Miss Pettigrew nagy napja

Még ha nem is a legjobb, de egy igen kellemes napot / délutánt jelent nekem a Miss Pettigrew nagy napja. A második világháború küszöbén játszódó film a csodás, könnyed és üdítő swing-korszakot idézi meg, humorral és izgalommal.

Noha nem a fogkrém reklámos – hahotázós kategóriába sorolnám, az én mosolyomat folyamatosan sikerült fenntartania, és garantáltan ezt a hatást éri el azoknál is, akik az igényesebb vígjátékokat kedvelik. Mostanában a hazai mozicsatornán látható, DVD–n azonban sajnos nagyon nehéz beszerezni, igazságtalanul és jogtalanul került a filmes süllyesztőbe. Vagy talán pont azért, mert sem a legjobbak, sem a legrosszabbak közé nem lehet besorolni és így keveset hallunk róla és semlegeset.


A történet Winifred Watson írónő azonos című regényéből táplálkozik, s a sztori pont azért olyan korhű, mivel a művésznő abban a korban írt és alkotott, amelyben a regénye játszódik. Egyébként összesen hat regény került ki a kezei közül, és a Miss Pettigrew lives for a day megjelenése számított a legkörülményesebbnek, mivel egészen más hangvételű volt az addigi könyveihez képest. A forgatókönyvet aztán David Magee készítette el belőle, akit az Én, Pán Péter forgatókönyvírójaként is ismerhetünk, és valami halovány párhuzam talán érezhető is a két film között. Mellette pedig Simon Beaufoy dolgozott, aki azóta persze bezsebelte az elismerését, na de nem ezért a filmért, hanem a Gettó milliomos forgatókönyvéért.


A rendező Bharat Nalluri 1965–ben született Indiában, de az Egyesült Királyságban él és dolgozik jelenleg is. Filmjeiben nem az indiai kultúrkört mutatja be, hiszen ő maga is elszakadt szülőföldjétől, keveset tud róla, nem tudna hiteles maradni. Elsősorban televíziós rendező, A cunami után című munkájáért Golden Globe–díjra jelölték, saját kevésbé ismert rendezései mellett pedig az Alien vs. Predator és a Resident Evil rendezőasszisztenseként közreműködött.


Az első képkockákon már találkozhatunk Guinevere Pettigrew-val, akit éppen sokadik alkalommal bocsátanak el nevelőnői állásából. Egy kis trükkel állást szerez Delysia Lafosse-nál, de hamarosan kiderül, hogy itt bizony sokkal bonyolultabb és összetettebb munka várja, mint egy „egyszerű” gyermekfelügyelet. A kicsit felszínes, csacsogó színésznőcske ugyanis három férfihoz tartozik, mindegyikükhöz különböző indíttatásból. Pettigrew feladata pedig az lesz, hogy lehetővé tegye, hogy Delysia könnyedén lavírozhasson a gazdag, befolyásos vagy jóképű férfiak között. Mindemellett megtörténik a közhelyes átalakulás is, a rút nevelőnőből csinos társalkodónő lesz, aki megpróbálja a helyes útra, a szerelem útjára terelni a fiatal fruskát. A két főszereplő tehát egy fajta alfa és ómega, kezdet és vég, pozitív és negatív: egy szó, mint száz, igazi ellentétek. A két személyiség aztán valamennyire közeledik majd egymás felé a történet során, de – és ez a film egyik legnagyobb negatívuma- Delysia végső és helyes választása nem lesz egy percre sem hihető. Nem hisszük el neki, hogy meggyőződésből választja a szerelmet, és a kezdeti pörgős, tempós lendületesség is alábbhagy egy kicsit, bár számomra ez nem megy a film rovására. Hiszen maga a történet is egy napot ölel fel, és valahogy számomra így természetes, hogy egyfajta megnyugvás következik be a nap végére.


Miss Pettigrew-t az Oscar-díjas Frances McDormand alakítja. Alá kell írnom, hogy zseniálisan játszik, ráadásul úgy tűnik, hogy az ő karaktere kidolgozottabb is. Nehéz ezt leírni úgy, hogy egyébként nem tartom egy szimpatikus személynek, filmjeinek legtöbbje sem tetszett, persze a tehetségét nem kérdőjelezem meg, hiszen aki látta a Fargót, az tudja, hogy jogosan kapta meg azt az arany szobrocskát. A lényeg nem is ez, hanem, hogy sikerült elfelejtenem, hogy melyik színésznőt látom, nekem a képernyőn kizárólag Pettigrew volt látható és ez egy hatalmas piros pontot jelent a kanadai színésznő számára. Frances egyébként Chicagóban született, és egy kanadai házaspár fogadta örökbe, egy lelkész és egy ápoló. A Yale University School of Drama-n végzett, érdekesség, hogy szobatársa volt Holly Hunter. Pályája során több, mint 35 különféle díjat kapott, köztük a már említett Oscar – díjat, a Kőkemény Minnesotában nyújtott alakításáért három jelölést, és az Égető bizonyítékért pedig Golden Globe – díjjal jutalmazták.  A legtöbben talán mégis azért irigylik, mert ő a rendező géniusz Joel Coen felesége. Guinevere-t szerintem tehát tökéletesen formázza meg, minden mozdulata, gesztusa sugározza a középkorú vagy idősödő magányos nőből áradó bánatot. Még azt is érezzük szavaiból, testbeszédéből, hogy valamilyen tragédia állhat mély bánata, megviselt külseje mögött és ez később be is igazolódik. A kedvenc részem a filmben az, amikor a híres és nem mellesleg igen jóképű divattervező a kócos, igénytelen Pettigrew-ban is meglátja a szépséget. A sminkelt, csinosan felöltöztetett Guinevere-t pontosan ugyanolyannak látja –szépnek-, mint a szakadt kabátot hordó, kócos hajú „elődjét”.  A történetnek ez a szála egyébként nagyon diszkréten és finoman van kifejtve, ami nem is baj, hiszen nem nyomja el a fővonalat, ugyanakkor mégis szívmelengető. Aláírom, hogy egy kicsit nyálas, giccses, vagy talán érzelgős, de a korabeli elit fényűzésben két egyszerű, tiszta lélek egymásra találása engem meghatott.


A Walt Disney egekig magasztalt Bűbájából igazán ismertté vált Amy Adams alakítja a siker- és pénzorientált Delysia Lafosse-t. A most 35 éves színésznő (körülbelül 17-nek látszik) az olaszországi Vinanzában született és 6 testvére van. A ranglétrán felfelé kapaszkodó kissé felszínes hölgy szerepét nyilván nem volt nehéz átélnie, hiszen ő maga is tudja, hogy mit jelent jó helyen, jó időben lenni. Amy ugyanis egy étterem színházában pincérkedett, amikor felfigyeltek rá, így csöppent bele a filmvilágba. Épp annyira a szerencsén múlott a sorsa, mint a filmben megformált szerepe esetében. A Bűbájon kívül láthattuk egyebek mellett a Charlie Wilson háborújában, az Éjszaka a múzeum második részében, valamint a Kételyben is. Ez utóbbiért Oscarra, BAFTA-díjra, és Golden Globe-ra is jelölték. A szerepét egyébként megfelelően alakítja, de néha már túlságosan hisztérikussá, idegesítővé válik, amire a magyar szinkron egyébként még rátesz egy lapáttal. A filmnek egyébként szerintem nem az a célja, hogy butának tűntesse fel a színésznőt, hanem pont ellenkezőleg, ravasznak és okosnak, mesterkedőnek kellene látszani. Nekem mégis rendkívül együgyűnek, befolyásolhatónak, határozatlannak tűnik. A döntése is, amikor a három férfi közül választania kell inkább Pettigrew döntése, amelynek nem mer nemet mondani, úgymond behódol. Nem tűnik meggyőzőnek a választás, nem tűnik úgy, hogy tényleg rájött arra, ami egyébként a film elsődleges mondanivalója lenne: a szerelem, a szeretet, fontosabb, mint a karrier, fontosabb, mint bármi más. (Na igen ez is sokszor visszaköszönt már, de hát mondjuk azt, hogy örök érvényű.)


A film hibáit azonban felejthetővé teszi a tökéletes zene. A klasszikus swing dallamokért, a légiesen könnyű, üde muzsikáért Paul Englishby-nak csókolhatunk kezet.  Ő szerezte egyébként a Konfetti, a Tíz perc:tromibita és a Country Texasban című filmek zenéjét is. Igazán korhű, ugyanakkor örökzöld dallamok csendülnek fel, a legjobbnak a Cocktail Swing és a Brother can you spare a dime című számok bizonyultak, de abban is biztos vagyok, hogy senki nem hallott még olyan szexis keringő dallamot, mint a Miss Pettigrew’s Waltz. Még azt is meg tudom bocsátani, hogy az egyébként olyan gyönyörű If I didn’t care című nótában Amy Adams hangja finoman szólva nem teljesedett ki, mert partnere Lee Peace kárpótolt mind énekhangjával, mind sármos megjelenésével. Trombita, harsona, fafúvósok, húrosok: minden, ami a második világháború előtti ízlést tükrözi. Az biztos, hogy a zene csillagos ötös, és ha lehet, én két csillagot is adnék.


Mint látjuk, vannak ennek a filmnek is hibái, de ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, mert van egy különlegesen légies, könnyed, bájos hangulata és atmoszférája. Valakinek egyszer nézhető film lesz, de én most a cikk írása közben is, mikor bele-bele néztem néhány részletbe, ugyanúgy mosolyogtam, mint, amikor először ültem le Miss Pettigrew nagy napja elé.