Dark Souls II teszt

Az első Dark Souls sokak szerint halálra volt ítélve egy olyan mezőnyben, ahol a The Elder Scrollsok és Dragon Age-ek számítanak mércének, amik persze jóval kevesebb kihívással kecsegtetnek, mint a From Software alkotása. Az előd voltaképpen a PS3-exkluzív Demon’s Souls szellemi folytatásaként vonult a köztudatba, immáron multiplatform címként, s nyugati stílusa ellenére embertelen nehézséggel tört utat a zsáner posványába belefáradt játékosok szívébe. A recept legyen bármennyire is maradi, halmozottan élvezetes – nem lepődtünk meg azon, hogy ebben a formában csak japán fejlesztők merték bevállalni az alkotást. A folytatás továbbra is könyörtelen, de kétségkívül csiszoltabb végeredményt hozott, pont úgy, ahogy az elvárható. A Dark Souls II egyetlen perc erejéig sem teszi szét a lábait, nem hajt fejet a modern trendek előtt. Ha korunk szerepjátékaiban a maximumra húztad a nehézséget, s azt hitted, hogy most kemény vagy, senki és semmi nem állíthat meg, nagyon tévedsz. Minden túlzás nélkül, a Dark Souls II-be beletörik a bicskád, s ha nem vagy elég kitartó, pincsikutya módjára szaladsz vissza a kedvenceidhez.


Az első rész nyilvánvaló hibája volt a kiszámítható, sablonos sztori. Látszik, hogy a folytatásra összekapták magukat az írók és sokkal érdekesebb végeredmény született. A látványos és végletekig komor bevezető animáció során az alvilágban találjuk magunkat, rongyokba bugyolált élőholtként. Felettünk az égbolt zavaros, sápadt fény vetül ránk, s mikor elindulunk a magas fűvel benőtt tisztáson, még fegyverünk sincs, így aztán ne is nagyon bonyolódjunk harcba a bozótosban lapuló farkasokkal, hiszen könnyedén vacsoraként végezhetjük. Szerencsére a közeli kunyhó menedékében rögtön találkozunk pár látnokszerű öregasszonnyal, akik kilétünk iránt érdeklődnek. Itt adhatunk nevet karakterünknek, kiválaszthatjuk a kasztot, majd részletekbe menően testre szabhatjuk kinézetét, bár korántsem annyira, mint más RPG-kben. Végül egy-egy ajándékot is választhatunk magunknak. Bár mindegyik fizimiska kissé ágról szakadtnak tűnik, itt nincsenek makulátlan arcú hősök, csak depressziós bajnokok, akikről bármikor feltétezhetjük, hogy perceken belül felvágják az ereiket. Én lovaggal kezdtem a kalandot, hiszen ez egy olyan osztály, amely a pajzzsal is remekül elboldogul. Az extra védelem meghálálja magát, persze a varázshasználók és a rugók is megtalálják számításukat.


Az új világ Drangleic névre hallgat, Lordant már elhagytuk az első rész végén. Ha tovább lehet fokozni, a zord kietlenséget, akkor a Dark Souls 2 meg is teszi. Szinte magunkon érezzük, hogy minden fa mögül, minden barlangban és várromban a halál vár ránk. A kinti tereken a sápadt fény világít, a kazamaták mélyén, fáklyával a kézben minden sokkal elkeserítőbb. Míg korábban nekünk kellett rájönni a mechanikára, addig a második rész elején található járatokban rengeteg utalást és tippet találunk az irányításról és a harci fortélyokról, így nem kell vakon a végzetünkbe rohannunk. A játék, bár lineáris, többnyire nyitott pályákat járhatunk be, a szintek bonyolult felépítésűek, több érdekességet fedezhetünk fel, s egyúttal gyakorta találkozunk olyan ellenfelekkel, akiket kellő felkészültség híján képtelenek vagyunk legyőzni. Nem elég az alapokat megtanulni, semmire sem megyünk, ha nem sajátítjuk el az apró fortélyokat, ha nem jövünk rá a csaták ritmusára, ha ész nélkül vagdalkozunk, hamarosan elvérzünk. Így minduntalan hátrálni fogunk, s csak akkor viszünk be csapásokat, amikor arra lehetőség nyílik. Míg végigzongorázunk a tanulási görbén, az jó pár órába és ősz hajszálba fog kerül. Ettől eltekintve a játékban szabad kezet kapunk a helyzetek megoldására, rengeteget kísérletezünk, s végül, megannyi halál után a szerencse is ránk mosolyog. 


A tengerparton fekvő Majula városa szolgál a játék központi helyszínéül, itt még élnek emberek, akik főleg egy-egy kritikus pont előtt álldogálnak, s főként rébuszokban beszélnek, így figyelnünk kell, ha mondandójuk rejtett értelmét ki akarjuk hámozni. Természetesen a szintezéshez lelkek kellenek, több száz lény csak arra vár, hogy a másvilágra küldjük, még a legutolsó malac is képes arra, hogy halálra marjon.  A különféle statisztikák feltornászásán múlik, hogy legyen valamennyi esélyünk a sikerre. Szintlépéskor az erőnk növelése mellett az ügyességet is növelnünk kell, hogy hatékonyabbá váljon a kardforgatásunk, vagy célzásunk az íjjal. Habár a szintlépés sokkal ritkább jelenség, mint más szerepjátékokban, a rendszer is összetettebbnek tűnik, könnyen lehet, hogy egy elbaltázott pontkiosztás miatt botlunk teljesíthetetlen helyzetekbe. Ez egy ilyen alkotás, ha nem látod át az okot és az okozatot, jobb, ha bele sem kezdesz. Annyival könnyebb dolgunk van, hogy a szerencse kikerült a repertoárból.


Menteni és az Estus flaskát újratölteni (visszaállítja életerőnket) csak a tábortüzeknél tudunk, ha a következőig hátralévő szakaszon elpatkolnánk, kezdhetjük újra az egészet, s míg meg nem találjuk a holttestünket, addig még az addig összegyűjtött lelkekről is lemondhatunk. Az élőholt létforma nem leányálom: minden egyes elpatkolás után csökken az maximális életerőnk, s addig nem is állíthatjuk vissza teljesen, míg vissza nem változatozunk emberré. Ehhez pedig a meglehetősen ritka Human Effigy nevő tárgyra van szükségünk. Elvesztett életerőnket akár Life Gemekkel is visszaállíthatjuk, illendő tehát minden sarokba és ládába bekukkantani, mondanunk sem kell, ritkák, mint a fehér holló.


A játékban még egy nyamvadt térképünk sem lesz a tájékozódáshoz, a helyszíneket memorizálnunk kell, ha valahova vissza akarunk térni (és vissza is kell), akkor csak a természet adta tájékozódási képességeinkre hagyatkozhatunk. vagy rajzolhatunk egy papírra ceruzával. A Dark Souls II egy olyan cím, amely leginkább az apróságokat tekintve finomodott, a játékmenet érdemi része nem változott, nem lett könnyebb, s ez így van rendjén. Maga a felfedezés élménye is gyönyörködtet. Egy-egy pályán órákat is el fogunk tölteni, a fejlesztők tökéletesen kötik össze a világ különböző helyszíneit, az átmenet szinte észrevétlen. Adva van egy kastély. Szép, ódon, mohalepte kövekből rakott. Minél mélyebbre ereszkedünk alá, annál durvább nehézségekbe botlunk, persze nem kötelező keresztül-kasul bejárni az egészet, de akkor is úgy az igazi.


A harc nagyjából ugyanolyan, mint az elődben, nem kétséges, hogy a rajongók egy csapásra otthon érzik magukat, Már ha a húsdarálóban ilyen helyzet elképzelhető. Az elején elképzelhető, hogy az ellenfél helyett csupán a levegőbe csapunk – az újoncoknak nem kell megijedniük, nem ők a bénák, hanem a program ilyen. Ha türelmesek vagyunk, hagyunk időt a játéknak, akkor a sikerélmény sem marad el. Az ellenségek változatosságára nem lehet panasz, a japán elmék beteges szüleményeivel találkozunk a képernyőn, a fantasy klisék csak részben rontják az összképet - ráadásul a csontvázak és zombik nem csupán az XP-gyűjtés miatt fontosak, hiába vagyunk páncélban, képesek meglepetést okozni. Az M.I. nem ismer lehetetlent, kíméletlen, de egyben furamód igazságos. A fegyverünket képesek vagyunk két kézzel megmarkolni, s ha elég állóképességünk van, egyszerre akár négy fegyver is lehet nálunk.


A Dark Souls II tökéletesen reprezentálja azt az állapotot, amikor szinte magunkon érezzük, hogy egy senkik vagyunk, magányosak és esendőek. S hiába hívhatunk meg más játékosokat magunk mellé, még úgy is eléggé kiszolgáltatottak leszünk. Meg még úgy is, hogy részben, vagy ideiglenesen vissza tudjuk állítani az emberségünket – lényegében ez a játék egyik fő célja. Élő alakban életerőnk is nagyobb, mint oszladozó kriptaszökevényként. Nem beszélve arról, hogy élőholtként akár egyetlen ütésükkel is megölhetnek a drabálisabb rémségek. Apropó bossok! Ismét sikerült hátborzongató és hallatlanul sok HP-val megáldott teremtményeket megalkotniuk a japánoknak. Egy-egy feszes küzdelem után győzedelmesedni sokkal nagyobb sikerélményt nyújt, mint egy komplett játék végigjátszása. De komolyan!


Ha a single üzemmód nem lenne elég kemény, akkor a multiban megkapjuk a magunkét a többi játékostól. Hátba szúrnak, belopóznak a saját játékodba, akkor keserítik meg a hitvány életedet, amikor nem is számítasz rá. Saját magunkat sanyargatni a legnagyobb öröm, ami csak történhet velünk – nem hiába találták ki a szadomazo játékokat. Attól eltekintve, hogy a játék darkos művészeti stílusát szinte tanítani lehetne, sajnos a végleges változatban korántsem olyan minőségi fény-árnyékeffektekkel találkozunk, mint amiket a korábbi videókban láttunk. Az élmény és a hangulat viszont óriási, hasonlóan a szinkronhoz és hideglelős zenékhez. A nagy többség bizonyára az első próba után a sarokba dobja a Dark Souls II-t, a többiek pedig ezúttal is imádni fogják akár száz óra játékidő erejéig. A változások tényleg csak a játék javára váltak, belátjuk, kicsit jobban rávezet a dolgokra, de ettől még pimaszul vérszomjas produktum maradt, amely megtanít téged tisztelni az ellenségeidet és értékelni a legapróbb sikert is. Mert azokat nem adja ingyen a Dark Souls II, ez csak a legelhivatottabbak kiváltsága.