Hans Frei tizedes naplójából:

     Lassan éjfél és nem tudok aludni. Úgy érzem, hogy szavakba kell fojtanom inszomniámat, hátha segít az írás elszenderednem. Bár mondjuk a ma történtek után szinte lehetetlennek érzem a dolgot.

     1945. április 30. . Legendás dátum lesz, annyi szent, hisz minden idők egyik legnagyobb gondolkodója, Németország becsületének töretlen védelmezője, a Führer, ezen a napon hagyott el bennünket. Nem tudom, hogy fogunk győzni nélküle. Kétségbeesett vagyok. Ő volt az utolsó reménységem. Hiába jött egyre közelebb és közelebb az ellenség, legyintettem rá. A Führer majd megoldja, gondoltam. Én balga, túlságosan is megbíztam benne.

     Pedig az ostrom ellenére egész jónak indult ez a mai, vagyis most már, jobban mondva, tegnapi nap. Őméltósága tanácskozást hívott össze a győzelmi stratégia kidolgozására. Én vigyáztam az ajtót. Szinte semmit sem hallottam… jól szigetel ez a vasbeton. Csupán a nagy egyetnemértést és a Führer kirohanásait tudtam kivenni az egészből, ám mielőtt még aggodalmaskodhattam volna, őnagysága utasított, hogy kísérjem a szobájába. Útközben végig a győzelem bizonyosságát mormolta a bajsza alatt. Hitler köztudottan sosem állít valótlant, az megingatná az egzisztenciáját, tehát volt ok a bizakodásra.

     Természetesen egy pillanatra sem távolodhattam el a Führertől. Még az ebédemet is csak az ajtaja előtt, vigyázban állva fogyaszthattam el, de nem bántam. Olyannyira öröm volt személyes testőrként ügyelni őnagyságára, hogy bizony más katonák, akár még ölni és ármánykodni is képesek lettek volna eme tisztségért. Pár napja még én is egy ilyen irigykedő ábrándozó voltam, ám Herr Himmler és Herr Göring árulása miatt, oly hatalmas méreteket öltött Herr Hitlerben a bizalmatlanság, hogy teljes személyzetét az utcára száműzte és hozzám hasonló törzsgyökeres párttagokat hozatott a helyükre. Bizony, szerencsés fickó vagyok, vagyis csak voltam.

     Az eseménykor már ötödik órája teljesítettem szolgálatot az őrhelyemen. A lábam nem fájt, ültem. A Führer volt olyan empatikus, hogy 2 óra után hozatott nekem egy széket. Öröm volt az ürömben ez a kis kényelem.

     Jaj, de nehéz nekem erről írnom… Olyan friss még az élmény, de muszáj valahogy könnyíteni a lelkemen. Tehát, ott ültem a székemen és figyeltem. Egyszer csak Herr Hitler kedvesét, Eva Braunt láttam feltűnni a folyosó végén. Peckes volt és szokatlanul zaklatott. Kérdezni viszont, bármennyire is akartam, nem mertem. Próbáltam észben tartani, hol is a helyem.  Pedig, ha van elég erő és kurázsi a szívemben, akkor talán… Á, biztosan nem. Csak magamnak okoztam volna kárt.
     Csak ültem és vártam, hogy közelebb érjen. Amikor már majdnem az ajtónál volt felugrottam, üdvözöltem. Ezek után tájékoztattam a Führert a fejleményekről. Ő kisvártatva megjelent, kedvesét beengedte, én pedig ismételten elkényelmesedtem.

     Nem volt sok időm azon agyalni, hogy miért is hívatta ide őnagysága Frau Braunt, mivel eldördült az a bizonyos lövés.

     A hatalmas dörej hatására a Führerbunker teljes személyzete eszét vesztve iparkodott Hitler szobájának bejárata felé. Nekem kellett útjukat állnom… Máshogy nem ment, ezért fegyverrel. Szerencsére senkit sem kényszerültem megölni. Az MP44-em puszta látványa elég volt a rendbontástól való elrettentéshez. Herr Fritz-et, az orvost beengedtem, aki közölte a hírt. Ezek után rögtön váltást kértem, majd eljöttem. Nem bírtam tovább ott maradni… Egyszerűen nem akartam látni a Führer élettelen testét, mert akkor a szörnyű illúzió teljes tanúbizonyságot nyert volna. Talán még mostanra sem sikerült a végletekig elfogadnom a valóságot… Próbálok nem foglalkozni az egésszel, nem gondolni rá, hátha elmúlik a szívrepesztő érzés.

     Aggódom. Most már nem csak magam, hanem az ország miatt is. Ki hozhatja el számunkra a diadalt, így hogy nincs Herr Hitler?

Nem győzhetünk, végre tudatosult bennem… Csak azt kéne kitalálni, hogy mi lesz a sorsunk, ha az ellenség ideér. Véleményem szerint a hadbíróság legtöbbünk számára elkerülhető, hiszen Németország komoly bűnt nem követett el, hacsak a területekre való igény nem számít szignifikáns szabálysértésnek és legjobb tudomásom szerint egyik alkotmány sem tartalmazza eme tiltó határozatot, ezért nyugodt szívvel állíthatom, hogy meg van kötve a kezük. Rendben, azt azért elismerem, hogy a háború kitörésében játszó agresszor szerep miatt nem úszhatjuk meg szárazon a dolgokat, de belátásom szerint emiatt maximum csak az államnak főhet a feje. Jóvátételek, területi elcsatolások, legfeljebb ennyit tudok elképzelni kiszabott szankcióként… a lényeg, hogy az életem megmarad és hazatérhetek. Kell ennél több? Kérdem én.

Dr. Wolfgang Fritz orvosszakértő, pár héttel az esemény után íródott beszámolójából:

     Pontosan úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Éppen a lakrészemben - valahol az ébrenlét és az elalvás közti kanyargós ösvényen csámboroghattam - amikor ez a hatalmas dördülés visszarepített a valóságba.

     Mivel akkortájt, rajtam kívül egyetlen orvos sem volt megtalálható az objektumban, még konkrét riasztásom előtt elkezdtem készülődni. Fölhúztam az ilyen esetekre (baleset, gyilkosság) előírt fekete, tökéletesen tiszta gumicsizmámat, valamint magamra öltöttem az orvosoknak egyre inkább védjegyévé váló, saját bejáratú fehér köpenyemet is, s így vártam az értem küldötteket.

     Kisvártatva meg is érkeztek, majd elindultunk a helyszín felé.

     Az út valóságos pokoljárás volt. A bunker falain belül végigsöpörő pánik, valamint a gyötrelmes rémhír, miszerint Herr Hitler esett áldozatul annak a bizonyos lövésnek, a Führer lakosztálya felé csődítette a megzavarodott személyzetet. Egymást lökdösték az emberek. Mindenki ordítozott… Még kísérőim felfegyverzettségének ellenére is alig bírtuk megközelíteni a színhelyet, de csak odaértünk.
     Egy derék katona - a neve azt hiszem Hans Frei - vigyázta az ajtót. Fegyverrel utasított hátrébb minden illetéktelen személyt.  Engem várt, s ahogy megérkeztem, be is engedett Hitler lakrészébe.

     Apró szoba volt, kevés bútorral. Ha jól emlékszem, talán egy zöldes színű bársonyfotel, egy diófa dohányzóasztal és még egy kisméretű duplaágy volt megtalálható benne. Szűkös és a Führer ízléséhez viszonyítva mindenképpen visszafogott kis helyiség volt ez, melyet a hamuszürke, jellegtelen falak jelenléte csak még bagatellebbé tett.

     Tehát, beléptem és ott várt rám, a számomra akkor még legszörnyűbb és legelképzelhetetlenebb, ám a mostani viszonyok tekintetében mindenképpen az egyik legemelkedettebb és legdiadalittasabb jelenetsor… a Führer és kedvese holtan, legyőzve.

     Frau Braun teste a duplaágy szélén, elterülve hevert. Külső sérülések nyomai első ránézésre nem látszottak a testén. Csupán hosszadalmasabb vizsgálat után tudtam megállapítani, hogy a halál oka mérgezés… méghozzá cián. Nem túl elegáns, mindenképpen nőkre jellemző.

     A másik tetem, azaz Herr Hitler teste, már sokkal rosszabb állapotban volt. A feje a felismerhetetlenségig összeroncsolódott a lövés hatására, így további vizsgálatok nélkül állapítottam meg, hogy golyó által végzett önmagával (csak később, a szövetségesek orvosi jelentéseiből tudtam meg, hogy a lövés közben egyúttal hidrogén-cianidot is juttatott a szervezetébe).

     A „diagnosztizálások” után mindenkivel közöltem a hírt, melynek hatására a Führerbunker szűk folyosói közé, mély csönd és melankólia költözött.

     Talán az volt tulajdon életemnek is az eddigi legnyomorultabb időszaka, pedig csak néhány napig tartott. Április harmincadikától május nyolcadikáig, azaz Berlin és Németország végső elbukásáig.

Joseph Goebbels emblematikus szavai, melyeket kivégzése előtt nyilatkoztatott ki az utolsó szó jogán:

     Adolf Hitler a legbátrabb, legerkölcsösebb, legbecsületesebb ember volt, akit valaha ismertem. A maguk úgynevezett hatalmas jótevői, mint Truman vagy Churchill csupán hazafiatlanságban jobbak nála.

Ő csak szerette volna kiemelni a porból a történem által, már oly sokszor megtépázott és leköpött népét… Csak szerette volna jobbá tenni a világot… Hát akkora bűn ez? Kérdem én! Maguk mit csinálnak a kényelmes kis székükben ücsörögve mi? Kapitalista disznók! Nem méltóbbak jobban az életre, mint a zsidók, vagy a cigányok… esküszöm, ha nem létezne a sok fent említett mocskos patkány, valamint az a véres kezű hentes Sztálin, meg a köpedelmes kommunizmusa, maguk lennének a legundorítóbb férgek szerte e világon.

Esküszöm, esküszöm a lelki üdvösségemre… esküszöm, hogy nem hagyom annyiban és visszajövök! Visszajövök kísérteni a maguk fajta gerinctelen senkiháziak után… addig nem nyugszom, míg csak egyetlen egy ilyesféle undormány is elszívja a levegőt az életre méltók elől… Nem nyugszom! Magukkal egyetemben minden egyes rohadt szemétláda a pokolban fog elsorvadni, ezért kezeskedem… Isten engem, úgy segéljen!

teljes mű a blogomon: http://napibenji.blogspot.hu/