A napunk haldoklik. Ha a Nap meghal, mi is kihalunk, semmi sem marad belőlünk, ami arra következtetne, hogy valaha is léteztünk. Nincsen már sok idő hátra addig, hogy teljesen kihűljön, és ezzel halálra ítélje szeretett bolygónkat és rajta minden életet.
Rengeteg tudós dolgozott azon, hogy kitaláljon egy tervet, hogy ez semmiképpen se történhessen meg, köztük voltam én is, Capa. Én dolgoztam ki azt a tervet, amivel egy Manhattan nagyságú atombomba segítségével olyan reakciót indíthatnánk be a Napon belül, amivel egy bolygót hozhatnánk létre egy bolygón belül. Egy új ősrobbanást, aminek köszönhetően a Nap új életre kelhetne. A gond csak az odaúttal van. A programot Ikarusnak neveztük el, 7 évvel ezelőtt az Ikarus elindult, hogy megmentse az emberiséget, de megszakadt velük minden kapcsolat. Én most az Ikarus 2-őn vagyok, nem maradt több próbálkozási esélye az emberiségnek. Bennünk lakozik minden reménységük…
Körülbelül ilyen drámai mondatokkal indul Danny Boyle, a 28 nappal később rendezőjének új filmje, természetesen ehhez olyan látványos jelenetek is párosulnak, amihez foghatóval ritkán találkozik az ember moziban ülve. Főleg, hogy manapság valahogy mellőzik a filmkészítő cégek a jó kis sci-fiket. Nem tudom hogy miért, de szerencsére, ha nagy ritkán előrukkolnak valamivel, akkor az mindig nagyon jól sikerül. Lásd mondjuk a Solarist. Külön érdekességnek számít, hogy a mozizás már olyan érett szinten van, hogy a régen még tömegcikknek számító sci-fik átalakultak amolyan mélyen emberi, szinte filozófiai értelemben értékelhető drámai művekké.
Még egy egyszerű sorozat, mint mondjuk a felújított Battlestar Galactica is nagyon komolyan el tudja gondolkodtatni az embert. Hát ez a film is rendesen meg fogja dolgoztatni az agyunkat, nem is a történet bonyolultsága miatt, mert az azért érthető, hanem sokkal inkább a benne történő fordulatokon, emberi reakciókon és viselkedésformákon fogunk napokig elmélkedni. Persze csak azok, akiknek tetszett a film, mert biztosan sokan lesznek olyanok is, akiket a végén történő események annyira fel fognak kavarni, hogy csak egy puszta kézlegyintéssel eltemetik ezt a remek filmet.
Érdekes kérdés, érdemes rajta elgondolkodni, hogy vannak az ember életében olyan dolgok, amikkel egyáltalán nem foglalkozunk. Mert annyira természetesek nekünk, hogy nem áldozunk rá sem órákat, sem perceket az életünkből. Nem foglalkozunk például azzal, hogy a víz mekkora nagy kincs, és még csak nem is tudunk róla, hogy kb. olyan 10 éven belül könnyen lehet, hogy a víz drágább lesz mint a benzin, lévén a benzinből hihetetlen készletekkel rendelkezünk még a Földön, míg a vízkészletünk drasztikus sebességben fogyatkozik. Vagy éppenséggel a friss levegő is ilyen kérdés vagy a Nap létezése. Igaz, hogy nagyban befolyásolja a hangulatunkat, hogy süt-e vagy sem, meg olyan jó dolog, ha nyáron lebarnulunk tőle. De az még csak az eszünkbe sem jut, hogy a Napnak is van élettartalma, és ha az lejár, akkor nekünk elég rendesen annyi lesz. Na ilyen és ehhez fogható kérdések fognak a nézőnek futkározni a fejében miután kijött erről a filmről.
Én úgy gondolom, hogy a napfény egy olyan remek film, ami mindenképpen többet érdemel annál, minthogy egy legyintéssel elintézzük. Szerencsére pontosan azt fogjuk kapni a pénzünkért, amire az igencsak jól sikerült bemutatóból már sejteni lehetett. Főleg, hogy a nem éppen hétköznapi Gyűrűk Urás (Király Visszatér) trailer zenéjét rakták be hozzá, ami nem kevés drámaiságot kölcsönöz a már amúgy is drámai képsorokhoz.
Mind a történet írója, mind pedig a rendező nagy tisztelettel borul térdre az Űrodüsszeia és az Alien első része előtt. Ami sokszor érezhető is lesz mind látványban, mind pedig hangulatban. Ez a választás viszont egy egészen különleges hangulatot ad a filmnek, amit igencsak nehéz szavakkal leírni. Mindehhez pedig olyan színészi alakítások, és olyan látványvilág párosul, ami miatt mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet. Úgyhogy fiúk-lányok, tessék elmenni erre a remek mozira és ne felejtsétek el a következőt:
Körülbelül ilyen drámai mondatokkal indul Danny Boyle, a 28 nappal később rendezőjének új filmje, természetesen ehhez olyan látványos jelenetek is párosulnak, amihez foghatóval ritkán találkozik az ember moziban ülve. Főleg, hogy manapság valahogy mellőzik a filmkészítő cégek a jó kis sci-fiket. Nem tudom hogy miért, de szerencsére, ha nagy ritkán előrukkolnak valamivel, akkor az mindig nagyon jól sikerül. Lásd mondjuk a Solarist. Külön érdekességnek számít, hogy a mozizás már olyan érett szinten van, hogy a régen még tömegcikknek számító sci-fik átalakultak amolyan mélyen emberi, szinte filozófiai értelemben értékelhető drámai művekké.
Még egy egyszerű sorozat, mint mondjuk a felújított Battlestar Galactica is nagyon komolyan el tudja gondolkodtatni az embert. Hát ez a film is rendesen meg fogja dolgoztatni az agyunkat, nem is a történet bonyolultsága miatt, mert az azért érthető, hanem sokkal inkább a benne történő fordulatokon, emberi reakciókon és viselkedésformákon fogunk napokig elmélkedni. Persze csak azok, akiknek tetszett a film, mert biztosan sokan lesznek olyanok is, akiket a végén történő események annyira fel fognak kavarni, hogy csak egy puszta kézlegyintéssel eltemetik ezt a remek filmet.
Érdekes kérdés, érdemes rajta elgondolkodni, hogy vannak az ember életében olyan dolgok, amikkel egyáltalán nem foglalkozunk. Mert annyira természetesek nekünk, hogy nem áldozunk rá sem órákat, sem perceket az életünkből. Nem foglalkozunk például azzal, hogy a víz mekkora nagy kincs, és még csak nem is tudunk róla, hogy kb. olyan 10 éven belül könnyen lehet, hogy a víz drágább lesz mint a benzin, lévén a benzinből hihetetlen készletekkel rendelkezünk még a Földön, míg a vízkészletünk drasztikus sebességben fogyatkozik. Vagy éppenséggel a friss levegő is ilyen kérdés vagy a Nap létezése. Igaz, hogy nagyban befolyásolja a hangulatunkat, hogy süt-e vagy sem, meg olyan jó dolog, ha nyáron lebarnulunk tőle. De az még csak az eszünkbe sem jut, hogy a Napnak is van élettartalma, és ha az lejár, akkor nekünk elég rendesen annyi lesz. Na ilyen és ehhez fogható kérdések fognak a nézőnek futkározni a fejében miután kijött erről a filmről.
Én úgy gondolom, hogy a napfény egy olyan remek film, ami mindenképpen többet érdemel annál, minthogy egy legyintéssel elintézzük. Szerencsére pontosan azt fogjuk kapni a pénzünkért, amire az igencsak jól sikerült bemutatóból már sejteni lehetett. Főleg, hogy a nem éppen hétköznapi Gyűrűk Urás (Király Visszatér) trailer zenéjét rakták be hozzá, ami nem kevés drámaiságot kölcsönöz a már amúgy is drámai képsorokhoz.
Mind a történet írója, mind pedig a rendező nagy tisztelettel borul térdre az Űrodüsszeia és az Alien első része előtt. Ami sokszor érezhető is lesz mind látványban, mind pedig hangulatban. Ez a választás viszont egy egészen különleges hangulatot ad a filmnek, amit igencsak nehéz szavakkal leírni. Mindehhez pedig olyan színészi alakítások, és olyan látványvilág párosul, ami miatt mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet. Úgyhogy fiúk-lányok, tessék elmenni erre a remek mozira és ne felejtsétek el a következőt:
„ Ha egy nap feltűnően szép napsütéses
reggelre ébredsz… akkor sikerült… „
reggelre ébredsz… akkor sikerült… „
Rendezte: Danny Boyle
Forgatókönyv: Alex Garland
Szereplők: Cillian Murphy, Chris Evans, Rose Byrne, Michelle Yeoh
Zene: Karl Hyde
Játékidő: 107perc
IMDB: 7.2
Saját vélemény: 9.0
Forgatókönyv: Alex Garland
Szereplők: Cillian Murphy, Chris Evans, Rose Byrne, Michelle Yeoh
Zene: Karl Hyde
Játékidő: 107perc
IMDB: 7.2
Saját vélemény: 9.0
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.