1978-at írunk: egy esztendő telt el azóta, hogy a Star Wars berobbant a mozikba, és rögtön letarolta az egész világot. George Lucas semmiből jött űroperája addig még soha nem látott mániát indított el: jegypénztáraknál hosszan kígyózó sorok, rekordokat döntögető bevételek, tonnaszámra gyártott merchandising termékek, és akkor még merőben friss filmnyelvi eszközök vetítették előre egy új kor hajnalát. A blockbuster film fogalommá vált, a csapból is ez folyt, menthetetlenül beépült a köztudatba és a mindennapi életbe egyaránt. Az emberek valósággal meghülyültek tőle, egyszerűen mindenki látni akarta, a fiataloktól kezdve az idős korosztályig, az akkorra már idejétmúlt, konzervatív irányelvekbe belefáradt Álomgyár pedig végleg átadta a stafétabotot az ifjú titánokból álló rendezőgenerációnak, megteremtve ezzel az amerikai filmipar reneszánszát, melynek attribútumai mindmáig meghatározzák a hollywoodi showbizniszt. A közönség még magához sem tért a Star Wars elképesztő sikerétől, de máris jött a következő nagy sláger.
Amíg 1977 a fénykardokról, Luke Skywalkerről, Darth Vaderről és a mozivásznon átsuhanó csillagrombolókról szólt, addig egy évvel később már egy idegen bolygóról érkezett, mellkasán S-betűt viselő szuperhős foglalta be a vetítőtermeket, aki daliásan pózolva mosolygott vissza a plakátokról, a jól csengő szlogennel: „El fogod hinni, hogy egy ember képes repülni!” És tényleg így történt – ha a valóságban nem is, a gyöngyvásznon mindenképp. Hogy emellett még arról is sikerült meggyőzni a nézőket, hogy egy szuperhősképregényből is lehet komolyan vehető, nemcsak a látványos akcióra, de a mély karakterfejlődésre is fókuszáló élőszereplős filmet készíteni? Na, az már egy teljesen más dimenzióba helyezi a ’78-as Supermant.
Persze nem ez volt az első képregényadaptáció és szintén nem ez volt az első alkalom, hogy egy hús-vér ember öltötte magára a legendás piros köpenyt. A karaktert, 1938-as debütálását követően hamar felfedezte magának Hollywood: a negyvenes évektől kezdve készültek rajzfilmek és mozifilmek Superman főszereplésével, majd később a tévékészülékek elterjedésének köszönhetően a héroszok kisképernyőre költöztek – csakhogy ezek az alkotások elsősorban a gyerekeket célozták meg, és a sztereotípia, miszerint az alapból is lesajnált képregényekből csupán bugyuta, matiné-jellegű feldolgozásokra futja, az Adam West-féle Batman-széria sem segített sokat. Nem így ez a film, ami ugyan nem szabadította el a képregényadaptációk lavináját (ezután 11 évet kellett várni Tim Burton Batmanjére, majd még egyszer ugyanennyit Bryan Singer startpisztolyt ellővő X-Menjére), ám az vitathatatlan, hogy a zsáner alapköveit a Superman rakta le, azt meg már mondanom sem kell, hogy a rendezők mindmáig előszeretettel merítenek ennek a filmnek a struktúrájából, ha szuperhősös eredettörténetről van szó.
Ami magát Supermant illeti, a mai napig nem készült olyan élőszereplős feldolgozás, ami ennyire jól adná vissza a karakter lényegét. Richard Donner szépen, fokozatosan megy végig a figura kulcsfontosságú életszakaszain, a Krypton bolygó pusztulásától és a nevelőszülőkkel való találkozástól kezdve, a kétségekkel teli kamaszkoron és az útkeresésen át a hőssé válásig bezárólag. És az, hogy a rendező mindezt ráérősen, aprólékosan, mi több, végletekig karakterhűen vezényli le, egy dolog (erre mindjárt visszatérünk), de az, hogy a Warner nem bízott semmit sem a véletlenre és nem spórolt semmin, egyenesen példamutató, saját korának abszolút csúcsfilmjévé teszi a Supermant.
A gigantikus, 55 millió dolláros költségvetés (öt Star Warsnyi pénz) eleve hatalmas kockázatot jelentett. Már maga a főcím is kisebb vagyont emésztett fel, a korszak legnagyobb legendájának, Marlon Brandónak a kb. tíz percnyi jelenléte majdnem 4 millióba fájt (szöveget nem volt hajlandó tanulni, a forgatást is költöztetni kellett miatta egyik országból a másikba, ami miatt nem mellesleg az eredetileg kijelölt rendező lelépett, de le volt szarva, mert ő Brando, és kész), és a speciális effektekkel valószínűleg vért izzadtak a szakemberek. Megsüvegelendő a stúdió hozzáállása, hogy költségkímélő megoldások és olcsó megúszások helyett belapátolták a szenet a mozdonyba, és maximumra kapcsoltak, mert az ilyesmit csakis így érdemes. Ha félgőzzel csinálják, akkor a bukás valószínűsége majdhogynem biztos, de ha teljes odaadással tolják, simán megvan az esély a sikerre.
És utólag visszatekintve, valamint annak fényében, hogy azóta egyetlen egy filmrendező sem tudta elkapni olyan jól Superman esszenciáját, mint itt, a Warnernek hatalmas szerencséje volt Richard Donnerrel: érzi és érti a karaktert, nem elsősorban az akciójelenetek, inkább az emberi pillanatok érdeklik. Nem a szuperképességeken, a lezúzott városokon és a legyőzött ellenségeken, hanem a hős előremutató morális iránytűjén, az őt ért hatásokon, a személyiségét formáló, apjától és nevelőszüleitől kapott tanításokon keresztül definiálja Supermant. Hogy bár emberfeletti hatalommal bír, mégsem helyezi magát az emberiség fölé, mindig helyesen dönt, sosem mocskolja be a kezét, mert mindig van remény, mindig van egy út, ezzel pedig követendő példaként mutat utat az emberi fajnak. Maga a két lábon járó optimizmus, és ez sajnos alanyi jogon hozza magával a túlcsordult giccset, ami miatt a témába szinte mindenkinek beletörik a bicskája, aki róla akar mesélni.
Superman egyébként is túlságosan tökéletes és legyőzhetetlen, rettenetesen nehéz olyan filmet, vagy akár képregényt csinálni, ami drámai, emberi vagy még inkább, átélhető szintre rántja le a karaktert, nem véletlen, hogy a füzetekből is azok tartoznak a legjobbak közé, amelyek az eredettörténetét boncolgatják. Tudta ezt Donner is, így kifejezetten sok időt tölt el Superman keletkezésének magyarázásával (nagyjából egy óra telik el, mire a főhős felölti az ikonikus piros-kék jelmezt), ennek köszönhetően a sztori első fele, a Krypton-i bevezetéssel, a Smallville-es kezdőlépésekkel, Kent papa halálával, a Magány Erődjével és végül a hőssé válással maga a kolosszális, tökéletes karakterprezentálás, főleg mert ezeket az elemeket kellő érzékenységgel és átgondoltsággal adják át. Ennek megfelelően remekül sikerül megfesteni a figura útját a bizonytalanságtól és kétségektől a magabiztos héroszig, aki csibészes félmosollyal menti meg a bajbajutottakat és keríti rendőrkézre a bűnözőket – Christopher Reeve pedig, karrierje legjobb szerepében nem csak hitelessé, hanem szimpatikussá is teszi ezt az amúgy sótlanul overpowered karaktert.
Lehet, hogy Reeve ezen kívül nem sok mindent ért el a szakmában, viszont ezzel a filmmel örökre beleírta magát a mozgóképes történelem nagykönyvébe: neve egybeforrt az Acélemberrel, és hiába viselték utána még jópáran az emblematikus gúnyát, a legtöbben mégis vele azonosítják Supermant. Szóval a film első fele nagyszerű, tanítanivaló, tökéletes – aztán, ahogy elkezdődik a második, a bajok is jönnek vele együtt. Manapság divatos lett a gondolatmenet, hogy nem lehet jó Superman-filmet csinálni, mert egyszerűen maga a karakter is totál nonszensz. Én ezt vitatnám: lehetne, csak valahol mindig elcseszik. Vagy azzal, hogy túl terjengős, túl röhejes, túl kevés benne az akciójelenet (Superman visszatér), vagy azzal, hogy erőltetik a sötétebb hangvételű drámát úgy, hogy közben nem értenek hozzá (Az acélember), vagy jelen esetben a komolyanvehetetlen főgonosszal és a filmtörténelem egyik legrosszabb befejezésével.
Előbbi különösen fájó, mivel az ősellenség, Lex Luthor szerepére leszerződtetett Gene Hackman, azaz nemzedékének egyik legjobb színésze csont nélkül el tudta volna játszani azt a szuperintelligens, számító, hidegvérű szörnyeteget, akit a képregényből ismerünk. Helyette viszont egy megalomán komikust kapunk, egy ripacsot, akinek ugyan rendelkezésére állnak azok az eszközök, melyekkel borsot törhet az emberiség orra alá, mégis híján van mindannak a körmönfontságnak, ami a képregénybeli Luthort jellemzi (sőt, ami azt illeti, ez a fajta Luthor inkább az Adam Westes Batman-sorozatba illene). És ez azért is furcsa, mert egészen addig a pontig, amíg fel nem tűnik, Donner nagyon szigorúan és tudatosan kerüli az infantilis camp-elemeket – aztán az említett pillanattól kezdve mintha meg-megbicsaklana a lába azon az úton, amit addig magabiztosan járt.
Az utóbbi meg... enyhén szólva is borzalmas. Állítólag amikor Donner elolvasta Mario Puzo, A keresztapa írójának eredeti, amúgy 500 oldalas forgatókönyvét, rögtön újraíratta azt Tom Mankiewicz-cel – viszont a kész filmet elnézve egy-két ötlet benne maradhatott a végleges változatban, legalábbis ami a debil finálét illeti. Azzal, hogy Superman a forgásirányával ellentétesen repüli körbe a Földet és így visszaforgatja az időt, hogy megmentse Loist, lényegében még a maradék tétet is kiöli a sztoriból (amiből valljuk be, Superman sebezhetetlen, isteni mivolta miatt egyébként sincs valami sok), ráadásul ez rögtön két problémát is felvet. Az egyik, hogy miért nem használta már korábban, a másik, hogy ha ezt innentől kezdve bármikor megteheti, akkor… nos, ahogy előbb említettem, nem lesz semmiféle tétje semminek. Persze ettől még egyáltalán nem rossz film a Superman – de nem is annyira jó, mint amennyire lehetett volna, ha a második fele igazodik az első egy óra kompetens narratívájához.
Nyilván ha a látványról és a trükkökről van szó, a jelenkori képregényadaptációknak még a cipőjét sem kötheti be – de ha a karakterhűséget, a figura mitológiáját, valamint a mögötte meghúzódó rengeteg értelmezési lehetőséget nézem, a legtöbb versenytársára simán ráver, és voltaképp kult-státuszát is kizárólag ennek köszönheti. A korabeli közönség rendesen rákapott, a Superman bemutatása évének második legsikeresebb filmje lett a globálisan elért 300 millió dollárjával, ami a folytatások előtt is megnyitotta a kaput – de ezekről bővebben felesleges szót ejteni. A második rész még úgy ahogy elment, viszont megpecsételte a tény, hogy Donnert félúton kirúgta a stúdió (két filmben akarta elkészíteni a teljes sztorit, és bár 2006-ban újravághatta a filmet a saját szájíze szerint, az mégsem tükrözte száz százalékban az eredeti elképzeléseit), a harmadik epizódot az idétlen poénok és az igénytelen trükkök intézték el, a negyedik felvonás pedig még ezt is alulmúlta. Ezután, csaknem 20 esztendővel később Bryan Singer bukott egy nagyot a Superman visszatérrel, a legutóbbi próbálkozás pedig, azaz Zack Snyder Acélembere ugyan korrekt kezdés volt, de az ő verzióját, Henry Cavill-lel és a komplett DCEU-val együtt beszántották a csalódást keltő bevételek, valamint az elmarasztaló nézői vélemények.
Azonban itt még nincs vége a sztorinak: a DC filmes részlegének frissen felkelt atyaúristene, James Gunn jelenleg egy új Superman-mozin dolgozik, amely egyben a kezdőlökést is megadja majd a DC-moziverzum teljes rebootjának. Tekintve, hogy Gunn hatalmas képregényrajongó és számtalanszor bebizonyította már, hogy érti ezeket a karaktereket, úgy néz ki, hogy hosszú idő után végre tényleg kapunk egy igazán jó Superman-filmet – ha valaki, akkor ő képes lehet sikerrel táncolni a figura behatárolt mítoszának vékony jegén. Akárhogy legyen, 2025 nyarán kiderül – mindaddig pedig ez az 1978-as Superman marad a karakter legjobb élőszereplős interpretációja.
Gamekapocs értékelés: 7
Rendező: Richard Donner
Producer: Pierre Spengler
Forgatókönyv: Mario Puzo, David Newman, Leslie Newman, Robert Benton
Történet: Mario Puzo
Szereplők: Marlon Brando, Gene Hackman, Christopher Reeve, Ned Beatty, Jackie Cooper, Glenn Ford, Trevor Howard, Margot Kidder, Valerie Perrine, Maria Schell, Terence Stamp, Phyllis Thaxter, Susannah York
Zene: John Williams
Operatőr: Geoffrey Unsworth
Vágó: Stuart Baird
Gyártó: Dovemead Ltd., International Film Production
Forgalmazó: Columbia-EMI-Warner Distributors, Warner Bros.
Játékidő: 143 perc
Eredeti premier: 1978. december 15.
Hazai premier: 1992. június 26.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.