Érezhették ezt a fejlesztést végző Wales Interactive csapatánál is, akik ahelyett, hogy egy teljesen új fába vágták volna a véres fejszéjüket, inkább maradtak az általuk teremtett horrorisztikus világban, csak éppen egy teljesen más szemszögből bemutatva azt. Míg a Maid of Skerben egyedül, fegyvertelenül kellett kijátszanunk a vak, de piszkosul éles hallással rendelkező zsákfejű kultistákat, addig a Sker Ritualban már nyoma sincs a lopakodásnak, helyette a fegyverropogásé a főszerep. Ennek hála az előző játékra jellemző nyomasztó, sokszor félelmetesen nyers atmoszférának is búcsút inthetünk, amit viszont cserébe kapunk, nos, hát az több, mint kiábrándító.
Nincs mit szépíteni, a Wales Interactive egy agyatlan, mindenféle egyediséget nélkülöző és hihetetlenül hamar unalmassá váló darálássá silányította a Maid of Skerben megismert szigetországi folklór horrort, amit egyedül az ment meg a teljes kudarctól, hogy többedmagunkkal játszva bőven kimeríti a bűnös élvezet fogalmát. Mondjuk ez utóbbi csak akkor igaz, ha haverokkal együtt töltjük fel a maximum négy fős csapatot, mert bár a matchmaking jól működik, a szerverek stabilak és kapunk cross-play támogatást is, pingelésen kívül semmilyen kommunikációs lehetőségünk nincs, emiatt pedig elég nehéz lesz megértetni magunkat egy véletlenszerűen mellénk szegődött bagázzsal. A csapatmunka ugyanakkor kötelező, mert a hordában özönlő ellenfelek öldöklése közben küldetéseket is teljesítenünk kell, melyek közül egyik-másik bizony több emberes feladat.
Ebből kifolyólag egymagunkban nem is nagyon ajánlott belevágni a szörnyirtásba, mert idővel mindenképpen bele fogunk futni egy olyan falba, amit bárhogyan próbálunk, sehogy sem tudunk átfejelni. Persze, ha lejjebb tekerjük a nehézséget, kiismerjük a négy, meglehetősen eltérő és nagykiterjedésű pályát, valamint ügyesen egyensúlyozunk a hordák, valamint a tennivalók között, akkor ideig-óráig eljuthatunk, viszont előbb-utóbb aktiválódni fog egy olyan feladat, ahol teszem azt a kezünket nemcsak a mordályok forgatására kell majd használnunk. Legkésőbb ilyenkor tudatosul bennünk az, hogy mennyivel jobb lett volna húsvér emberekkel belevágni az akcióba, mert legalább valaki védené a hátsónkat, miközben mi éppen egy infralámpával próbáljuk megtalálni a festményeken elrejtett kódrészleteket.
Elsőre gondolhatnánk, hogyha ennyi gondot okoznak az ellenfelek, akkor essünk nekik, csakhogy a Call of Duty zombimódjából örökített játékmenet egyáltalán nem díjazza azt, ha idejekorán vegzálni kezdjük a mesterséges intelligencia teljes hiányában felénk özönlő förmedvényeket. Miközben ugyanis egyre-másra daráljuk be őket, újabb és újabb körök telnek el, amivel egyenes arányosan növekszik a számuk, az erejük, sőt, idővel bossok is csatlakoznak az addigra már jókorára duzzadt kompániához. Ebből kifolyólag muszáj lavírozni az öldöklés, valamint a küldetések teljesítése között, de ez sem annyira egyszerű, mivel a pályákon található durvább fegyverek és fejlesztések beszerzése, valamint a lezárt ajtók kinyitása mind-mind a leölt ellenfelekért kapott pontokból történik. Persze, erre a műfajban járatos játékosok elsőre biztos legyinteni fognak, mondván az összes hasonló cím efféle megoldásokat használ, csakhogy itt olyan szinten lejt a pálya, amire garantáltan senki sem lesz felkészülve.
Egyedüli segítségként (az ellenfelekből időnként kipottyanó buffok mellett) csak a Miracle rendszerben bízhatunk, ami bizonyos időközönként felkínál számunkra három passzív képességet, melyek közül egyet választva elementális bónuszokat kaphatunk. Ily módon tehetünk szert például fagyasztó Molotov-koktélra, mérgező golyókra, vagy épp tűzsebzést okozó közelharci támadásra. Jópofa ötlet, hogy a már aktivált dolgokat fejleszteni is tudjuk, ezáltal akkor is tudunk erősödni, ha időközben már az összes férőhelyünkre pakoltunk valami hasznosnak ítélt módosítót. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a Miracle pontokat ugyancsak az ölésekért osztja a rendszer, azaz hiába bővül a repertoárunk, ennek igazán sosem fogjuk érezni a hatását, mivel körről-körre egyre durvább ellenfelekkel hoz össze minket a balsors. Mondjuk a jutalmazási rendszer is megér egy misét, ugyanis az nem sebzésalapú, azaz hiába gyengítesz le egy csomó ellenfelet, fabatkát sem kapsz értük egészen addig, míg át nem küldöd őket a túlvilágra.
Akár győzünk, akár meghalunk, a teljesítményünk függvényben a pályák végeztével tapasztalati, illetve vércsepp pontokat kapunk. Előbbi automatikusan hozzáadódik a 4 (!) darab Sker pass egyikéhez, ezáltal nyitva meg skineket, zenéket, emblémákat, esetleg menüháttereket, míg utóbbiakat a karakterünk erősítésére költhetjük el, így növelve életünket, fürgébbé téve lépteinket, vagy épp gyorsítva az újratöltésünket. Abban azért ne reménykedjen senki, hogy ennek hála legyőzhetetlen gyilkológéppé változik, mivel csupán pár százalékos előnyöket szerezhetünk velük, ami mindent összevetve annyira nem jó, de legalább nem is tragikus. Mondjuk ez utóbbi már a gunplayről annyira nem mondható el, mivel az valami borzalmas, egészen konkrétan egyetlen fegyvernek sem érződik a súlya, amire csak rátesz még egy lapáttal a katasztrofális hangszekció. Szinte végig olyan érzésem volt a játék közben, mintha játékpisztolyokkal lövöldöznék és hiába cseréltem le az éppen aktuálisan használt flintámat, a kinézete és a működése változott ugyan, de a kellemetlen élmény sajnos megmaradt, sőt idővel tovább erősödött.
Ez leginkább a megvalósításnak volt köszönhető, ami mind látvány, mind pedig hangzás terén elvérzik. A fájóan gagyi fegyverhangokról már volt szó, de akkor itt szeretnék kitérni az elképesztően idegesítő lépéshangokra is, amik fél óra fel-alá futkorászás után szabályszerűen kiidegeltek. Ha azonban ez nem lenne elég, akkor ott a grafika, ami távolról nézve annyira még nem is vészes, de minél több időt töltünk el a társaságában, annál inkább feszélyezve érezzük majd magunkat. Azt azért meg kell neki hagyni, hogy vannak jó pillanatai, példának okáért a fegyverek kifejezetten mutatósak, azonban az ellenfelek, illetve azok animációi egészen kiábrándítóak, nem beszélve az alacsony felbontású, silány minőségű pályák közötti átvezető videókról, amik a nagybetűs „történet” elmesélésére lennének hivatottak. Utóbbiból legyen elég annyi, hogy a Maid of Skerben megismert Elisabeth Williams lett az aktuális főgonosz, akinek egyetlen célja a világunk leigázása. Ennyi és nem több.
Ez az ötlettelen, unalmas és minden egyediséget nélkülöző hozzáállás pedig az egész játékon tetten érhető, ami így valószínűleg ugyanolyan gyorsan fog a feledés homályába veszni, mint a Maid of Sker. A legszomorúbb az egészben, hogy a Sker Ritualnak még azt sem sikerült jól csinálnia, amit az elődjének, hiszen a helyi folklórra épülő horror hangulat teljességgel eltűnt és menüből elérhető feljegyzések szintjére süllyedt, miközben a helyére belépő akciózás nem több bazári látványosságnál. Ahogy fentebb már említettem, csapatban, haverokkal mindezek ellenére könnyedén okozhat pár kellemes és vicces pillanatot, de a legrosszabb az egészben, hogy ilyenkor is inkább rajta, mintsem vele röhögünk.
A Sker Ritual két évnyi korai hozzáférés után április 18-án jelent meg PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.