Tabi Gergely: Csillagszem

I. nap

Világéletemben zenélni akartam. Ebben a végét járó világban ezt az egy vágyat űztem hajszoltam. Ez az első nap mióta hátrahagyva szüleimet és a nyomort, amiben éltem kezembe vettem életem vitorlásának kormánykerekét és felkerekedtem, hogy megtaláljam a célt, amire rendeltettem.

Elértem a várost. Poros, szürke, acél entitás, aminek mintha saját lüktetése lenne. Ahogy teletek a bolyongással töltött órák, egyre inkább éreztem a lény szívverését, ritmusát. Akár egy ősi blues sámándobokkal. Fájdalmas, csapongó, mégis gyönyörű volt, képzeletben már akkordokat pengettem a gitáron, szinte elvesztem a kakofóniában. Egyre csak sodródtam, amikor megláttam a lányt. A Múzsa, akiről a régi korok tollforgatóimeséltek műveikben mégsem látta őt egyik sem. Tekintetünk találkozott és éreztem, hogy egy nem evilági erő önti el a testem. A kezem a gitárra fonódott és a húrok közé csaptam. A szeme szinte elnyelt, megigézett és, ahogy szám szavakat formált a dal elnyelte a tudatom. Az emberekdöbbenten álltak, hiszen ezek az utcák, oly rég nem hallottak ilyen zenét, hogy talán már el is felejtették mire képes. És az utca felbolydult, ahogy a zene egyre több lelket érintett meg és kerített hatalmába. Úgy éreztem magam, mint a pásztor, aki a nyáját vezeti. A vihar közepe a tomboló hurrikánban. A tömeg tapsviharban tört ki felszabadulva a kábulat alól, amit okoztam. Nevettem – azt hiszem – és sírtam egyszerre, majd elindultam a lány felé, aki ott állt mosolyogva. Ám őt soha nem értem el, mert hátulról erős kezek ragadtak meg. Körülöttem kitört a káosz, ahogy a könnygáz maró felhője az emberekre zúdult. Egyenruhások lepték el az utcátlándzsaként törve előre, fájdalmat és pusztulást hozva. Láttam, ahogy a lányt egy furgonba vetik, de a gumibot ütése a tarkómon ájulást sürgetett, aminek az agyam örömmel engedelmeskedett és éjszínbe borította a látásomat.

***

A légy érdeklődve figyelte az új jövevényt. Egyfajta alkut kötött vele, hogy ő menedéket és ételt nyer az ember alatt lévő mélyvörös tócsából, cserébe ő nem száll az arcára, és mindenki jól jár.Kezdte megkedvelni a nyugodtságát és kedvességét, amiért nem bántja. Valami történik. A parány közelebb repült, hogy megnézze, mi történik. A kolosszus tudatára ébredt és kábán talpra állt. A kis légy szerfelett örült, hogy újdonsült barátja felébredt és pici lábaival szeretően simogattaa hatalmas arcot. Ám az ember tenyere meglendült és az apró légy érezte, ahogy az elementáris erő pozdorjává zúzza törékeny testét. Hiába, végtére is minden ember egyforma.

***

II. nap

 A Múzsával álmodtam. De az álom elúszott és a fájdalom éleset rántva az elmémen visszazökkentett a valóságba. Elöntött a düh. Meg kellett találnom őt különben nem lehetek teljes. Kész voltam bármire a cél érdekében, nem állíthatott meg senki. Egy kis teremben voltam, amely bűzlött az izzadságtól, az ürüléktől és a romló étel édeskés szagától. Tucatnyi légy táncolta körbe az etetővályú körül marakodó undorító sokaságot, ahogy a legjobb falatokért küzdöttek egymással. Foszladozó ruhájukon mocsok és hányásfoltok terpeszkedtek a szövet egyeduralkodóiként. Zsíros bőrük halványan csillogott a csupasz villanykörte gennysárga fényében, apró malacszemük gonoszan fénylett puffadt arcukban. Bezártak ezek közé az állatok közé. A bosszúvágy gyorsan jött, és átvette az irányítást az agyam felett. Szavak árasztották el az elmém, egy vers szavai, amit meg gyerekként olvastam. Megragadtam az egyik undormány haját és a földre rántottam. Arcán félelemtől remegtek az apró zsírpárnák, ahogy rám nézett. Szavalni kezdtem. Dühömet, elkeseredettségemet rájuk öntöttem, és szinte láttam elállatiasodott tudatuk rezdüléseit. Láttam, ahogy láncra vert agyuk póráza elpattan és újra intellektustól fénylik. Célt adtam nekik, vágyat a változásra. És a disznók rácsaiknak feszültek ledöntve a cella falát. Szabadok lettek. És én is.

III. nap

 A változás szele lángba borította a várost. Emberek lepték el az utcát feltépve a régen bezárt könyvtárak ajtaját régi tudásért és útmutatásért. Az utcai hangszórók klasszikusoktól robajlottak feltüzelve a lázadók szívét. A rendszer bábjait sorra tiporták az újra feléledt eszmék. Persze, mint minden forradalom ez is áldozatokkal járt. Láttam reményvesztett hajléktalant, ahogy egy fiatal lány elé ugrik mikor eldördült a katonák sortüze. Tudta, hogy meghal mégis megtette, pedig eddig csak arrogánsan elsétáltak mellette és lenézték. Ő mégis életét adta annak, akitől nem kapott sohasemmit, csak egy-két megvető pillantást.

 A játszma még folyt, de éreztem az ellenfél hamarosan mattot kap. Hiába voltak sokan nekik csak fegyvereik voltak, míg a tömeg egy eszméért harcolt. És az eszmék golyóállók.

IV. nap

 Közeledett a végjáték. A városháza kihalt volt és egyfajta halotti csend ült benne. Tudtam, éreztem, hogy közel járok a Múzsához,mintha hívna, vonzana magához. Követtem az ösztöneimet, és a nagy tölgyajtóhoz léptem, amely egy hatalmas csarnokba vezetett. A termet vékony indaként hálózták be a kábelek, amelyek egy széles képernyőben értek véget. A képernyő mellett ott ült a Múzsa, sértetlenül, lábát keresztbe téve, csábosan mosolyogva, akár a hetykeség szobra.– Üdvözöllek, az én nevem Rendszer. - szólt a képernyőn megjelenő elnagyolt arc.

- Mi folyik itt? - kérdeztem hol az egyikre hol a másikra nézve.

- Egyszerű kedvesem. - mondta búgó hangon a Múzsa. - Mi vagyunk az Ember. Én vagyok a Múzsa, a változás, az anarchia, gyűlölet, szeretet, a gerjedelem és a szerelem. A vágy, hogy többet akarj. Nélkülem nem létezne az ember.

- És neked mi a szereped? - fordultam a képernyő felé.

- Célom az egyensúly, a stabilitás. Eszközöm az elme és a logika. A Múzsát kontrollálni kell, különben elpusztít mindent. Hatalmat akar, amit nem tud kezelni. A rendeltetésem megvédeni a világot tőle.

- Mi az én szerepem ebben? - kérdeztem.

- A döntés. Pusztítsd el a Rendszert, és a világ a lábaid előtt hever majd. A tied leszek és végre boldog leszel. Mindent megkapsz, amire csak vágytál.

- És ha nem?

- Akkor marad minden a régiben. Te csak egy boldogtalan ifjú maradsz egy haldokló világban.

Gondolkozz ember! Láttad mit tett a Múzsa a várossal. Ezt tenné veled és a világgal is, ahogy már számtalanszor tette. Világháborúk, népirtások. Ha elpusztítasz, nincs aki gátat szabjon neki. Nem lesz senki, aki megállíthatná.- mondta a rendszer miközben a képernyőkön ősrégi felvételek peregtek egy férfiról, aki egy emelvényen állva szónokolt, majd váltott a kép, és csonttá aszott férfiakat és nőket mutatott, akiket állatokként kezeltek.

- Mi történik, ha mindketten elpusztultok?

- Erről nincsenek adatok.

- Döntöttem!- szóltam, és határozott léptekkel elindultam feléjük.

***

A légy csendesen zümmögve repkedett a kihalt utcákon. A tüzek kialudtak és néma csend telepedett a városra. Élvezte a nyugalmat, a veszélytelen repülést és azt, hogy nem akarják óriások agyonnyomni hatalmas kezükkel. A gépszörnyek, amelyek eddig suhanvarepkedtek ide-oda, és pusztították fajtársait nekik csattanva, csendesen álltak. Már nem is értette miért voltak olyan félelmetesek és szörnyűek. Szép ez a nap gondolta a kis légy, és lágy döngicséléssel repült tovább.