Kazuhiro négy embere egyszerre ugrott neki. Az elsőt, aki szemből jött úgy hasba rúgta, hogy hátrarepült vagy három métert, és elájult. Másik kettőnek már lendült az ökle. Az egyik elől kihajolt balra, ezt elkerülte, de a másik eltalálta a vállát, ettől kibillent az egyensúlyából. Estében kapta el az egyik srác kezét, és maga után rántotta. Mureda hanyatt esett, de szabad kezével meg bírt támaszkodni, míg ellenfele nem tudott védekezni, és a feje a betonon koppant. Már kettővel kevesebben voltak Kazuhiroék. A csapat főnöke nem ment közelebb, még mindig emlékezett Mureda ütéseinek erejére.

     A még talpon levő két huligán kezében kés villant. Muredának nem volt ideje felkelni az utca kövéről. A kés pengéje egyenesen az arca felé száguldott. Ekkor megjelent egy nagy darab férfi, és egy pillanat alatt a fejére állította a késes támadót. Egyszerűen kicsavarta a kezét, és szaltóra késztette Kazuhiro emberét. Eközben a másik gengsztert hátulról elkapta egy nő, hátracsavarta a kezét, majd térdre kényszerítette. Mindketten nagyon képzettnek tűntek a mozdulataik alapján.

– Szedd össze a barátaidat, és húzd el a csíkot! – figyelmeztette Kazuhirót a nagydarab fickó.

– Ezért még kinyírlak titeket! – kiabálta Kazuhiro miközben eszeveszetten elfutott, nem is törődve hátramaradt társaival.

     A másik két fiú összeszedte kiütött barátait, és ők is eloldalogtak. A sikátorban csak hárman maradtak, leszámítva a szemetes konténer körül motoszkáló patkányokat. A nő lassan odasétált hősünkhöz.

– Minden rendben? – nyújtotta kezét a földön ülő Muredának.

– Egyedül is megoldottam volna. – mondta közömbösen a fiú, és a földön maradt.

– Értem. Szóval a célod az lett volna, hogy meghalj? Ha Frantz nem segít, már alulról szagolnád a kék eget.

– Kösz, hogy csak így kifecseged a nevem. Amúgy meg milyen hülyeség az, hogy alulról szagolná a kék eget.

– Ugyan már! Kit érdekel a neved? Nem fognak lenyomozni. Pláne nem ő.

– Mit akartok tőlem? – vágott közbe Mureda.

– Honnan veszed, hogy akarunk tőled valamit?

– Minek mentenétek meg egy ismeretlen kölyök irháját, ha nem lenne valamijen célotok. Az embereket csak önmaguk érdeklik. Aki mást mond, hazudik.

– Nem hülye a kölyök. – mondta társának a nő.

– Bökjétek már ki!

– Majd ő elmondja. – mutatott Mureda mögé Frantz, ahol egy férfi közeledett.

     Mögötte a főutca fényei világítottak, így az arca nehezen kivehetővé vált. Öltönyben volt, talán barnában, a pislákoló fényektől nem látszott jól. Átlagos testfelépítése volt.

– A nevem Taketsu Yusuke. A segítségedre lenne szükségünk. – szólalt meg a férfi. A hangja hideg volt, és magabiztos. Mureda még mindig a földön ült, és jelét sem mutatta, hogy fel szeretne állni. Kényelmesen érezte magát a betonon. Nem volt hideg. Közeledett a nyár. – A hölgy ott előtted Natasha, a nagydarab férfi pedig Frantz. Olyan embereket keresünk, mint te. – folytatta Taketsu.

– Pff. Tudtam, hogy valami nem kóser.

– Valószínűleg már te is hallottál a világszerte eltünedező emberekről. Mind hasonlítanak hozzád.

– Miben hasonlítanak hozzám?

– Ezt egyelőre nem árulhatom el. Esetleg csak annyit, hogy nem vagy átlagos ember, és mások is keresik a fajtádat.

– Ja, különlegesen balszerencsés vagyok.

– Többet egyelőre nem mondhatok. Ha érdekel a dolog, holnap ugyanabban a kocsmában találkozunk. – mondta Yusuke, és elindult a főutca felé, a nő és a fickó pedig utána.

– Héj, ti voltatok az öreg Yamato vendégei ma este? – kiáltott utánuk Mureda, de a kérdésre nem érkezett válasz.

     Az újonnan szerzett ismerősök távozása után Mureda talán még öt percig ült a betonon. Két órához közeledett az idő. Nagy nehezen feltápászkodott, és folytatta hosszúra nyúlt útját hazafelé. A csuklója kicsit sajgott az eséstől, de semmi egyéb sérülést nem szerzet, így talán mégsem volt olyan szerencsétlen, mint azt gondolta. Péntekre virradó éjszaka volt, ezért kicsit gyorsabban szedte lábát a hazafelé vezető úton. Csak egyenesen kellett haladnia. Lassan kiért a a monoton téglaházak közül, amelyek egymásnak vállvetve szorongtak az utak mentén, és a külvárosban, kertesházak mellett sétált tovább. A kocsmától a lakásáig egyenes vonalban tudott közlekedni. Végre hazaért.

     Másnap reggel kicsit tovább húzta a lóbőrt, ezért sietnie kellett az iskolába. Nyolc órakor bezárják a kapukat. Nem is reggelizett, csak felöltötte iskolai egyenruháját, és már indult is. Mindig gyalog ment iskolába, nem akart pénzt költeni buszra, vagy metróra. Pontosabban nem tudott pénzt fordítani ilyesmire. A távolság nagy részét futva tette meg. Az utolsó pillanatban sikerült beérnie. Az portás már kijött, hogy bezárja a kapukat.

– Már megint késésben vagy, Mureda? – kérdezte a portás.

– Mi az, hogy „már megint”? – lihegett Mureda.

– Negyedszer késtél a héten, hétfőn valamilyen csoda folytán időben itt voltál. De az összes többi napon téged lestelek, nehogy kizárjalak. – zsörtölődött az öreg.

– Örök hálám Makoto bácsi!

– Na takarodj az órára. – és bezárta a kaput.

     Muredának egész nap azon járt az esze, amit előző éjjel hallott. „Ki lehetett az a három ember? Tuti, hogy nem japánok voltak, már a nevük alapján sem, leszámítva azt a Yusukét. A harcstílusuk pedig túl szabályos volt egyszerű civilekhez képest, biztos valami katonák.” gondolta. Legjobban mégis az foglalkoztatta, hogy mi olyan különleges benne, hogy ennyien keresik? És mégis mit takarhat az, hogy „az ő fajtája”?

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szerzői josértést a törvény bünteti, ezért kérlek tüntesd fel a mű eredeti szerzőjét, de legelőször kérdezd meg, hogy felhasználhatod-e munkáját.