Tükrök

Ben, a lecsúszott ex-rendőr kénytelen elvállalni egy éjjeliőri állást a leégett, elhagyatott áruházban. Itt veszi kezdetét a valósággá vált rémálom, amikor hátborzongató dolgokat vél látni, melyek az ottani tükrök mögül lesnek rá.

Alexandre Aja fiatal kora ellenére már három nagyszabású horror-produkciót vezényelt le, s a Magasfeszültségnek hála Hollywood is felismerte a francia rendező tehetségét, háziasították a tengerentúlon, ennek gyümölcse lett 2006-ban a Sziklák szeme – amely eléggé meggyőző kritikákat kapott szinte mindenhol – és zöld utat a további munkásságaihoz. A P2 forgatókönyve után a Tükrök a második újvilágbeli rendezése, bár önálló ötletektől mentes távol-keleti remake, egy 2003-mas koreai rémfilm adaptációja – ilyen esetben joggal vonnánk fel a szemöldökünket a sekélyes feldolgozás-áradat közepén. Ha viszont azt vesszük, hogy Aja úr még nemigen hibázott - egyesek szerint legalább nagyokat nem – akkor a megnyerő európai íz új színt vihet be az elkorcsosult amcsi horrorfilmek posványába, vagy túlzottan kimerült lenne a téma? Kiefer Sutherlandot megnyerve főszereplőnek joggal reménykedhetünk egy tökös hősben, ám a 24-ben mutatott képe inkább egy kifordult tükörkép, s csak a káromkodások maradtak meg a sorozatból.


Egy feleség, aki elhagyta, gyógyszerfüggőség, egy halott társ visszatérő, nyomasztó emléke után, Bent (Kiefer Sutherland) még rendőri állásából is felfüggesztették, kétségbeesetten próbálkozik az életbe való visszailleszkedéssel, bűneit megbánva minden lehetőséget megragad, hogy szeretett családja visszafogadja. Csak egy romos, korábbi tűzvészben lepusztult, hatalmas, kastélyszerű áruház (korábban kórház) éjjeliőri állását kapja meg, ám akkor még nem is sejti, hogy különös kálvária veszi kezdetét. Már az első éjjel rájön, hogy a benti, óriási tükröket mintha nem érte volna kár, ragyognak, folyamatosan tisztán vannak tartva – erre a korábbi – mára halott - éjjeliőr nagyon ügyelt. Ám a tükrök fenyegetőek, Ben nyomasztó és félelmetes dolgokat vél látni bennük, olykor pedig mintha a tükörképek megelevenednének… A fenyegetést hamarosan saját magán és a családján lehet érezni, úgy néz ki sehol sincsenek biztonságban – ha a férfi nem vesz erőt magán és nem jön rá arra, hogy a tükrök mögötti dolgok mit akarnak, akkor búcsút mondhat saját és családja életének. Nyomozásba kezd, elfeledett titkok kerülnek felszínre.


A film ritmusa jól eltalált ütemben szlalomozik végig a 90 percen, míg a rejtély beteljesedik – nem is adagolnak ócska üresjáratokat, míg a tükrök lényei a szereplők torkának ugranak. Egyedül talán Ben karaktere az, amin még Aja szokásos írótársának, Grégory Levasseur-nek illett volna némileg polírozni, mert ez a „társamat lelövik, ezért elkezdek inni, erre az asszony elhagy a két gyerekkel”- szisztéma slamposan hangzik, pláne hogy a feleség (Paula Patton) sincs még tisztába az érzelmekkel, ezért azt is eltűri, ha ura vissza-visszajár hozzá esdekelni, aki közben meg antidepresszánsokkal jár éjjelente tükröket fényesíteni. E könnyfakasztó családi dráma-vonal igazából a jellemábrázolás rovására megy, nem igazán értem, hogy Mrs. Ben Carson, hogy a fenébe lehet boncmester ilyen testtel és okossággal, aki mint pincsikutya ugrik, ha férje fütyül? Kiefernek elég volt hozni korábbi valódi énjét a lecsúszott hős szerepére, neki elhisszük, ha előbb kezdi el lövöldözni a tükröket, mintsem megvizsgáltassa magát egy dilidokival. Meglehetősen sok káromkodással teli oknyomozás két cseles tükörképgyilkosság között. A hugica halálának már nem örültem annyira, Amy Smart leesett állal áll az esett mögött, volt jó öt perce a csajnak, de ennyi.


Ajanak el kellett volna előbb döntenie, hogy mit is akar ezzel a filmmel bemutatni: egy végletekig nyomasztó, már-már paranoiába hajló őrületet a szereplők részéről, esetleg egy tisztességes vérengzést, mint a kősivatagban anno. Fordulatokban pedig nincsen hiány, egyedül a naturalisztikusságot kapcsolta eggyel lentebbi fokozatba, hogy a lelki traumát részesítse inkább előnyben – hirtelen nem tudom eldönteni, hogy jó úton járt-e, szerintem ő sem. Ami pedig a hatáskeltést illeti, nagy baj nem érhet senkit, egyedül a túlzott kapkodással nem értettem egyet, olykor annyira, hogy egyik véres dózis rögtön követi a másikat, még az élmények ülepedésének jóllakott érzését is sajnálják tőlünk, utána meg megy a nyavalygás a Carson családban.


A képi munkásság megszokott színvonalat képvisel egy ilyen stílusú filmben. Azaz a sötétségre és a gyéren megvilágított helyszínekre terelődik a keményebb jelenetek sora. A külső részeket román fennhatóság alatt forgatták, ha ezt nem mondják, észre se veszem, pedig egy kelet-európai merészség jót tett volna. Mindez talán feledteti velünk a történet máshova illőségét, pontosabban kommersz horrorban ez a fajta emberi drámák erőltetése éppolyan elvetélt ötlet, mint az, hogy a kislurkó elmerül egy pocsolyában a konyha közepén, mert a tükrök lakói elragadják – az anyja meg sírva kaparássza a kövezetet magzatja után, mintha egy Domestos-reklám kifordult másában lennének. Navarrete zenéi úgymond jó hangzást adtak Aja gondolatainak, ilyen feszültségkeltő ciripelés máshova is elkélne.


A sietség, mint olyan íratlan szabály, azaz ha nem érsz oda időben szeretteidhez, akkor véged – talán nem is annyira állta meg a helyét most. A Tükrök viszont hozta a kötelezőt, ám Aja úgy látszik nem mer kockáztatni – így meg nem piszkált bele ezzel senki levesébe, pedig pont az kéne, felrázni a műfajt.