Boldogság
Boldogság. Egy szó, amelyet mindnyájan ismerünk, de úgy igazán egyikünk sem tudná szavakba önteni fogalmát.
Mert hát mi is az a boldogság? " Mi az mi embert boldoggá tehetne?" (Vörösmartyt idézve). Mi az mitől melegség költözhet még a leghűvösebb szív mélyére is?
Sokunkat sokféle dolog motivál. Számtalan irányban indulhatunk megnyugvásunk után, számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre anyagi biztonságunk eléréséhez, de vajon az út végén ott vár minket ős is... a hőn áhított boldogság? Mindent elérve is lehet üresség lelkünkben? Talán a gazdag ember is tudja mi az a szívmagány.
Úgy megfogalmazni én sem tudnám, hogy mitől is remélek örömöt és vidámságot, hogy mitől is érezném magam igazán önfeledten. Talán az írás, ez lehet az én szívem kulcsa. Habár talán ez sem nyújt mást, mint puszta megnyugvást. Valami még kéne, elismerés, család, jó barátok. A legutolsó már megvan, ilyen téren sosem szenvedtem hiányt, a másik kettő meg még bőven eljöhet, hisz csak 17 éves vagyok. Egyelőre szerencsésnek érzem magam, és amit 17 év alatt remélhettem azt meg is kaptam az élettől, persze nem mindent, de a legfontosabbakat igen. Ám egy olyan ember, aki már élete alkonya felé közeledik mit tehet az érdekében, hogy ne érezze teljesen céltalannak a mindennapok vívódásait? Mit tehet az, akinek semmi nem jött össze?
Van kiút a rosszkedv börtönéből? Ki csak a sötétet látta eddig, megismeri-e a fényt? Szerintem minden lehetséges, csak elhatározás kell hozzá. Akarni kell valamit, ahhoz hogy azt meg is kapjuk. Nem elég remélni, vágyni kell a boldogságot, és tenni érte. Harc nélkül nincs győzelem. Az, ha nem teszünk semmit önmagában is felér egy vereséggel. Aki belenyugszik sorsába sosem törhet feljebb, sosem érhet előrébb.
Tán van olyan ember, aki egyáltalán nem vágyja a boldogságot. Nem keresi azt, nincs rá szüksége. De, ha így gondolja és úgy érzi neki nem kell semmi más, akkor nem mondhatjuk rá kapásból, hogy boldog?
Az elején feltettem egy kérdést. Idézzük fel: Mi is az a boldogság? A választ még most sem tudom. Ez csak egy érzés, amit nem tudunk megmagyarázni, egyszerűen csak kell, éltető szükségünk van rá. Meglátásom szerint az igazán boldog embernek van egy ismérve, neki már nem kell több boldogság, hisz mindent megkapott, elégedett, az élet számára ennél már nem is lehetne élvezetesebb. Egy napon, egy tökéletes világban talán mindnyájunk így fog gondolkodni, mindnyájunknak meg lesz az, amit valaha is kívánt, amit valaha is elvárt, amit valaha is remélt az élettől.
további cikkek várnak rád:http://napibenji.blogspot.hu/
been there, done that. csekkold 4:44 blogomat.
*khm*
A boldogságért küzdeni, dolgozni a boldogságért baromság. Azzal csak anyagi boldogságot érhetünk el, ami törékeny és rövid.
Én az elméletemet Andrew Matthews könyveire alapozom: A hosszútávú boldogságot úgy érjük el, ha elhatározzuk, hogy boldogok leszünk, és nem is hagyjuk semminek, hogy letörjön minket. Persze a tragédiák attól még elszomoríthatnak, de nem végleg, mindig fel kell állni, akármit hajít ránk az élet, és emelt fővel, vidáman haladni. Meg kell tanulni az apró kellemetlenségeket, amik eddig egymásra halmozódtak és mogorva köcsöggé tettek minket, ignorálni. Úgymond erre jó az a leszaromtabletta. Ha találkozol egy pénztárossal, aki bunkó, esetleg valakibe véletlenül beleütközöl az utcán, és hiába kérsz bocsánatod, csakazértis ömlik belőle hogy "hülye vak fasz nézzél már magad elé!" akkor egyszerűen el kell ereszteni a fülünk mellett. Esetleg sajnálni őket, hogy ilyen magas vérmérséklettel áldotta meg őket az élet. Ha nem hagyjuk az ilyen optimizmusvámpíroknak, hogy mérget tegyenek a kutunkba, akkor abban a víz finom, friss és tiszta marad.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.