Ház a tó mélyén könyvkritika

A szerző viszonylag gyorsan tört utat magának a horror műfajában a kétéves Madarak a dobozban című regényével, amely leginkább az ismeretlentől való félelemre összpontosított erős karaktereivel és hátborzongató atmoszférájával. Malerman új könyve viszont egy nagyon is mindennapi félelemet mutat be: bizonyára veled is előfordult már, hogy sikerül randira hívnod szíved választottját, szíved a torkodban dobog, félsz attól, hogy az események nem úgy alakulnak, mint azt eltervezted. Az író pedig nem kíméli a szereplőit, olyan helyzetbe taszítja őket, amely próbára teheti törékeny és friss kapcsolatukat.


James hirtelen felindulásból egy közös kirándulásra hívja Ameliát, azt a lányt, akit már régóta kinézett magának. Egy barkácsbolt nem épp a legjobb helyszín az elhatározásra, de szerencsére a lány igent mond. A randit a természet lágy ölén, egy eldugott tónál ejtik meg, a készülődés közben csak úgy csaponganak az érzelmek, mígnem eljön a nap és útra kelnek. Arra azonban nem számítanak, hogy csónakázás közben a tó mélyén egy igazi kétszintes házra bukkannak - a berendezés érintetlen, látszólag senki nem tud róla, és teljesen üresen áll.

A fiatalok lassan megbarátkoznak a képtelen helyzettel, megszállottan veszik birtokukba az újdonsült törzshelyüket, persze mindig ott motoszkál bennük a félelem. Mi van, ha mégis van lakója a háznak, csak éppen nem mutatja magát? Lehet, hogy az a valaki nem örül a hívatlan látogatóknak? A bizonytalanság beárnyékolja az idillt, de mentségükre szóljon, mindketten igyekeznek megbirkózni vele. A történet tehát egyszerű, ám Malerman a tőle megszokott sejtelmes rövid mondatokkal képes a bőrünk alá férkőzni, annak ellenére, hogy a regény egyszer sem csap át tömény horrorba.


A Ház a tó mélyén nem nagyon szakad el attól, amit vállal: egy fiatalkori szerelem krónikája, csak itt nem más szereplők ármánykodásaival kell megküzdenie a párnak, hanem egy szinte felfoghatatlan dologgal, ami megváltoztatja az életüket, és amiért kénytelenek felnőtt módjára gondolkodni. Jamest és Ameliát szerencsére nem a mai idegesítő tinik jellemvonásaival vértezte fel az író, nagyon is okos személyekről van szó, akiket nem fojtanánk meg az első affektálva előadott mondat után.

A 160 oldalas történet közben nem is volt nagy mozgástere Malermannak, a lényegre koncentrál, és a felesleges tájleírásoktól is megkímél minket. Pont annyit közvetít felénk, ami feltétlen szükséges a helyzet megértéséhez. A szerelmesekhez hasonlóan az olvasónak sem kell a rejtély okait találgatni, hagyni kell magunkat az árral sodródni, aztán majd kialakul valami. Az író pedig mindent megtesz, hogy a megfoghatatlantól való rettegés szépen úrrá legyen rajtunk – e tekintetben még az előző regénnyel is párhuzamba állítható a könyv. A legnagyobb erénye viszont, hogy egyszer sem csap át túlzásba, mindig megmarad a realitás talaján. Nagyon is tudatosan követik egymást a csavarok, és a végén teljesen más megvilágításba kerül a történet. Pedig az igazság nem is lehetne kézenfekvőbb.


Akadnak ugyan furcsaságok is karakterszinten: nehezen tudom elképzelni, hogy két 17 éves fiatal hogyan képes tutajt építeni, vagy pofátlanul rövid idő alatt kitanulni a búvárkodás alapjait. Ám ezek olyan apróságok, ami miatt még simán élvezhető a könyv, a felépítése tényleg remek, Malerman belead mindent a befejezésbe, és addigra már mi is tűkön ülünk válaszokra szomjazva. Nem a Ház a tó mélyén lesz a legbrutálisabb élmény, amivel találkozunk, ám esetünkben a könnyedség inkább előny – nem az volt a cél, hogy mindenki remegve rágja át magát a lapokon. Malerman csak az önmagukban is borzongató helyzeteket bolondította meg némi misztikummal, a végeredmény pedig valóban maradandó lett.

A könyvbe itt tudsz beleolvasni.