„Ha minden lesittelésért kapnék egy centet, tizenöt centem lenne. Nyolc éves koromban kezdődött, lenyúltam a Kiadók Házának páncélozott verdáját. Azt hittem milliók vannak benne. Elkaptak, míg az óriás csekkel bíbelődtem. Akkor találkoztam először Nelson Biederman bíróval.”
Ezekkel a szavakkal kezdődik a Gyerünk a Börtönbe (Let’s go to Prison) című film, és egyben John Lyshitski (Dax Shepard) története is. Lyshitski igazi félkegyelmű gengszter, élete nagy részét rács mögött töltötte, és sosem tudta megállni, hogy szabadulásai után ne csináljon egy-egy újabb balhét – amiért persze mindig azonnal elkapták. A sors fintora, hogy ugyanaz az illionoisi bíró ítélte el őt minden ballépése után. Lyshitski most 28 éves, és újra szabadlábon van. Nem tudni, hogy a börtönkoszt ártott-e meg neki, vagy születésétől fogva ilyen hülye, de elhatározza, hogy bosszút áll a bírón, és kerüljön bármibe is, elégtételt vesz a hűvösön töltött évekért.
A terve azonban azonnal csődöt mond, miután megtudja, hogy meghalt az öreg. Küldetését azonban nem adja fel, hiszen ott van még a bíró fia, az ifjú Nelson Biederman (Will Arnett), vagyis a negyedik – ahogy ő nevezi magát. Lyshitski bosszútól fűtve elhatározza, hogy kelepcébe csalja a fiatal üzletembert, és bűncselekmény gyanújába keveri, hogy tudja meg ő is, milyen a rács mögötti élet. Széles vigyorral nézi, mikor elkapják a zsaruk, és amint az esküdtszék gyépés tagjai kimondják felette az ítéletet: „Büdös... bűnös. Óh igen, hát ez egy pillanatra dének látszott.”
A terv tökéletesen működik, azonban Lyshitski annyira megszállottá vált, hogy szeretné közvetlen közelről figyelni, amint a kicsi Nelson-t szétszedik a börtönben. Gyorsan ő is sittre vágatja magát, majd elintézi, hogy cellatársa lehessen apuci kicsi elkényeztetett fiának. Az alaptörténet ennyi, szűkszavúan fogalmazva ez áll a frissen megjelent DVD hátoldali ajánlóján is. Na de ami a legfontosabb, hogy innen kezdődik a hatalmas kaland, melyet Lyshitski-nek kell átélnie Nelson mellett a dutyiban.
Főszereplőnk visszatérő vendég, minden őrt személyesen ismer, a szabályok a kisujjában vannak. Összehaverkodik Nelsonnal, de a háta mögött folyamatosan keresztbe tesz neki. A friss husi már első nap összeakad Lynard-tal (Michael Shannon-nel), a börtön kegyetlen urával, de arra sem kell sokat várnia, hogy betalálja őt Barry (Chi McBride), a nagydarab fekete gengszter, aki mellékesen őt nézi ki megüresedett szerelmi fészkébe állandó vendégnek. A kalandok tehát elkezdődtek, Lyshitski pedig fülig érő szájjal az első sorból figyeli, ahogy Nelson-t lassan darabjaira szedi „Amerika olvasztótégelye”.
A két főszereplővel minden megtörténik, ami egy börtönös vígjáték alapeleme, sőt még annál sokkal több is. Egymást követik a jobbnál-jobb poénok, idő sincs pihentetni a rekeszizmunkat. A legidiótább arcok tűnnek fel a legképtelenebb helyzetekben, megismerhetjük a börtön összes rétegét, legyen az akár egy bárkit megkéselő keménylegény, egy nyegle szerencsétlen, egy füves humorzsák, vagy egy bölcs veterán. A rendező keményen osztja nekünk a humort, amire még a zene is rádob egy lapáttal. Billy Squier, Technotronic, Elvis Presley – ilyen komoly előadók slágerei csendülnek fel a 86 perces játékidő alatt, és kivétel nélkül mind fantasztikus hangulatot kölcsönöznek a képsoroknak.
A színészek nagyon jó munkát végeztek, érett fejjel kezelték a megbízást, és nem estek abba a hibába, hogy elhülyéskedjék, félvállról vegyék a jeleneteket. Nem egy Dumb és Dumber páros kerül börtönbe, egyik sem (teljesen) idióta, többnyire a körülmények a humoráradat okozói. A Nelson-t alakító Will Arnett (Szex és New York, Maffiózók, Will és Grace, Anyád Napja, Arrested Development) szenzációsan alakítja az elkényeztetett, nagyképű „apuci kedvencét”. Színjátékában az egyetlen kritizálnivaló, hogy nem látszik se megtörtnek, se igazán csalódottnak a dutyiba zárását követően. A Lyshitski-t játszó Dax Shepard (Tucatjával olcsóbb, Sodró Lendület, Zathura, Robot Chicken) alakításában még ennyi kivetnivaló sincsen, játéka egyszerűen fantasztikus. Igazi lúzer pofa, az általa megformált karakterről messziről üvölt, hogy még élvezi is a börtönéletet. „Itt döglünk, ebédelünk, megint döglés, aztán vacsora” – hangzik monológja, mely mindent elárul. Úgy viselkedik a börtönben, mintha a rács mögé született volna, amikor szabadul, akkor pedig mintha honvágya lenne, szinte visszakívánkozik a régi cimboráihoz. Otthonosan mozog mindenhol, az a letörölhetetlen gúnyos tekintet pedig tökéletessé teszi a karakter megformálására.
Sokat dicsértük a Let’s go to Prison-t, de van sajnos jó pár negatív elem is, ami erősen lehúzza a végső értékelésünket. A koncepció nem rossz, a börtönvilág viszont elég gyengére sikeredett. Tele van keménykötésű rosszfiúkkal, mégis szinte kellemes, baráti légkört áraszt magából. Az egész olyan, mint egy nyári vakáció. Nelson bárgyú szövege és idióta viselkedése – amit amúgy remekül alakít a színész – nem akaszt ki senkit, és miután hatalmat szerez, imádva tekintenek minden mozdulatára. A „white power” banda istenként kezeli, őszintén nevetnek a középiskolás történetein, és bár egy mozdulattal ki lehetne őt csinálni, mégse tesz senki semmit. Azért az ilyen elemek elég távol vannak a valóságtól, és még nem is beszéltünk az idióta befejezésről – amiről most csak annyi árulnék el, hogy vetekszik az összes B-kategóriás, olcsó vígjáték happy endjével. Legalább jót lehet röhögni a filmen, és ez a lényeg.
A terve azonban azonnal csődöt mond, miután megtudja, hogy meghalt az öreg. Küldetését azonban nem adja fel, hiszen ott van még a bíró fia, az ifjú Nelson Biederman (Will Arnett), vagyis a negyedik – ahogy ő nevezi magát. Lyshitski bosszútól fűtve elhatározza, hogy kelepcébe csalja a fiatal üzletembert, és bűncselekmény gyanújába keveri, hogy tudja meg ő is, milyen a rács mögötti élet. Széles vigyorral nézi, mikor elkapják a zsaruk, és amint az esküdtszék gyépés tagjai kimondják felette az ítéletet: „Büdös... bűnös. Óh igen, hát ez egy pillanatra dének látszott.”
A terv tökéletesen működik, azonban Lyshitski annyira megszállottá vált, hogy szeretné közvetlen közelről figyelni, amint a kicsi Nelson-t szétszedik a börtönben. Gyorsan ő is sittre vágatja magát, majd elintézi, hogy cellatársa lehessen apuci kicsi elkényeztetett fiának. Az alaptörténet ennyi, szűkszavúan fogalmazva ez áll a frissen megjelent DVD hátoldali ajánlóján is. Na de ami a legfontosabb, hogy innen kezdődik a hatalmas kaland, melyet Lyshitski-nek kell átélnie Nelson mellett a dutyiban.
Főszereplőnk visszatérő vendég, minden őrt személyesen ismer, a szabályok a kisujjában vannak. Összehaverkodik Nelsonnal, de a háta mögött folyamatosan keresztbe tesz neki. A friss husi már első nap összeakad Lynard-tal (Michael Shannon-nel), a börtön kegyetlen urával, de arra sem kell sokat várnia, hogy betalálja őt Barry (Chi McBride), a nagydarab fekete gengszter, aki mellékesen őt nézi ki megüresedett szerelmi fészkébe állandó vendégnek. A kalandok tehát elkezdődtek, Lyshitski pedig fülig érő szájjal az első sorból figyeli, ahogy Nelson-t lassan darabjaira szedi „Amerika olvasztótégelye”.
A két főszereplővel minden megtörténik, ami egy börtönös vígjáték alapeleme, sőt még annál sokkal több is. Egymást követik a jobbnál-jobb poénok, idő sincs pihentetni a rekeszizmunkat. A legidiótább arcok tűnnek fel a legképtelenebb helyzetekben, megismerhetjük a börtön összes rétegét, legyen az akár egy bárkit megkéselő keménylegény, egy nyegle szerencsétlen, egy füves humorzsák, vagy egy bölcs veterán. A rendező keményen osztja nekünk a humort, amire még a zene is rádob egy lapáttal. Billy Squier, Technotronic, Elvis Presley – ilyen komoly előadók slágerei csendülnek fel a 86 perces játékidő alatt, és kivétel nélkül mind fantasztikus hangulatot kölcsönöznek a képsoroknak.
A színészek nagyon jó munkát végeztek, érett fejjel kezelték a megbízást, és nem estek abba a hibába, hogy elhülyéskedjék, félvállról vegyék a jeleneteket. Nem egy Dumb és Dumber páros kerül börtönbe, egyik sem (teljesen) idióta, többnyire a körülmények a humoráradat okozói. A Nelson-t alakító Will Arnett (Szex és New York, Maffiózók, Will és Grace, Anyád Napja, Arrested Development) szenzációsan alakítja az elkényeztetett, nagyképű „apuci kedvencét”. Színjátékában az egyetlen kritizálnivaló, hogy nem látszik se megtörtnek, se igazán csalódottnak a dutyiba zárását követően. A Lyshitski-t játszó Dax Shepard (Tucatjával olcsóbb, Sodró Lendület, Zathura, Robot Chicken) alakításában még ennyi kivetnivaló sincsen, játéka egyszerűen fantasztikus. Igazi lúzer pofa, az általa megformált karakterről messziről üvölt, hogy még élvezi is a börtönéletet. „Itt döglünk, ebédelünk, megint döglés, aztán vacsora” – hangzik monológja, mely mindent elárul. Úgy viselkedik a börtönben, mintha a rács mögé született volna, amikor szabadul, akkor pedig mintha honvágya lenne, szinte visszakívánkozik a régi cimboráihoz. Otthonosan mozog mindenhol, az a letörölhetetlen gúnyos tekintet pedig tökéletessé teszi a karakter megformálására.
Sokat dicsértük a Let’s go to Prison-t, de van sajnos jó pár negatív elem is, ami erősen lehúzza a végső értékelésünket. A koncepció nem rossz, a börtönvilág viszont elég gyengére sikeredett. Tele van keménykötésű rosszfiúkkal, mégis szinte kellemes, baráti légkört áraszt magából. Az egész olyan, mint egy nyári vakáció. Nelson bárgyú szövege és idióta viselkedése – amit amúgy remekül alakít a színész – nem akaszt ki senkit, és miután hatalmat szerez, imádva tekintenek minden mozdulatára. A „white power” banda istenként kezeli, őszintén nevetnek a középiskolás történetein, és bár egy mozdulattal ki lehetne őt csinálni, mégse tesz senki semmit. Azért az ilyen elemek elég távol vannak a valóságtól, és még nem is beszéltünk az idióta befejezésről – amiről most csak annyi árulnék el, hogy vetekszik az összes B-kategóriás, olcsó vígjáték happy endjével. Legalább jót lehet röhögni a filmen, és ez a lényeg.
Rendező: Bob Odenkirk
Gyártó: Carsey-Werner Company / Strike Entertainment
Forgalmazó: Intercom / Universal Pictures
Szereplők: Dax Shepard (John Lyshitski), Will Arnett (Nelson Biederman IV), Chi McBride (Barry), Michael Shannon (Lynard), David Koechner (Shanahan), Dylan Baker (Warden), Miguel Nino (Jesus), Jay Whittaker (Icepick)
Forgatókönyvíró: Ben Garant, Thomas Lennon, Michael Patrick Jann
Zene: Alan Elliott
Képarány: 16:9
DVD extrák: Interaktív menü, jelenetválasztás
Hangsáv: Magyar, angol, cseh, lengyel
Felirat: Magyar, angol, cseh, lengyel, görög
DVD megjelenés: 2007. május 9.
IMDB értékelés: 5.2
Gamekapocs értékelés: 8.5
Gyártó: Carsey-Werner Company / Strike Entertainment
Forgalmazó: Intercom / Universal Pictures
Szereplők: Dax Shepard (John Lyshitski), Will Arnett (Nelson Biederman IV), Chi McBride (Barry), Michael Shannon (Lynard), David Koechner (Shanahan), Dylan Baker (Warden), Miguel Nino (Jesus), Jay Whittaker (Icepick)
Forgatókönyvíró: Ben Garant, Thomas Lennon, Michael Patrick Jann
Zene: Alan Elliott
Képarány: 16:9
DVD extrák: Interaktív menü, jelenetválasztás
Hangsáv: Magyar, angol, cseh, lengyel
Felirat: Magyar, angol, cseh, lengyel, görög
DVD megjelenés: 2007. május 9.
IMDB értékelés: 5.2
Gamekapocs értékelés: 8.5
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.