Lassan lepergett a három hét, mely felkészüléssel, tervezgetéssel és pihenéssel telt. Mureda kevesebb, mint egy hónapja ismerte meg társait, mégis jobban megbízott bennük, mint addigi életében bárkiben. Ez a kora nyári túra sokban megváltoztatta a fiút. Zárkózott lelkét már az első találkozáskor megnyitották, és attól kezdve nem volt megállás. Mindeddig nem volt családja, de ez a társaság, ez a kapcsolat, talán ilyen lehet, ha valakinek van családja. Egy szigorú, tárgyilagos apa, Yusuke személyében, akinek vezetésével oly’ messze jutott szülőföldjétől, melyet már nem tudott otthonának nevezni. Egy humoros, erős báty, Frantz, aki sok dologra megtanította rövid ismeretségük alatt. Natasha pedig egy vicceskedő nővér, aki tudásával lenyűgözte Muredát. Ezekből az emberekből rövid idő alatt a legjobb barátai váltak. Most pedig egy olyan helyre indulnak, ahol még csak nagyon kevesen jártak. Útjuk célját csak felületesen ismerik, és az oda vezető ösvény korántsem lesz könnyű.

     Június utolsó napján indulásra készen állt a csapat. Mureda megtanulta kezelni a lőfegyvereket, közelharci kiképzést kapott Frantztól, tovább fejlesztette pusztakezes harci ismereteit, és a katonai késsel is megtanult bánni. A német három hét alatt katonát faragott a diákból. Közben Natasha és Yusuke sem tétlenkedett. Eltüntettek minden áruló nyomot, ami hozzájuk vezetné az amerikait és az embereit, majd félrevezető trükköket vetettek be, melyek minél messzebb terelik ellnségeiket. Az orosz hacker kisasszony pedig olyan programot készített, amely minden eshetőséget figyelembe véve felvázolta a hidat, melyen végig kell menniük. Hiába volt számítógépes zseni, az Egyesült Államok műholdjait ő sem tudta feltörni. Csak abból tudtak gazdálkodni, amit a hírszerzés amerikai részlege rendelkezésükre bocsájtott.

     Az elmúlt hetekben alább hagytak az emberrablások. Az Árnyfarkasok mind Muredáék nyomát keresték. Sikertelenül.

– Elnézést a zavarásért. – hajolt meg mélyen egy fekete öltönybe bújtatott afro-amerikai férfi. Az irodában csak ketten voltak. Az Árnyfarkasok észak-amerikai csapatának vezetője, és maga a szervezet feje. – Mióta Rómában... balesetet szenvedett az egyik egységünk, azóta nem találtuk jelét a hollétüknek, egészen mostanáig.

– Hol vannak? – kérdezte hidegen és röviden, türelmetlenségét leplezve a hírhedt amerikai. Közben jobb tenyerével egyre erősebben nyomta az asztal lapját, hogy az ujjai belefehéredtek.

– Angliában, Londonban. Felismerte a fiút az egyik besúgónk.

– Minden csapat induljon Londonba.

– A Rómában nyomozó csapatokat már elindítottam.

– Ti is mentek. Nem tűnhetnek el előlünk többé.

– Igenis. – felelte, majd meghajolt és gyors léptekkel távozott főnöke irodájából a színesbőrű férfi.

     Mureda és társasága közben már elindult. Összeszedtek mindent, amire szükségük lehet, és talán néhány olyan dolgot is, ami egyáltalán nem fog kelleni. Londont a lehető legnagyobb csendben próbálták maguk mögött hagyni. A hajójukhoz indultak, melyet hivatalos papírokkal együtt Bristoltól nyugatra szereltek fel a japán milliomos segítségével. Hivatalos engedélyük az Azori-szigetekig szólt, így zavartalanul hajozhattak ki az Atlanti-óceán végtelen kékjébe.

    A kikötőben az angol hatóságok leellenőrizték papírjaikat, és a tökéletes hamisítói munkának hála, semmi kifogásuk nem volt. A csapat ismét útra kelt.

     Hajójuk nem tűnt olcsónak, de meglepetésüket leplezniük kellett, hiszen mégis csak a saját lélekvesztőjükről volt szó. Két motorral ellátott vitorlás, 25 csomós sebességre képes, terheléstől függően 1–1,5 méteres merüléssel, a napfényben csillogó króm korlátokkal és ezüstösen fénylő festéssel ringott a dokk vizén. A Silver Halcyon a kora délutáni órákból lassan távolodni kezdett a brit partoktól, hogy célját nyugaton keresse.

   Három nap múlva, a déli napsütésben meglátták az Azori-szigetek sziluettjét a horizonton táncolni. Az apró, zöld folt dél-nyugati irányban ringatózott az azúr-kék hullámokon. Yusuke úgy kormányozta a hajót, hogy a szigetek megtartsák távolságukat, ők pedig azoktól északra kerüljenek.

     Nyugaton, a látóhatár peremén, hófehéren ragyogó vékonyka vonal kezdte elhatárolni az ég és a tenger egybeolvadó kékjét. A búra sejlett fel előttük több ezer kilóméterre, magasan a légkörbe emelkedve, mégis olyan áthatóan közelinek érzett, mintha az embernek csak a karját kellett volna kinyújtania, és a Földre szállt Holdat markolhatná. Olyan látvány volt ez, melyet szavakba önteni senki nem tudott, minden ember, minden alkalommal elámult látványán, lelkükben a félelem és csodálat furcsa elegye költözött. Aki látta, életében el nem felejtette. Minden egyéb emberi létesítmény eltörpült mellette.

     Muredáék is némán álltak a hajó korlátjánál, és csodálták az emberi felelőtlenség eme gyönyörű, titokzatos és veszélyes következményét. Egy-két perc múlva sikerült magukat visszarángatni ábrándozásukból, hogy készülődni kezdjenek.

– Itt az idő. – mondta Yusuke. – Ismét törvényen kívüli utakon fogunk járni.

– És ebben ez az ügyes kis gépezet lesz a segítségünkre. – mosolygott Natasha, miközben egy aktatáskára hajazó fémdobozt bontogatott gyermeki lelkesedéssel, majd egy henger alakú szerkezetet emelt ki a ládából. – A hajó legmagasabb pontjára kellene felszerelni, akkor nyújt teljes lefedettséget.

– Mire való ez a kütyü? – kérdezte Frantz. – Olyan mint egy hordozható jelvevő készülék.

– Nagyjából azt a célt is szolgálja. Baku, ha megkérhetlek, szereld fel az árbóc tetejére, közben elmondom mire is jó. A britek találmánya, még csak prototípus fázisban van. Valószínűleg még lenne rajta mit fejleszteni. A lényege, hogy a leggyakoribb pozíció bemérő eszközöket megtévessze. Radar, szonár vagy lézeres kereső, egyre megy. Amint megkapja a jelet, mármint radarellenőrzés fut át rajta, azonnal aktiválódik, és vagy elnyeli a jelet, vagy téves jelet küld vissza, így az említett helymeghatározók előtt láthatatlanok vagyunk. Bár ez még csak laboratóriumi körülmények között teljesült, élesben még nem próbálták.

– Akkor hogy a fenébe kaphattuk meg? – kérdezte Mureda, miközben már lefelé kúszott a magasból. Natasha vállrándítással és egy tétova mosollyal felelt.

– Lenyúltad? – ámuldozott Frantz.

– Szükségünk volt egy kis segítségre, – érvelt a szerkentyű eltulajdonítása mellett Yusuke. – hiszen ha nem kötünk ki az Azori-szigeteken, a nyomunkba szegődnek az állami szervek. Csak így könnyíthetjük meg az utunkat, és tegyük fel, hogy nem azonnal ötödikén jön létre a „híd”, akkor várakoznuk kell. Könnyű célpontot jelentenénk a radaroknak. Optikai keresőkkel nem olyan egyszerű átfésülni az Atlanti-óceán északi részét.

– Megvagyok. – ugrott a fedélzetre Mureda. Az orosz nő ismét a fémládához nyúlt, és bekapcsolta az Anti-Radar nevű prototípust. – Mehetünk is tovább.

– Ha minden rendben megy, ötödikén reggel elérjük a búrától legtávolabb lévő járőrözési vonalat. Onnan már csak Roy hívására kell várnunk.

– És a telefon jelét átengedi a trükkös kis masinátok? – érdeklődött Frantz, mire Natasha és Yusuke aggodalmas pillantást váltott.