Dawn of Magic 2

A kisebb kiadók legfontosabb dátuma egész évben még mindig a Karácsony, így a rengeteg tripla-A kategóriás játék mellett ilyenkor kapunk egy rakás szemetet is a boltok polcaira. Valószínűleg azért, hogy érezzem a főszerkesztői szeretetet, ennek a raklapnyi hulladéknak tesztelése mind rám hárult.

Már lassan több hete ki sem látok a közepesen gagyi, közepes, vagy legjobb esetben is csak közepesen jó akció-szerepjátékokból. Először úgy gondoltam, hogy a Farewell to Dragons legalább nyomokban szórakoztató lesz a kiváló orosz irodalmi alapanyagnak köszönhetően, de nem. Szerencsére aztán a Divinity II: Ego Draconis némileg helyre billentette a lelki békémet, ugyanis akár az év meglepetése is lehetett volna, ha nem éreznénk rajta, hogy már a belsejétől rohad az egész. Aztán jött jelen cikkünk alanya, a Dawn of Magic 2, ami a legendás (legendásan rossz) Dawn of Magic folytatása -meglepő-, de a sornak még mindig nincs vége. Daks ugyanis talált egy újabb RPG-t, amiről senki nem hallott: Venetica a címe, így amint befejezem ezt a cikket, lendülök is vissza, játszani tovább.


Az első Dawn of Magic annyira rossz volt, hogy állítólag többeket kergetett bele öngyilkosságba, de aki megúszta a halált, az sem járt túl jól, mert életének hátralevő napjait a sárgaház falai között töltheti. A világhírű Sky Fallen fejlesztőcsapat azonban úgy gondolta, nem kockáztatja meg, hogy akár csak egyetlen épelméjű játékos is maradjon a Földön, így aki nagy szerencséjére elkerülte az első részt, annak most megadatott az esély arra, hogy komplex agykárosodást szenvedjen anélkül, hogy kétszáz kilométer per órás sebességgel találkozna egy villanyoszloppal. Én az utóbbit választanám egyébként.


A készítők szerint a Dawn of Magic 2 egy főhajtás a klasszikus szerepjátékok előtt. Érdekes, pont ugyanezt hallottam a Farewell to Dragons fejlesztőitől is. Úgy látszik, ez egy mondás arra, hogy a játékunk már tizenöt éve is elavult lett volna, nem tudjuk felvenni a tempót a profi csapatokkal, alacsony a költségvetésünk, fantáziátlanok vagyunk, és egyébként is, inkább útmenti jelzőtáblának kellett volna mennünk, úgy legalább az emberiség hasznára lennénk. Ugyanaz a helyzet, mint amikor egy autógyártó büszkén újságolja, hogy az ő elit modelljét kézzel szerelik össze. Ami csak egy szebben megfogalmazott kifejezés arra, hogy le fog esni az ajtaja. A DoM 2-nek azonban nem az a legnagyobb baja, hogy esetleg egy-két dolog nem áll össze benne. A legnagyobb probléma az, hogy létezik.


Egyébként pedig hogyan is lehetne ez a játék egy tisztelgés a régi cRPG-k irányába, mikor már az első epizód is csak egy nagyon olcsó Diablo-klón volt, olyan grafikai stílussal, ami mindenkit azonnal hányás-hasmenés kombinációra késztetett? Nos, a második rész még tovább ment ezen stílus mentén, és "művészileg" már olyan ronda, hogy az emberi mértékkel fel sem fogható. Először is, a négy választható karakter. Minden hack and slash egyik legfontosabb eleme, hogy a kiválasztott főhősöd keményen nézzen ki, szuggesztív külsővel bírjon, és úgy egyáltalán, vagy legyen annyira király, mint Bruce Willis, bármikor, vagy annyira szexi mint Megan Fox… bármikor.


Ezzel szemben a DoM 2 karakterei úgy néznek ki, mintha egy alapvetően retardált próbálta volna meg elmagyarázni egy vak embernek a telefonon keresztül, hogy mégis milyen külseje legyen a szereplőknek. Az egyik körülbelül úgy fest, mintha a Harry Potter legcsúnyább szörnyeit ötvözték volna Michael Gambonnal, a másik pedig valószínűleg egy vándorcigány, abból a fajtából, akire ha fél percig nem figyelsz oda, már eladta neked a lopott Mercédesz jelvényt meg a két lányát. A másik kettőre inkább ki sem térek, mert kezdek kifogyni a szavakból és kifejezésekből, amivel a rusnyát változatosan le tudnám írni. A lényeg, hogy egyikkel sem akarod majd elkezdeni a játékot, s ha tesztelésen kívül került volna a kezeim közé a DoM 2, körülbelül ezen a ponton már villámsebességgel nyúltam volna az uninstall után.


De nem. További szánalommal teli órák vártak rám, s ha mást nem, legalább próbáltam kacagni azon, mennyire mély ürülékkupacba süllyesztett engem mindenki kedvenc főszerkesztője. Szóval a Dawn of Magic 2 története brutálisan összetett, olyannyira, hogy már egészen első résztől kell kezdenem a bemutatást. Szóval a félelmetes nagy gonoszt, aki Modo néven fut (nem mindenkinek lehetnek olyan cool boss-nevei, mint Diablo, vagy Mephisto) legyőztük, viszont itt maradtak nekünk csatlósai, akik még mindig szennyezik a vidéket. Így őket is ki kell irtanunk. A sztori kezdetekor a játék még próbálja némileg felkelteni az érdeklődésünket, de a történet annyira hamar válik egy követhetetlen, érdektelen és bugyuta maszlaggá, hogy érdemesebb inkább teljesen ignorálni, úgy legalább nem csalódunk.


A Dawn of Magic 2 egyik legjobban kidolgozott része (ami már az elsőben is „kiemelkedő" volt) a varázslatrendszer. Tizenkét mágiaosztályból állíthatunk össze mindenféle látványos dolgot, mely elvileg körülbelül száz különböző varázslatot ad eredményül. A probléma csak annyi, hogy ezek fele teljesen használhatatlan, a másik fele pedig valamilyen passzív bónuszt ad, így egyáltalán nem kell velük foglalkoznunk. Amennyiben megtaláljuk azt a néhányat, ami tényleg használható, rájövünk, hogy egyik sem területre ható, így minden egyes szörnyet külön, egyesével kell megölnünk, ami egyébként nem is lenne nagy probléma, ha nem támadna meg minket minden ami mozog egyszerre, abban a pillanatban, ahogy belépünk a pályára.


Ilyenkor megkezdődik a Diablo 2 titkos tehenes pályájához hasonló kőkemény kite-paródia, vagyis próbálunk futni a minket üldöző kétszázötven darab totálisan egyforma, érdektelen és bugyután kidolgozott ellenséges kreatúra elől, s közben, néha megfordulva megpróbálunk kilőni egyet-egyet. Higgyétek el, körülbelül öt perc után ez már elég erősen fárasztó, s elveszi a maradék életkedvünket is. Az egyedüli pozitívumként az interface viszonylagos átláthatóságát és a könnyű kezelhetőséget tudom felhozni, de ezek is csak azért sikerültek nagyjából tűrhetően, mert lekoppintották a Diablo 2 és a World of Warcraft kezelőfelületének legjobb részeit.


A grafika annyira rusnya, hogy még egy generációval ezelőtt sem állta volna meg a helyét, a hanghatások és a zenék pedig vagy szimplán csak borzalmasak, vagy azért tűrhetőek, mert valahonnan koppintották őket. A legrosszabb azonban, hogy ahogy fejlődünk, karakterünk külseje úgy módosul és változik a mágia hatására. A készítők valószínűleg arra gondoltak, hogy főhősünk egyre keményebb és tökösebb lesz, de persze sikerült ezt is teljesen elrontani. Ha az eredeti karakterdesign ocsmány volt, akkor a későbbi változatok egyenesen hányadékok.


A Dawn of Magic 2 az egyik legrosszabb játék, amivel az utóbbi pár évben játszottam, s összefoglalja mindazt, ami egy hasonló anyagban csak rossz lehet. Fantáziátlan, unalmas, átgondolatlan, irdatlanul csúnya és idegesítő. Mindenki kerülje el nagyon messzire. Remélem, hogy a fejlesztőcsapatot megveszi az Electronic Arts és rövid úton feloszlatja, majd pedig mindenki, aki ezért a játékért felelős volt elmegy inkább munkanélküli segélyért és otthon marad. Addig sem tesznek kárt a világ más dolgaiban.