Poseidon

Egy lélegzetelállítóan gyönyörű, hatalmas és fenséges hajó szeli a habokat valahol a végtelen óceánon. A görög, tenger istenéről; Poseidonról elnevezett luxushajó, első útján van a tengeren...

Közeleg az új évi ünnepség, szilveszter éjszakája. Robert Ramsey (Lánglovagok, Tűzparancs Kurt Russel) New York ex polgármestere, ex tűzoltó parancsnoka, pihenése akár még tökéletes is lehetne, ha éppenséggel nem kéne minden egyes percben azon aggódnia, hogy lánya Jennifer (Holnapután Emmy Rossum), mikor fogja elveszíteni sunyiban a szüzességét, állandóan kanos barátjától, Christiantól (Tök ismeretlen Mike Vogel), akinek csak egy kérdés hagyja el a száját, de naponta többször is: „Jennifer, mikor? Mikor végre?”. Közben szuperhősünk, (Stealth, Hulk Josh Lucas) az ex katona, ex tengerészgyalogos, főállásban szerencsejátékos de mégis nagyon jó fej ember Dylan Johns, csak sokatmondó arckifejezéssel futkározik fel-alá, a kicsinek nem éppen mondható hajó tatján. Éppen hogy csak megismerhetjük történetünk további mellékszereplőit, többek között a gyönyörűséges pótmellekkel megáldott Black Eyed Peas énekesnőjét, éppen hogy csak elhagyja az emberek száját a „Boldog Új Évet!” mondat, amikor is bekövetkezik a katasztrófa. Egy kóbor, éppen arra hullámzó, szaknyelven csak Rouge Wave-nek nevezett óriáshullám a feje tetejére állít mindent, de szó szerint. A kapitány azt mondja, hogy mindenki maradjon, de egy maroknyi kis csapat azt mondja, hogy mi nem, és már kezdődik is a kaland. Hát röviden így indul a film…


Első ránézésre, de igazából még másodikra és harmadikra is azt gondolhatja az egyszeri mozirajongó, hogy ácsi, mi ez, egy Titanic 2? Aztán ha egy picit jobban keresgél a memóriájában, akkor rögtön rá fog jönni, hogy honnan is volt olyan ismerős ez a Poseidon cím. Annak idején, egészen pontosan 1972-ben készült egy amerikai tv-film a The Poseidon Adventure (nálunk Poszeidon Katasztrófa) címmel. Akkoriban még nem volt annyira világszerte közismert történet, ami a Titanic-kal történt, éppen ezért megtehették a filmesek, hogy egy hasonló történetből egy ilyen remek kis filmet forgassanak, mint az volt. Aki már látta, az tudja milyen jó, aki meg még nem az mindenképpen pótolja eme hiányosságát. Így a 21. század elején a feldolgozások korát éljük, olyanok vagyunk mint egy jobb vágóhíd. Feldolgozzuk a képregényeket, játékokat, régi filmeket, de néha még az újabbakat is, még újabbakra. Szóval a Poseidon is ebből a célból készült el, bár a rendező azt ígérte, hogy a filmnek semmi köze nem lesz a régi változathoz, csak a címe. Azt kell hogy mondjam, eme ígéretéhez hű maradt!


Úgy látszik, hogy a rendező Wolfgang Petersen rendkívüli módon vonzódik ezekhez a vízen, de legfőképpen víz alatt mesélendő történetekhez. De ha máshoz nem is, akkor a hajókhoz mindenképpen. Ott volt például a Das Boot vagy a Viharzóna, igaz legutóbbi filmjében a Trójában igyekezett a víz felett maradni, de azért abból a filmből sem maradhatott ki a lélegzetelállítóan monumentális hajós jelenet, bizonyára mindenki emlékszik még rá. Éppen ezért, mivel már igencsak nagy múltúnak mondható ez a fajta filmezés nála, a mostani Poseidonnál sem fogunk csalódni a rendezésben, látványos jelenetekben és fojtogatóan fuldokló jelenetekből kijut majd a nézőnek bőségesen. Lesz minden, ami szem szájnak ingere, full extrás CG hajótól kezdve, hatalmas robbanásokon át, egészen a látványos meghalásokig, amikből még elegünk is lesz a végére. Ahogyan a rendezés jóra sikeredett, úgy a színészi teljesítményekkel sem lehet panaszunk, mindenki ígéretesen játszik a filmben, egy pillanatra sem tűnnek a szereplők hiteltelennek. Még a közel 80 éves Richard Dreyfuss is meglepően jól játssza az öreg meleg szerepét, pedig ő világ életében egy ripacs volt, úgy látszik a kor nem csak a boroknál hatásos módszer. De akkor mi volt a gond vele? Miért jön úgy ki az ember a moziból, hogy valami azért mégsem volt teljesen kóser vele. Hát az nem más, mint maga a történet. Rá kell jönnie a mozirajongóknak, hogy ilyen korban élünk.


Míg régebben a színészek, és a rendezés egy picit bugyutácskák voltak, ellentétben a történettel, ami legtöbbször zseniális volt, addig ma már minden a visszájára fordult. A színészek és rendezők szinte tökéletes munkát szoktak végezni, még a legolcsóbb filmekben is, de valahogy a spiritusz, az igazán megkapó történet marad el mindig. Itt van nekünk ez a film is, aminek az eredeti változatában pont az volt a legjobb, hogy olyan remekül fel volt építve az egész film. Az első egy órában csak a főszereplőket ismerhettük meg, megtudtuk gondjaikat, bajaikat, hogy miért kerültek fel a hajóra, megszerettük őket, és végül együtt éltük és rettegtük végig velük a katasztrófa borzalmait. Most meg mi van? A film elején minden egyes szereplőre jut kb. fél perc, gyorsan végigfutunk rajtuk, eltelik 10 perc, és már megy is a látvány orgia, amivel megpróbálják elvonni előlünk a figyelmet a filmezés igazi értékeitől. Ha ez még nem lenne elég, akkor még azért a forgatókönyvíróhoz is lenne pár kérdésem. Olyan logikátlan, értelmetlen és sablonos fordulatok vannak a filmben, ami nemhogy együttérzést, de sokkal inkább dühöt váltanak ki a nézőkből, valami olyasmit, hogy na ne mááááár, már megint? Látni fogunk 15 percen keresztül víz alatt oda-vissza úszkáló 80 éves öregembert, misztikus módon, a legrosszabb pillanatban eltűnt hülyegyereket, aki valahogy az utolsó percekben mégis előkerül, súlyos lábsérüléssel rohangáló srácot és még sorolhatnám milyen csodafordulatokat rejt magában a film. Sablonos történet, kidolgozatlan, jól megszokott, mégis unalomig ismétlődő karakterek. DE! Mindent egybevetve, a mai igényeknek szerintem mégis megfelel ez a mozi. Egy vasárnap esti, ebéd utáni filmnek tökéletesen jó lesz, persze csak szerintem. Bár valószínűleg nem fog indulni semmilyen kategóriában a következő oscar-díj gálán, mégis azt mondom, még ha meg is köveztek érte, hogy én jól szórakoztam rajta.


Rendezte: Wolfgang Petersen
Zene: Klaus Badelt
Szereplők: Kurt Russel, Josh Lucas, Richard Dreyfuss, Jacinda Barrett, Emmy Rossum
Játékidő: 99perc
IMDB: 5.7

Saját vélemény: 7.3