott movie végre nem a konfliktus véres, golyósüvítős oldalát mutatja be, hanem a cinikus, háborúellenes oldalát, mindezt végtelenig humoros karakterekkel előadva, emiatt leginkább a frappáns dialógusokkal tarkított témaválasztásba kóstolhatunk bele. Sam Mandes rendezőúr sohasem gyártott futószalagon filmeket, amikor jelentkezik legújabb művével, abból legtöbbször egyedi, ám a tömegigényeket is kielégítő, mi több sikervárományos alkotásokat tesz le az asztalra, elég csak az Oscar díjas Amerikai szépségre gondolni, vagy a TV képernyőkön visszaköszönő kissé morbid Sírhant művek szériára. A Jarhead sem tér le ezen nagyszerű, igényes munkák által kitaposott ösvényről, annak ellenére, hogy a kockázat nagy volt, könnyen beleeshetett volna az európai emberből fanyalgást kiváltó – „túl amcsis” – csapdába. A forgatókönyvírónak (William Broyles Jr.) nem volt könnyú dolga a sziporkázó gegekkel teli regényből kiválogatni a legmegfelelőbbeket, hiszen ex-katona cimboránk több produkcióra elegendő történetet vetett papírra, rossz szó így sem érheti a ház elejét, mivel az érdemi lényeget sikerült tökéletesen visszaadni.

Az első szám, első személyben elbeszélt történet főszereplője természetesen maga az író Anthony Swafford, vagy ahogy a többiek becézik: Swoff, a zöldfülű közlegényt megszemélyesítő Jake Gyllenhaal nem is vallott kudarcot a szereppel. Tökéletesen visszaadja azt a huszonéves fiatalt, aki némi lázadásból otthagyja meghitt családi életét, barátnőjét és önszántából katonának áll, majd a nyögvenyelős kiképzés után az 1991-es Iraki háborúban mutatja be hazafiságát. Az örökös szívatásban és direktbe menő lejáratásban bizony éppen eleget volt része Swoff-nak, elsősorban szőrösszívű őrmesterének köszönhetően, de a lelki és testi megpróbáltatások arra minden bizonnyal tökéletesek, hogy valahogyan csillapítsa a valódi háború nehézségeit. Persze egy igazi tengerészgyalogos nem egyfolytában bevetésen tengődik, az üres órákat némi marhulással lehet elütni – talán ezek alatt a részek alatt fogtam a hasam elég gyakran a kacagástól, bizony igazi baka-humorban bővelkedik a produktum. Hősünk sorstársai talán azok, akik a szokásos kliséktől nem állnak távol: van itt nagyszájú erőcsávó, nagycsaládos elemit végzett, szemüveges muja hülyegyerek, napszemüveges színesbőrű főtörzs, aki persze a legnagyobb hőségben képes vegyvédelmi felszerelésben futtatni legényeit – persze az ásványvizet mi is megkívánjuk a jelenetek megtekintése közepette. Ahogy telnek a napok, ahogy egyre több bajtársuk harap fűbe, és ahogyan egyre több katonát vezényelnek a térségbe mi marad az egyetlen tartós szórakozás? Fű? Dehogy. Zsebhoki, de komolyan. A folyamatos nőhiánytól idült maszturbálást kiváltó aberráció néhányuknál még azzal is kiegészül, hogy az egyik felesége éppenséggel megcsalja őt a sörhasú szomszéddal, amit videóra is rögziti, majd elküldi urának.

És hogy ne kelljen magyar vonatkozás nélkül megemészteni Hollywood újabb remekségét, arra nem kis aduászunk van. Nem Dobó Kata, hanem Fenyő Iván, aki ugyan a vágás előtt sokkal több szerephez jutott a filmben, de így mindössze egyetlen mondatra futotta, de persze ha szorgalmasan vizslatjuk a hátteret, akár többször is belebotlunk Ivánunkba. A többiek letargiája nem vészes, Jake Gyllenhaal pedig igenis kitűnő fapofát képes vágni, ha éppen nem magához nyúl. A többiek meg, inkább hagyjuk, sablonosságuknál már csak a hangjuk nagyobb, ám nem mindig jönnek össze a megfelelő, elegendő érdeklődést kiváltó párbeszédek, így pedig marad az ezerszer hallott káromkodás. A mai konfliktusok tudatában mindenki némi G. Bush fricskát várt volna, ha csak elejtett utalásokban is, de ezt nem történik meg. Ellenben pofátlan módon lopnak korai klasszikusokból, úgymint az Apokalipszis most-ból, a Szarvasvadászból, vagy az Acéllövedékekből, akár komplett jeleneteket is.

Ami alapján szó nem érheti a ház elejét, az a zseniális operatőri munka. Ritkán látni ennyire magával ragadó fényképezést, teszem azt, a lenyugvó nap fényénél lángoló olajkutakat nézzük vagy az olyan merész beállításokat, ami alatt szinte minden reakció leolvasható a főszereplőről, pl. rögtön a film elején, mikor Swoff az üvöltöző kiképzővel folytat lelki diskurzust – Roger Deakins ismét elemében volt. Magára a zenei részre sem lehet megvető szavunk, ugyanis Thomas Newman balladái kellően feldobják a film alatt amúgy fásult közönséget. És ami már sarkalatos az viszont a rendező tökéletlenségéből fakad. A Jarhead ugyanis csöppet uncsi, főleg az miatt, hogy a bevetésekre várakozó katonánk unalmas napjait maguk a nézők is átérzik, ami nem lett volna szabad. Rétestészta effekt sajnos itt is befigyel, így elnyúlt maga a játékidő is, az már más kérdés, hogy ez a rétes legalább ehető, ha nem is olyan finom.

Egy valamire mégis rájöhetünk a film kapcsán. Az amerikai hadsereg gépezete nem olyan fényes és szakszerű, mint ahogyan kampányolnak róla, azon túl, hogy nincsenek női katonák, és a bűzös latrinákból is a legfiatalabbaknak kell elhordani az ürüléket. Maga a mozi azonban jó, leginkább maga a várakozás az a szó, amivel jellemezhetnénk. Hiszen éppen eleget kell várakozni ahhoz, hogy történjen végre valami. Csúcsjelenet? Van több is. Engem leginkább az a jelenet fogott meg, amikor a kolbászsütéskori bénázásnál véletlenül kigyulladnak a jelzőrakéták, aztán a légierő a saját fiait bombázza Szaddam bácsi bajszosai helyett. Az Universal nem kaszált a filmen olyan egetverően sokat, talán mert a tengerentúli nézők túlságosan is tiltakoznak mostanában a háború ellen és félnek, hogy megfekszi a gyomrukat. A mienkét nem. Értékelés: 7/10.

Műfaj: háborús
Származás: USA
Játékidő: 123 perc
Szereplők: Jake Gyllenhaal (Anthony ’Swoff’ Swofford, Peter Sarsgaard (Troy), Chris Cooper (Kazinski), Jamie Foxx (Sykes), Fenyő Iván (Pinko), Scott MacDonald (D.I. Fitch), Lucas Black (Kruger).
Rendező: Sam Mendes
Forgatókönyv: William Broyles Jr.
Eredeti ötlet: Anthony Swafford
Operatőr: Roger Deakins
Zene: Thomas Newman
Hazai mozipremier: 2006. 01. 05.
Hivatalos site: http://www.jarheadmovie.com