A majmok bolygója: A birodalom filmkritika

Akármennyire aggasztó a helyzet az álomgyárban, szerencsére a modern Hollywood sem mentes a csodáktól: mindjárt itt van a Pierre Boulle 1963-ban megjelent kultikus regényéből kinőtt Majmok bolygója-franchise, amiről valószínűleg még a francia író sem gondolta volna, hogy 60 évvel később is ekkora népszerűségnek örvend majd. A közönség ugyancsak alacsony elvárásokat támasztott az annak idején egy-két éves rendszerességgel érkező majmos filmek felé, mivel, bár az 1968-ban bemutatott első adaptáció azóta is a legzseniálisabb, legfontosabb sci-fik között foglal helyet, a folytatások már enyhén szólva sem tudták hozni az eredeti mű színvonalát. Egy kiváló, négy gyatra, vagy legjobb esetben is gyenge közepes mozifilm, egy 14 részt megélt mérsékelten érdekes tévésorozat, és egy szintén tiszavirág-életű rajzfilmsorozat után 2001-ben próbáltak friss vért pumpálni a frencsájzba.

És azt követően, hogy a remake-et a szürreális mesék mondója, Tim Burton is csak elcseszni tudta, senki egy lyukas garast nem mert volna feltenni rá, hogy a 10 esztendővel későbbi reboottal nemhogy sikerül letenni az asztalra egy tisztességes nyári gigafilmet, de a végül trilógiává duzzasztott újraindítás a 2010-es évek Hollywoodjának egyik legintelligensebb, legkoherensebb sagája lesz. Amelynek különböző epizódjai ugyanúgy könnyen értelmezhetők önmagukban, mint egy nagy történet részeként, és amelyek mindig, minden körülmények között hoznak egy stabil minőséget, hovatovább, képesek új jelentéstartalmakkal bővíteni a már nagypapa korba lépett frencsájzt, és mind látványban, mind pedig érzelmekben gazdag elemekkel veszik le a lábáról a nézőket.

Felmerül a kérdés, hogy mégis mi tartja életben ezt a szériát még ennyi idő után is, mármint amellett, hogy a reboot-trilógia narratívában és CGI-ben egyaránt odavert a konkurenciának. Nem kell sokáig agyalni a megoldáson, A majmok bolygóját lényegében mindig a mi félelmeink és szorongásaink formálták/formálják. Kivétel nélkül mindegyik epizód annak lenyomata, hogy épp mit gondolunk magunkról és a világról. Bennük van mindaz az önutálat és remény, amellyel saját fajtánkra tekintünk. Így amíg az 1968 és 1973 között futott eredeti filmekben, a kútba esett vietnámi háború, az erőszakba fulladó polgárjogi megmozdulások és a Watergate-ügy nagyfokú társadalmi kiábrándulásának hatására hirtelen vonzóvá vált az ember állatias, primitív létformává züllése, és ezzel együtt a fejlettebbé vált majmok civilizációjának témája, addig most, a következő válságkorszakban ugyanilyen perverz élvezettel nézzük végig a pusztító világjárvány során hanyatlásnak indult fajunkat.

Azzal a pikantériával, hogy a Cézár-trilógiában felvázolt sötét jövő-vízió egyre inkább kezd arra a berendezkedésre hasonlítani, amelyben ma is élünk. A Lázadás remekül megadta az új trilógia alaphangját, amelyet Matt Reeves író-rendező a Forradalommal és a Háborúval zárt le, viszont a világunk azóta sem lett jobb hely, így, noha ebből egyenesen következik, hogy lehet ezt még hova fokozni, és hogy szükség van további Majmok bolygója-filmekre, mégis ott van a vakítóan villogó stop-tábla, hogy ezt a nagyszerű trilógiát nem nagyon kellene folytatni. Főleg nem egy olyan rendezővel, mint Wes Ball, aki állítólag maga is kételkedett abban, hogy tehetsége elég lesz-e ahhoz, hogy az új epizód méltó legyen a Cézár-trilógia örökségéhez.

A film moziba kerülésével azonban bebizonyosodott, hogy kár volt aggódni. Még ha nem is tökéletes minden ízében, A majmok bolygója: A birodalom ügyesen szövi tovább a szériát: egy új, izgalmakkal kecsegtető fejezetet nyit az univerzumban, ennek hála sokkal inkább érződik valami érdekes kezdetének, mint egy felesleges utózöngének. A történet 300 évvel a Háború után veszi fel a fonalat: a Krisztus-figura Cézár kivezette a népét az ígéret földjére az emberi elnyomás alól, akik időközben, egykori uralkodó státuszukat elvesztve primitív vadállatokként járják a vidéket. Viszont az új civilizáció megalakulásával együtt a Cézár által vallott idelista nézetek, mint a „majom nem öl majmot” vagy a „majmok együtt erősek” visszafordíthatatlanul repedezni kezdenek. A fejlődés automatikusan hozza magával azokat a viszontagságokat (belső viszályok, hatalomvágy, területszerzési és kolonizálási tervek), amelyek annak idején az emberi fajt is elindították a pusztulás útján.

Az aktuális főhős, Noa és az alapvetően szelíd, gyűjtögető életmódot folytató klánja a saját bőrén tapasztalja meg, hogy mi az ára a majmok okosodásának – hogy a nyugodt egymás mellett élés hosszú távon működésképtelen, a béke pedig egyenesen lehetetlen, maximum csak ideig-óráig tartható fent, akkor is csak vérrel és súlyos áldozatokkal. A tudással együtt kéz a kézben jár a reprodukció és az automatizáció kora, midőn az egykori remények, illúziók, a mesék és mítoszok elkerülhetetlenül a porba hullnak, és értelmet nyer az a szomorú végkövetkeztetés, hogy az intelligenciának végeredményben az a sorsa, hogy elbutítsa és elpusztítsa azokat, akik rendelkeznek vele. Mind A birodalomnak, mind pedig a Cézár-trilógiának, sőt, a komplett frencsájznak is ez a valódi lényege: a tudás.

A tudás, amit a civilizáció elvett az emberektől és a majmoknak adta. Ők pedig mit kezdenek vele? Az emberi történelmet újrakezdő, nagyjából azt másoló faj ugyanazokat a hibákat követi el, ugyanazokat a lépéseket teszi meg, és ezek a lépések lassacskán zárójelbe teszik, mi több, gyéren pislákoló szikrákká degradálják azon pozitív gondolatokat, hogy egy természettel jobban harmonizáló, emberszerű intelligencia úgy éljen a Földön, hogy előbb-utóbb ne legyen veszélyes önmagára. Ahogy a civilizáció örökíti át az ember embernek farkasa viszonyt a majmokra, úgy gondolja tovább A birodalom a Forradalom azon alaptételét, hogy ahol felüti a fejét a civilizáció, ott végül megjelennek a zsarnokok, akik erővel és megfélemlítéssel uralkodnak, hatalomvágyuk pedig mindent elsöpör.

Ezt hivatott prezentálni a fő antagonista, Proximus Cézár, aki elődje emlékét és politikai örökségét megbecstelenítve, kizsákmányolva és kiforgatva hajszolja a hatalmi ambíciókat. Az abszolút evolúciót tűzte ki maga elé, birtokolni akarja az emberi technológiát, tankokat, műholdakat, tömegpusztító fegyvereket, demagóg szónoklatokkal és az eredeti Cézár szavainak elferdítésével pedig olyan elnyomó rendszert épít ki, amely kegyetlenül felhasználja a többi majmot, és amelyben csupán két eshetőség marad: vagy bedőlnek a manipulatív politikai stratégiának vagy egyszerűen csak túlságosan félnek ahhoz, hogy kilógjanak a sorból. Ezen a téren Proximus tökéletesen hajaz a Római Birodalom néhai diktátoraira és korunk politikusaira, szónoklataiból egyaránt kihallani a régmúlt vezetők és a jelenkor populista vezéreinek visszhangját, amelyeket a tömeg nagy része mind a mai napig gondolkodás nélkül benyel.

Már az is nagy szó, hogy egy nyári látványfilm egyáltalán foglalkozik ilyen témákkal – és bár A birodalom blockbuster-jellegéből adódóan azért nem ás annyira mélyre, az tagadhatatlan, hogy jól kezeli a komolyabb, felnőttesebb, fajsúlyosabb dolgokat. Na meg az is mellette szól, hogy durva jól néz ki. Nem csak a CGI, igaz, szokás szerint az is vérprofi, a majmok és az egyéb állatok élethűbbek, mint valaha, de velük együtt a díszletek, a nővénnyel benőtt, lepusztult felhőkarcolók és épületek is lenyűgözőek, ezek összessége pedig magával ragadó atmoszférát teremt. Nem véletlen, hogy A birodalom képi világát sokan a Horizon Zero Dawnhoz és a Horizon Forbidden Westhez hasonlítják: a hatás nagyjából ugyanaz, a romos és gazos betonrengeteget nem lehet nem erős, mély melankóliával szemlélni és elmerengeni azon, hogy hova jutott az egykor dicső emberiség a saját egoizmusának és hamis felsőbbrendűség-érzetének köszönhetően.

Az az emberiség, ami most, A birodalomban újra éledezni kezd, és az rögtön látszik, hogy az új trilógia fő tétje is a majom-ember szembenállása és filozófiai vetülete lesz. És az igazi kérdés persze nem az, hogy a két faj saját igazságát vajon sikerül-e közös nevezőre hozni, hanem, hogy az eljövendő háborúban vajon ki nyeri majd el a lehetőséget, hogy tönkre tegye a világot – a majmok vagy az emberek? És ha a második-harmadig részben sikerül nagyobbat vagy legalábbis ugyanekkorát gurítani, akkor azt is örömmel fogjuk végignézni – vagy inkább perverz élvezettel, ahogy mindig szoktuk.

Gamekapocs értékelés: 8

Eredeti cím: Kingdom of the Planet of the Apes
Rendező: Wes Ball
Producer: Wes Ball, Joe Hartwick Jr., Rick Jaffa, Amanda Silver, Jason T. Reed
Forgatókönyv: Josh Friedman
Szereplők: Owen Teague, Freya Allan, Kevin Durand, Peter Macon, William H. Macy
Zene: Jon Paesano
Operatőr: Pados Gyula
Vágó: Dan Zimmerman
Gyártó: Oddball Entertainment, Jason T. Reed Productions
Forgalmazó: 20th Century Studios
Játékidő: 145 perc
Eredeti premier: 2024. május 10.
Hazai premier: 2024. május 9.