Watchmen: Az őrzők

A világ megváltozott a hidegháború alatt. Bár Amerika nyert Vietnámban, a társadalmi egyensúly valójában egy torz és mesterkélt tükör. Az atomháború fenyegetettsége a tetőfokára hág, az energiaforrások kimerültek, és a szuperhősökre halál vár.

Zack Synder kreativitása a 300 után kissé leapadt. A rendező félt újítani és hozzátenni magához az alaphoz, jegyezzük meg, ehhez tisztelnie kellett magát a képregényt is. Tisztelni, mert ha elereszti a fantáziáját, összedől a kényes kártyavár – és Zack szerencsére nem játszott a tűzzel, hiszen az alapmű hihetetlenül fanatikus követői, rajzimádói, szemrebbenés nélkül kardélre hányták volna. Inkább lemásolta azt, legjobb tudása szerint, viszont minden mozgóképnek vannak íratlan szabályai, s ezt követve áldoznia kellett a nézhetőség oltárán. S a váz, amely megmaradt, sikerrel megtartja a szilárd egyensúlyt, a szövegkörnyezet és a vizualitás – jó szeretőhöz méltóan párban járnak -, nem ferdítik el a sérülékeny test anatómiáját. Igen, a Watchmen látványa olyan, mint ha bódultság miatt hallucinálna a néző, és a képek egyszerűen megelevenednének a szeme előtt.


Kissé stilizáltnak hathat a film környezete, túl rutinszagú és süt róla, hogy képtelen volt hozzáadni a már amúgy is mélyre szántó moore-i gondolathoz, óvatosan megelőzve a fanyalgók késdobálásait. Nem könnyű falat ez a két és fél óra, úgy gondolom, mindezt így felépíteni és elénk tárni maga a profizmus, bár sokak szerint ebben a formában nem igazán működik, de ez mégis csak egy film és nem a nyomtatott műfaj. Ne legyünk telhetetlenek. Ismerős helyzetek, párbeszédek köszönnek vissza, az arányok tökéletesek, minden karakter mélységekig kidolgozott, identitásukra percek alatt rájövünk. Az első benyomások felszínesek, Zack viszont képes egy idő után minden jellemet feltárni a főszereplők hátteréről és viselkedési normáiról. Maga az alternatív 1985. a pupilláinkon keresztül a vérünkbe ivódik: az atomháború szélén tengődő USA jellegzetes inkarnációja és a történelem sajátos elferdítése olyan baljós hangulatot teremt, amilyet egyik színes, rágógumi-képregény sem tudott eddig. Az elvtársak a tenger túloldalán már reszketve készülnek megnyomni a nagy-hatótávolságú rakéták indítógombjait, ám a métely a jenkiknél is egyre jobban fertőzi a társadalmat.


A szuperhősök is bújdokló kisnyugdíjasok, már talán el is felejtette mindenki múltbéli tetteiket, melyeket az emberiség biztonságának megőrzése érdekében tettek. Ám valaki még így sem nézi őket jó szemmel; amikor az egyik álarcost meggyilkolják, Rorschach bosszút esküszik és összekovácsolja korábbi bandáját, akik minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy ezt a széleskörű és védett kapcsolatokkal rendelkező összeesküvőt kézre kerítsék. A gonosz pedig a hősök múltjából építkezik, ám a jövőre nézve is végzetes kihatással lesz. Főszereplőink (egyetlen kivétellel) nem rendelkeznek szuperképességekkel, motivációjuk egyben a fegyverük is. Lesznek olyanok, akikkel egykettőre szimpatizál a néző, mások talán túl furcsának hathatnak az alapműtől távol állók számára.


Míg Moore a végletekig eljátszadozik figuráival, addig a rendezőnek csupán a kész tényeket kell a mozgóképen illusztrálnia, mégis átérezzük komplexitásukat. Rorschach talán túlontúl is az igazságot tartja szem előtt, Jackie Earle Haley által alakított hős csak akkor szól, amikor muszáj, reszelős hangja biztos nyomatékot hagy maga után. A Komédiás humoros cinizmusa, halvány önteltsége, s egyben komolytalansága az ököl, amely lecsap, míg Billy Crudup talán túlontúl is jeges. S míg Dr. Manhattan látásmódja, és az emberek lenézése miatt némi ellenszenv tárgya, a Sötét Lovag Harvey Dentjéhez hasonlóan ő is átlátja az a bonyolult sémát és egyensúlyt, mely a világ irányításához szükséges – sejtjük, egyiküket sem a véletlenek tették azzá, amik. A legtutibb kosztümmel rendelkező Nite Owl fétisszerűen ragaszkodik a külsőségekhez, tetejébe ráadásul az erőszak a legfőbb fegyvere. Adrian félelmet kelt bennünk, pusztán a jelenlétével, de ez nyomában sincs ahhoz képest, aminek eredetileg ténylegesen megalkották. Silk a női vonal képviselője – egyenes ági következmény tehát, hogy megnyilvánulásai révén a butaság jut először eszembe. De legalább adja a farát.


A lassított felvételeken látott lövések nyomán szétszakadó bűnözők és a noir képi világ alapja a kertelés nélküli testi és lelki erőszak. Utóbbi tökéletes dramaturgiával előadva, maguk az akciórészek pedig kétségtelen puskaporai a filmnek, velejárói, összekötő pillérei. Synder korábbi munkásságiból ismerős komponálással, változó sebességgel, még több elhalálozó ellenféllel, persze mindezt a látvány kedvéért – lenyűgöző komponensei az anyagnak. Suttogva teszem hozzá, hogy egyesek szerint ez az egyetlen mozgatórugója a Watchmen-nek, ami nyilvánvalóan nem fedi a valóságot, ha minden összehasonlítás nélkül ülünk elébe. Emlékezetes momentumok ezek, azzal a többletérzettel, hogy bármilyen békés snittből pillanatok alatt vérfürdő válhat.


Ami pont a legnagyobb hibaként róható fel, az nem más, mint az egyediség hiánya, hiszen pont a mesteri felépítmény miatt érezzük ziháltnak a filmet, ha úgy tetszik, erőltetettnek, az eredetihez túlzottan ragaszkodónak. A rideg atmoszféra egykettőre beszippant mindenkit, az alternatív világot kedvelők számára pedig egyben maga a Kánaán és Pokol. Minden merészség nélkül viszont nem lehet a rajongókat megnyerni, pont a két ellentábor (a képregény kontra akciófanok) reklamál majd a saját kis különbségei, extrái miatt. A végkifejlet öncélú átírása miatt hozta meg a rendező a legnagyobb érvágást, kérdés kinek akart ezzel megfelelni? Döntse el mindenki, hogy működik e, ám végig lebegjen a szemünk előtt a tény, hogy hatalmas munka volt mindezt vászonra írni (amiben mellesleg hatalmas része volt a forgatókönyvíró David Hayternek, aki egyébként Solid Snake szinkronhangja is). Még ha Synder a könnyebb, rutinmegoldást is választotta.