Deja Vu

Egy teljesen hétköznapi reggel van, mosolygó tengerészek szállnak fel egy kompra. Viszik magukkal a családjukat is, szól a zene, remek a hangulat. Elindul a hajó, az egyik alkalmazott valami furcsa dolgot észlel az egyik furgonban…

Már nincsen ideje jelenteni senkinek, mert a bomba felrobban, hatalmas lángok emésztik el a hétköznapi boldogságot. A katasztrófa áldozatainak száma 543, elindul a nyomozás. Egy különleges nyomozó egységnek a tagja Doug Carlin (Denzel Washington), alaposan körülnéz a helyszínen és jóval távolabb is. Rövid időn belül kiderül, hogy szándékos robbantás történt. Nem sokkal később egy áldozatot (Paula Patton) találnak a parton nem messze a robbanástól, akiről kiderül hogy a robbanás előtt egy órával halt meg. Később az is kiderül hogy Doug társa is a kompon volt, ami miatt személyesen is érintett lesz az ügyben. Az FBI egyik nyomozója Andrew Pryzwarra (Val Kilmer) felkéri Dougot, hogy segítsen neki a nyomozásban egy igencsak speciális módszer alkalmazásával. Nemsokára egy olyan eseménysornak lehetnek a szemtanúi, ami minden képzeletet felülmúl…


Tony Scott új filmje egy teljesen átlagos kriminek indul, még akár egy új Helyszínelők bevezető része is lehetne, de nem sokkal 20 perc után egy olyan egészen egyedi és különleges csavart alkalmaz a filmben ami mindenkit meg fog döbbenteni. Láttunk már hasonlót, nem egyszer nem kétszer de arra még csak nem is számíthattunk, hogy ebben a filmben is erről lesz szó. Szerencsére a bemutatókat úgy állították össze, hogy ne legyen benne semmi spoiler vagy poéngyilkos jelenet, úgyhogy a meglepetés mindenkit érinteni fog. Éppen ezért nehéz úgy bármit is írni a filmről, hogy ezt ne fedjem fel, de azért megpróbálkozok vele.


Az örökifjú, egy percet sem öregedő Denzel Washington, az igencsak ráncosodó és terebélyesen meghízó Val Kilmer és a Halle Berryhez kísértetiesen hasonlító új üdvöske Paula Patton filmje bődületesen jóra sikeredett. Van benne minden amire egy igazán jó mozinál szükség van. Látványos jelenetek, elgondolkoztató mondanivaló, zseniális színészek és rendezés, hangulatos zene, egy kis románc, egy kis akció, de sok-sok szórakozás. Semmiképpen sem szabad megfeledkezni James Caviezel alakításáról, aki mindenféle nehézség nélkül egy tud játszani egy Jézust, egy hős szerelmest vagy éppenséggel egy zavarodott embert, aki szentül hiszi, hogy amit tett, az hősies volt.


Az emberben felvetül az igencsak fontos kérdés, hogy ami teszünk, vagy gondolunk az helyes-e. Hiszen ki tudja azt megmondani, hogy azok a dolgok, amik a civilizáció alapját képzik valóban jók-e nekünk. Sokan vannak, akiket őrültnek hiszünk de még többen vannak akiket normálisnak. Közben lehet hogy azok akik őrültek csak éppenséggel tudnak vagy látnak valamit amit mi nem. Közben meg vannak olyan emberek, akik élik hétköznapi életüket a mókuskerékben, és olyan gondolatokkal küzdenek, amiket lehet, hogy sosem mernek megtenni, pedig ha megtennék őket, akkor a társadalom rögtön megbélyegezné őket.


Felvetül az a kérdés, hogy amit a természet megalkotott, legyen szó akár gyengeelméjűségről vagy homoszexualitásról, valóban helytelen-e. Mi akik „normálisnak” nevezzük magunkat, bizton azt állítjuk, hogy ami „természetellenes” az nem jó. De ki dönti el azt hogy mi természetellenes? Kik vagyunk mi hogy ítélkezzünk más emberek felett? Tény hogy amit ez az ember tett, az borzasztó és elitélendő, de sose fogjuk megtudni hogy miért tette ezt, és hogy mi vitte rá arra, hogy ezt megtegye…


Elnézést, hogy ennyire elkalandoztam, de szándékosan nem írtam semmi konkrétumot a filmről, mert nem akarom az élményt senkinek sem elrontani. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a remek mozit, mert elgondolkoztat és szórakoztat is egyben, és még napok múlva és ott lesz bennünk az a rengeteg kérdés vele kapcsolatban, amik sosem lesznek megválaszolva, de ettől még az élmény megmarad és arra sarkal, hogy újra megnézzük. Bravó Tony Scott!!!