Superhero

Az Airplane, a Top Secret és a Csupasz Pisztoly hőskorában megszállottként rajongtam a paródiákért, most viszont sorra csalódnom kell. Még az első Horrorra Akadva elment, majd jöttek a sorra boruló folytatások, aztán a Csajozós Film, a Bazi Nagy Film, most meg ez.

A Superhero Movie a nagy képregényhősös mozikat parodizálja ki, a Pókembertől kezdve a Denevéremberen, a Supermanen és a Fantasztikus Négyesen át egészen az X-Menig. A forgatókönyv a Pókemberre épül, sőt néhány fingós-bepisilős poénnal feldobva majdhogynem teljesen azt forgatták újra. Lássuk a történetet.


Rick Riker (Drake Bell) egy átlagos, viszont az átlagnál lúzerebb gimnazista srác. Igazi kétbalkezes fickó, rendszeresen lekési az iskolabuszt, és az erősebbek is mindig őt szívatják, ez azonban egy cseppet sem érdekli, elvan a maga kis életével. Nagyszüleinél él, és amikor éppen nem tanul, akkor kitartóan ábrándozik a szomszéd lányról, Jillről (Sara Paxtonról). Egy napon azonban gyökeresen megváltozik az élete, mikor egy különleges laborba való iskolai kiránduláson megcsípi őt egy génkezelt szitakötő. Rick viszont nem élvezheti kedvére újdonsült különleges képességeit, hiszen hamarosan feltűnik a színen Homokóra (Christopher McDonald), aki ezreket akar megölni a városban, csak hogy különleges gépével ily módon biztosítsa saját halhatatlanságát.


A cselekményeket felesleges lenne elmesélnem, az egész a Pókember eseményeit követi, Rick elkezdi fényképezgetni magát, kiderül hogy a Homokóra nem más, mint a család barátja, és egyben Jill kedvesének apja, aztán megharcolnak, a Szitakötőember nyer, és vége a filmnek. Nem árultam el ezzel sokat, a végkifejlet hasonlóan kiszámítható, mint minden jelenet vége. A film nézése közben az ember tudja, hogy mi fog következni, a teljes sztori lapos és unalmas, a viccek meg ráadásul csak még inkább lehúzzák a színvonalat.


Verbális poénok egyáltalán nincsenek, még gagyi szóviccekkel se találkozunk, a rendező fejbe verős, elesős, állatokkal szexelős, bepisilős, és arcba fingós poénokkal készült, azzal viszont rendesen. Megfingatják az összes főszereplőt, a Szitakötőembert megerőszakolja még a csiga is, Jilt arcon szellenti a nagymama, az ominózus behugyozós jelenetről nem is beszélve, mely szintén a Pókemberből lett átvéve, csak ott a főhős pisicsepp helyett vércseppel bukott le majdnem. Tudjátok, amikor a főgonosz elől a szoba plafonján bújik el.


Amiért nem nulla, hanem három egész pontot kap tőlünk a film, az Leslie Nielsen munkássága Albert nagybácsi szerepében. A már nyolcvanadik esztendejét is betöltött öreg színész ismét hatalmasat alakított, minden megmozdulása aranyat ér, noha a rendező rá is kiosztott egy pár másodperces szellentést.


Hogy kicsit védjem is a filmet, megtámadnám azt a kritikát, mely szerint sablonos, klisékkel teli a produkció. Jó-jó, igen, ez így is van, de szándékosan, hiszen éppen ezzel állít görbe tükröt a szuperhősös filmek elé, amik szinte egytől-egyig ugyanazokat az elemeket tartalmazzák, és pofátlanul mellőznek bármi nemű kreativitást, újdonságot. Feketebőrű, minden lében kanál mellékszereplő, őrült főgonosz professzor, vagy éppen szerelmi csalódás utáni magányos séta a városban, és felhőkarcoló tetején való éjszakai merengés – ezek mind olyan elemek, amik visszatérő részei a szuperhős filmeknek, úgyhogy itt is a paródia részét képezik. Más kérdés ugye, hogy mennyire vevő erre a közönség, a legjobb az lett volna, ha a klisés cselekménysorozat a film egyetlen kérdőjeles pontja, bár mint látjátok nem így lett. Nem éri meg az 1000 forintos mozijegyet, kár rá pénzt és időd pocsékolni.