Pathfinder

Jóval a spanyol hódítók előtt, viking harcosok tévedtek az amerikai tengerpartra. Később meg is próbálták hódítani az indiánok által lakott vidéket, de valaki megállította őket. Ezek a tények, minden más már csak legenda.

Egy rézbőrű nő valami furcsa fából készült vízijárművet talál a tengerparton, mindenhol csak halottak, részben az ő fajtájából részben pedig valami furcsa sárkányszerű élőlényekből. Ekkor bukkan rá egy furcsa kisfiúra, akinek sápadt színű a bőre. Megsajnálja őt és a tanács elé viszi. Eleinte mindenki úgy gondolja, hogy a sorsára kéne hagyni, de végül az emberség győz, a „szellem” nevet adják neki és felnevelik őt. 12 évvel később, az öreg „útkereső” a szomszédos törzsből az utódját keresi. Szellem is betér a sátorba lehetséges jelöltként, de azt mondják neki, hogy amíg nem tudja eldönteni, hogy ki vagy mi is ő valójában, addig nincsen esélye az útkereső posztra. Kissé megsértve bár de úgy dönt, hogy elindul megkeresni a saját ösvényét. De akkor még nem is sejthette, hogy az út hamar meg fogja találni őt, mivel a titokzatos sárkány harcosok visszatértek és szörnyű öldöklésbe kezdtek az indián törzsek között. Csak egy valaki volt, aki fel tudta venni velük a harcot, a „szellem harcos” akinek a legendája azóta is szájról szájra terjed…


Marcus Nispel német rendező nem rendelkezik valami nagy mozifilmes múlttal, igazából idáig csak videóklippeket és egy TV filmet tudhat a háta mögött. Pontosan ezért döbbentem meg, mikor megnéztem ezt a mozit. Hihetetlen különleges látványvilággal rendelkezik, minden szín olyan ridegen kékes, amitől az ember szinte a csontjában érzi a tomboló télnek hidegét. A harci jelenetek félelmetesen élethűre sikeredtek, ezért nem igazán tanácsolom a fiatalabb korosztálynak, ahogyan a gyengébbik nemnek sem nagyon, lévén ők nem szeretik az ilyesfajta élethű brutalitást. De teljesen egyetértek a készítőkkel mikor úgy döntöttek, hogy az abszolút realitás mellett teszik le a voksukat, hiszen csak így lehetett érzékeltetni a nézőkkel azt az elemi brutalitást és kegyetlenséget, ami az akkori vikingeket jellemezte. Ha már itt tartunk, külön fejezetet lehetne írni arról, hogy hogyan jelennek meg a filmben a sárkányemberek, avagy a félelmetes viking harcosok. Belegondolni is rossz, milyen érzés lehetett a szerencsétlen indiánoknak, „bőrpáncéllal” felszerelkezve, fából készült lándzsákkal a kezükben, felvenni a harcot egy olyan jelenséggel, mint ezek a brutális vademberek. A rendezéssel talán csak annyi gondom volt, hogy rengeteg lassított jelenetet raktak bele, amik igaz, hogy mindig elérik a kellő hatásfokot, de talán egy picivel kevesebb is elég lett volna ahhoz, hogy maradandó filmet alkossanak.


A színészi teljesítményekkel sincsen semmi baj, Karl Urban akit a Gyűrűk Urából ismerhettünk meg, hozza a szokásos formáját, igaz nem kapott idáig valami sok szerepet (Gyűrűk Ura, Doom, Bourne Csapda), de mint mindig most is nagyon hitelesen játszik. A kedvencem azonban maga az útkereső volt (Russel Means), akinek a bölcsességével és harcban szerzett tudásával nem sokan vehetik fel a versenyt, sok különleges pillanatot köszönhetünk neki a filmben. Nem szabad megfeledkeznünk Clancy Brownról sem, aki a viking harcosok vezérét alakítja. Nem biztos, hogy sokan emlékeznek rá, de a Hegylakó első részében már láthattuk, hogy milyen remekül tudja alakítani a kegyetlen harcos figuráját. Mint ahogy ott, ebben a filmben sem fogunk csalódni színészi teljesítményében. Ahogyan a színészekkel és a látványvilággal, a zenei aláfestésekkel is minden rendben volt, Jonathan Elias kellően megadja nekünk azt az alaphangulatot, amire szükségünk van.


A Pathfinder véleményem szerint a maga kategóriájában egy nagyon jól sikerült alkotás, éppen ezért nem értem hogy miért kapott ilyen kevés rivaldafényt és reklámot. Pedig hűen bemutatja nekünk azokat a kegyetlen és nehéz időket, amikor Amerikában még csak hajnalodott az emberiség sorsa. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti az efféle félig történelmi, félig legendákon alapuló történeteket és persze azoknak, akiket nem zavar a féktelen brutalitás.