Varga Katalin balladája

Noha ismerünk rémtörténeteket Erdélyből, azért a gyönyörű tájról, a csodálatos környezetről ritkán asszociálunk kemény thrillerekre. Megtette ezt viszont a Budapesten élő brit származású rendező Peter Strickland...

A Varga Katalin balladája egy fiatal édesanyáról szól, akit férje elbocsát a házból, miután kiderül, hogy közösnek hitt gyermeküknek valaki más az édesapja. Katalin ekkor fiával elindul, hogy felkeresse azt a férfit, aki gyermeke apja, s aki annak idején megerőszakolta, útja során pedig kizárólag a bosszú hajtja. A film mégsem erről szól. Sokkal inkább a jellemek fejlődéséről, változásairól, a bosszú értelmezéséről és értelméről, és arról, hogy vajon van-e olyan helyzet, amelyben a bosszú jogos. Felveti azt a kérdést is, hogy van-e még létjogosultsága a bosszúnak, hogyha kiderül, hogy a támadó megváltozott, tisztességes életet él és azt is, hogy egy tisztességes embert hogyan változtathat meg az őrült bosszúvágy?


A brit rendező mindenféle hozzájárulás nélkül, saját örökségéből és barátai hozzájárulásából készítette el filmet, melynek történetét ugyan a képzelet szülte, a bosszú érzése azonban Strickland számára sem ismeretlen. Ezért is olyan különleges a film: tipikus erdélyi tájak, magyar emberek, magyar külsővel, ízes magyar beszéd jelenik meg benne, és mégsem magyar történet, vagy román történet, hanem abszolút univerzális, hiszen kortól, nemzetiségtől, vallástól függetlenül a bosszú egy általános érvényű téma. És természetesen a médiában is  örökérvényű téma, ahogy ezt az Elle magazin egyik cikkében is olvashatjuk: „A bosszú – első hallásra – végzetes és véres. Semmi esetre sem civilizált. Nem polgári és nem demokratikus, egy igazi européer tehát nem áll bosszút. Rábízza magát a jogszolgáltatásra. Napközben. Esténként azonban, amikor bekapcsolja a televíziót, másféle szabályok lépnek életbe. A „bosszú angyalait”, a „bosszú asszonyát”, a „bosszú harcosát” nézi, mert egy valamirevaló akciófilmben a hős, akit igaztalan bántás ér, elindul és leszámol a gaz bűnösökkel.”


A 70-es évek tájékán volt divatos ez a műfaj, az úgynevezett rape and revange, mely műveknek a cselekménye mind a nemi erőszak és a bosszú témakörére épül. Klasszikuskén Gaspar Noe Visszafordíthatatlanát említeném meg, amelyre még hangulati világában és nyersségében is hasonlít némiképp a Varga Katalin balladája. (Bár mindezt csak nagyon halkan jegyzem meg, mivel a nagy Gaspar Noe rajongók nyilván nem ezt nyilatkoznák.) Az újabb filmek közül, pedig számomra Az utolsó ház balra volt a kedves meglepetés ebben a kategóriában. Mindkét alkotás megtekintését ajánlom a műfaj kedvelőinek.


Több fórumon is vitatémát váltott ki a film címe, többen nehezményezték a régies és „irodalomórás” hangzása miatt a ballada kifejezést. Pedig úgy gondolom, nem is lehetett volna jobb címet választani ennél, mert eleve egy kicsit régiesebb környezetbe, egy kicsit irodalmias környezetbe kerülünk. Akár egy irodalmi műben itt is van tájleírás, van lélekrajz, olyan, mintha olvasnánk egy nagyon választékos nyelvezetű könyvet. Aztán ne felejtsük el a ballada lényegi mivoltát sem kihangsúlyozni, hiszen tudjuk, hogy ez egy népköltészeti műfaj, ez a történet pedig egy kis falucska népének bármely tagjával megtörténhetett volna, és nem nehéz elképzelnem, ahogy egyig öreg néni meséli a másiknak a kapualjban állva. A balladai jegyek rendkívül erősen megjelennek a filmben és itt nemcsak a sokat emlegetett balladai homályról van szó, hanem arról, hogy a történet nagy része a párbeszédekből derül ki, a cselekmény sűrített, egyes motívumok visszatérnek. A szerelmi bosszú témája is balladai jellegzetesség.


A film megközelítőleg hét millió forintból készült el, körülbelül 3 hét alatt, a mindössze tizenegy tagú magyar stábbal. Amint az kiderült, rendkívül megnehezítette a munkálatokat, hogy a forgatókönyv eredetileg angol nyelven íródott, majd ezt lefordították magyarra, de az irodalmi magyar nyelv természetesen nem felelt meg a térség valódi nyelvezetének. Ahogy a színészek fogalmazták: a falusi ember szűkszavú, a székely meg még inkább. Így ez rendkívüli odafigyelést igényelt a színészektől. Kik is azok a színészek, akiknek meg kellett küzdeni az ilyen és hasonló nehézségekkel?


Varga Katalin szerepét a Kolozsvári Színház társulatának 32 éves tagja, Péter Hilda kapta és meg kell mondanom, néhány jelenetet leszámítva zseniálisan birkózott meg ezzel a feladattal. Ő maga is úgy nyilatkozott, hogy félt attól, hogy egy – két jelenetet túl fog játszani, én, pedig úgy gondolom, hogy a legkeményebb próbálkozásai ellenére is vannak ilyen jelenetek a filmben, melyek még mindig nem elég egyszerűek, puritának, csiszoltatlanok, és ezt kizárólag az ő felvételeinél hiányolom. Természetesen a színésznő nagyságát nem kívánom kétségbe vonni, bizonyára nem véletlenül kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó díjat a Brüsszeli Nemzetközi Filmfesztiválon.


A legjobban kidolgozott és az egyik legizgalmasabb karakter a Pálffy Tibor által megszemélyesített Antal volt. A Tamási Áron Színház állandó tagja már nem olyan ismeretlen név, mint Péter Hilda. Láthattuk már több filmben is a színészt, többek között szerepelt a Boszorkánykör, A csoda, Fény hull arcodra című filmekben. Mindössze annyit írnék róla, amennyit a hamlet.ro oldalon találtam: „Mert játékával egyszerre tud megmutatni és visszavonni. Negatív szerepei egy pillanatban feloldódnak a megbocsátásban…”


Befejezésül pedig szeretném kiemelni a film zenei világát, amely mintegy felerősíti a természeti zajokat, a madarak, a szél hangját, így állít elő egy nyomasztóan szép zeneiséget. Kovács György, ifj. Erdélyi Gábor és Székely Tamás a film hangtechnikai munkálataiért a Berlinale Nemzetközi Filmfesztiválon tehát nem véletlenül kapták meg az Ezüst Medve díjat.