Fantasztikus Béla

Űrhajós akarok lenni! - kiabált a kicsi Béluska mikor látta Gagarin hazatérését a szomszéd televíziójában. Az édesanyja ilyenkor csak elmosolyodott, hisz ő már tudta, hogy Béluskából egy egyszerű parasztember lesz, aki apjától örökölt birtokán fog gazdálkodni. Az apja más ember volt, ő nem értette, hogy minek olyan magasra fölmenni. - Törődnének az öntözéssel, meg az aratással. - mondta ilyenkor. - Mert ugye felmenni könnyű, fiam! De fönn maradni az az igazi eredmény. Béluskát nem lehetett eltántorítani, de hogy is lehetett volna hisz csak hat éves volt. Aztán sajnálatos módon Gagarint is utolérte a sorsa. Ekkor Béluska apja így szólt fiához: Látod fiam, fönn maradni! Az a lényeg, az az emberpróba, mert aki fölmegy, az nagyot eshet. Jegyezd meg ezt fiam örök életedre! - . Igazán komoly gondolatok egy tanyasi parasztembertől, aki még autót sem nagyon látott nemhogy űrrakétát.
Béluska szépen növögetett, s csak hamar Béla lett belőle, aki majd átveszi apjától a birtokot. Titkon még mindig dédelgette az álmát, hogy űrhajós legyen, ám elhatározta hogy apja tanácsát megfogadva ha őt egyszer föllövik soha többet le nem jön. Mikor eljött a nagy nap hogy átvehette a birtokot, jókedvűen látott neki a munkának, ám ahogy telt az idő ő is olyan lett mint a többi tanyasi remete, esténként a kocsmában üldögélt, kártyázott ivott meg miegymás. 
Néha kifeküdt a szénakazal tetejére egy kanna bor társaságában és hosszasan bámulta a csillagokat. Eszébe jutottak megboldogult apja szavai: „De fönn maradni!”. Sokat gondolkozott ezen, vajon apja mit is akart ezzel mondani, ám elméje igen csak korlátozott képességekkel bírt, hisz nem volt valami művelt ember, apja könyvei ott porosodtak a polcon, talán már tele voltak pókkal, meg ilyesfélékkel. A bor hihetetlen képességekkel ruházta föl, ahogy szürcsölte, úgy látta mintha a csillagok egyre közelednének, mintha ő repülne, lát más világokat, ahol háromszemű emberek élnek, és borból van a tenger, a végtelen borfelületben megmártózik s megtölti gumicsizmáját a szédítő itallal. Álmodozott, s néha csak a nap keltette föl.
Egyik nap bement a postára, maga sem tudta miért, de valami azt súgta, hogy oda kell mennie, ám lehet csak azért volt mert a kocsmából hazafele jövet útba esett és eléggé töltött állapotban volt, már így délelőtt is, betámolygott a hivatalba. Megkérdezte hogy van - e űrhajósújság. Bár nem így hanem inkább - e módon: „Há’ vae itten űűhajóssússágg? „ A postás néni már rutinos volt hisz mindennapos volt, hogy valaki épp a kocsmából jön az ügyeit intézni, és ilyen ékesszólással él, ezért Béla orra alá dörgölt valami magazint.
Csak másnap találta meg az újságot Béla az asztal alatt, mert rémlett neki hogy vett valamit. Ebben az újságban egy furcsa cikk állt, „A fénysebesség elérése” címmel Béla nem tudta mi az a fénysebesség, de elolvasta a cikket mint ahogyan a többit is. A végén egy felhívás állt: „ Űrhajós akarsz lenni? Mire vársz, ragadj tollat és írj nekünk magadról.” Béla egy percig sem vacakolt, tollat ragadott és leírta azt hogy már gyermekkora óta asztronauta, bár ezt a szót nem ismerte, akart lenni és még az álmairól és borízű látomásairól is írt, a végére pedig odaírta apja örökigazságát „De fönn maradni! Az az emberség!”. Még aznap föladta.
Nem kellett sokáig várnia, a válaszra, néhány nap múlva két öltönyös férfi kereste meg. Elbeszélgettek vele, arról hogy milyen élete van, vannak - e barátai, kutyája macskája vagy bárki, aki kereshetné, ha elutazna. Csak megjegyzem odaát Amerikában Bélát választották ki az útra, hisz amint leírta magáról tökéletes alany volt, olyan nyelvet beszélt, amit az angolhoz, vagy kínaihoz képest kevesen beszélnek, egy eldugott helyen él, nincsen családja, és ha a kísérlet kudarcot vallana, nem keresné senki. 
Béla két még aznap elutazott. Közben a tudósok megtanulták a magyar nyelv fortélyait, s megfelelő tolmácsot kerítettek Béla megértéséhet. Egy hatalmas épületbe vitték, ahol fehér köpenyes emberek elmondták neki, a tolmács segítségével, hogy kifejlesztették a hajtóművet, ami képes a fény sebességére gyorsítani az űrhajót. Ő ehhez lesz tesztpilóta, ha vállalkozik rá. És Béla vállalkozott rá, hisz végre mérföldkő lehet, végre fönn maradhat, persze mit sem értett abból a műszaki szövegből, amit mondtak neki ám mivel elolvasta a cikket, rémlett neki hogy ez a fénysebesség nagyon gyors. 
Egy nap pihenőt kapott az indulás előtt, aminek nagy részét alvással töltötte. Másnap reggel egy terembe vezették, és a tolmács segítségével elmondták, hogy nem kell vezetnie az űrhajót, csak benne kell lennie, egy messzi galaxisba fog utazni ahol egy vélhetően lakható bolygón fogy landolni, huszonnégy órája lesz körülnézni mielőtt a hajó automatikusan elindulna a Földre. A végén a tolmács megkérdezte érti - e, Béla meg azt felelte, hogy „ Há’ hogyne!” a tolmács megértette, ugyan de ő már sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga mikor majd Béla visszatér és elmondja tapasztalatait, de majd megtanulja a tájszólást is hisz lesz rá tíz éve. Igen tíz, hisz Béla csak két napot fog az űrhajóban tölteni igaz azt fénysebességgel, és a tudósok kiszámították, hogy ezalatt a Földön tíz év fog eltelni, ez közölték Bélával is akit nem érdekelte ez a tény hisz tíz év az nem sok, legalább nem öregszik.
Elaltatták.
Az űrhajó fémszerkezete egy szemvillanás alatt eltűnt a szemek elől, hisz már nem kellett hatalmas torony meg lángok, és fűst, az új hajtómű egy ezred másodperc alatt elérte a fénysebességet.
A hajó tompa puffanással landolt a bolygó felszínén, ami egy közeli naprendszer negyedik bolygója volt. Béla kinyitotta szemeit, egy hatalmas képernyő mutatta a külső tájat, mert ablak az nem volt. - Há’ itt vónánk. - jegyezte meg halkan Béla és fölvette a szkafander sisakját, mert a többi már rajta volt. A sisakban egy géphang mondta az időt. - Még huszonhárom óra tizenöt perc az indulásig. - . Béla beállt a zsilipkamrába és várt. Itt minden automata volt. Csakhamar kinyílott a zsilip, és előtárult a felszín képe. Egy hatalmas fennsíkon állt, mindenütt fűhöz hasonló apró növényforma volt. Távolban egy hatalmas erdő körvonalai rajzolódtak ki. Béla elindult az erdő felé. Közben kiáltozott. - Hé, marslakók itt van Béla bácsi a tanyáról! - de válasz nem érkezett, hisz a sisakból egy hangnyi nem jutott ki a külvilágba. Egy órába telt mire elérte az erdőnek mondott dolgot. Valóban úgy nézett ki, mint egy erdő a faszerű életformák egy kicsit vastagabbak voltak, mint az itthoniak, és vagy kétszer olyan magasak, de Bélát ez nem érdekelte, ő még mindig csak a zöld emberkéket kereste. Bolyongott az erdőben ám semmit sem talált a növényféléken kívül. Egy levélszerű dolgot megpróbált leszakítani, de ez nem sikerült neki. Nem is igazán érdekelte. Mikor már csak huszonkét órája volt hátra elindult, visszafelé. Közben mondta a magáét. - Egy egész napot utazok, hogy itt legyek, ezek meg bújócskáznak velem, micsoda hely ez he? Hun vannak az állatok meg a mindenek, he? Hun vattok marslakók?! - üvöltötte a sisakjába. Ám ezzel csak annyit ért el, hogy berekedt, és csengeni kezdett a füle. Mikor visszaért a járműhöz újra körbenézett. Most a fennsík másik vége felé indult. Egy félórája menetelt már mikor valami csillogó dolgot fedezett föl. Amint közelebb ért látta, hogy az valami tó vagy ilyesmi, már izgatott volt, és újra elkezdett kiáltozni. 
Végre odaért a tóhoz. Kristálytiszta volt, s szemmel láthatólag vízből volt. Belepillantván apró dolgokat látott benne, valami állatszerű dolgok voltak hisz gyorsan eltűntek, ahogyan Béla árnyéka a felületre vetődött. - Még ezek is elbújnak! - mérgeskedett. Tizenkilenc órája volt még hátra ekkor. Ment tovább, elhatározta, hogy megkerüli a tavat. Ám a fűszerű növényformákon kívül egyebet sem talált. Csak ment és mérgeskedett. Nézte a tavat, amiben néha egy nagyobb dolgot is látott elsuhanni. - Halak. Kit érdekelnek a hülye halak? - mondta. - Halak, füvek micsoda hely ez? - kiáltott mérgében. Ahogyan így ment meglátott egy nagyobbacska barna dolgot amint a tó mellett szaladgál. Sietősre vette a tempót, és gyorsan közelébe ért az idegen életformának. - Ez meg egy disznó! Ki a fene kíváncsi rád te disznó?! - kiabálta s rohanni kezdett a valóban disznószerű élőlény felé, ám az nem ijedt meg Bélától, hanem csak állt, de mikor Béla a közelébe ért hirtelen mozdulattal a tóba vetette magát. Ez meglepte Bélát, aki azt várta, hogy majd elrohan az a disznó. Mindegy gondolta és ment tovább. Megfigyelte, hogy minden nagyobb folt a tóban disznóforma. - Ez a disznók bolygója! - jelentette ki magában. 
Tizenhét órája maradt hátra mikor körbekerülte a tavat. Ekkor balra indult el. Jócskán elhaladt, amikor egy szakadék állta útját, lenézett és mintha nagy sürgölődést látott volna a mélyben, mintha hangyák dolgoznának odalent. Nem bírta kivenni mi van odalent. Ezért visszaindult az űrhajóhoz. Most már csak egyfelé nem volt. Jobbra indult, s csakhamar a fennsík lankás lejtűjéhez ért. Leereszkedett, s megint unottan ismételgette magában, hogy már megint csak fű. Sokáig ment előre. Ám a füvön kívül semmit sem talált, még disznót sem, újra egy erdőhöz ért és elhatározta, hogy keresztül vág rajta. Nyílegyenesen ment tovább, kiért az erdőből és nem sokára egy hegy lábánál találta magát, mivel nem volt túl meredek elhatározta, hogy megmássza. Tíz órája volt még hátra ekkor. Közben mintha látott volna egy gyíkféle élőlényt is, de az egyhangú füvet nem törte meg semmi. Ahogyan mászott föl fölért egy fennsíkra. Megfordult és furcsa volt, hogy nem lát el olyan távol mint otthon. Na, mindegy gondolta és ment tovább, ám hamarosan egy szakadék állta útját. - A picsába! Körbementem!! - kiáltott föl. És valóban körbegyalogolta a bolygót. Ám most már nem akart visszafordulni, márcsak azért sem mert úgy akarta bizonyítani az állítását, hogy tovább megy egyenesen és visszajut az űrhajóhoz. Hát nekifutott és átugrotta a jó hétméteres szakadékot, ami azért sikerülhetett, mert itt kisebb volt a gravitáció. Megint lenézett a szakadékba. És megint nem látta pontosan hogy mi folyik odalent, de azért odaüvöltött, vagyis csak üvöltött volna, ha a sisakból kiszűrődött volna egy hang is, de nem történt semmi. - Na hogy szakadjon rátok az ég! - mondta mérgesen, és továbbindult. 
Nyolc órája maradt mire csakugyan elérte az űrhajót. A bolygó valójában rendkívül kicsi volt, talán itt lakhatott a Kis Herceg, de nem mert nem volt vulkán, egy sem. Béla tanácstalan volt. - Mi picsát csináljak itten, he? - kérdezte magától. - Hova kűttek ezek engemet? - folytatta. Aztán hirtelen egy gondolat villant az eszébe. - Az istenit, mán megint lenn vagyok! - kiáltott föl ingerülte. 
Mikor már csak hát órája volt, elindult a tó felé. Az volt a szándéka hogy fog egy disznót, vagy legalább is jól belerúg az egyikbe. Ahogy azon töprengett, hogy milyen jó is lesz egy ilyen űrmalacot megrúgni, odaért a tóhoz, csakhogy ott már nem volt semmi. Vagyis volt, de az már nem tó volt. Egy kiszárat meder volt csupán és benne néhány fűvel. - Na nízzed mán! - kiáltott föl. - Há’ itt vót a tó, nem? - tette föl a kérdést magának. 
A távolban egy disznót pillantott meg. - Na te dög! Hun a tó? - kiáltotta és rohanni kezdett, azzal a szándékkal, hogy majd jól belerúg. Az élőlény meg sem moccant. Ám ahogyan közelebb ért látta, hogy ez már nem olyan disznó mint amit előbb látott, ennek már nagyobb volt a feje, s mintha két lábon járt volna, ám Béla akkor is bele akart rúgni. Mikor mellé ért döbbenten figyelte, hogy ez a lény nem is reagál rá. - Na maj’, ha megkűdelek! - mormolta, és nagyot rúgott a lénybe, ám a lába átsiklott a testén, és ő elesett. Fölpattant. - Igen?! Kemíny vagy?! - mérgeskedett, és most meg akarta ütni, ám a kezei is átsiklottak a lényen, ami ekkor lassan bandukolni kezdett. Béla kiáltozott, hogy csak a gyáva fut, meg álljon ki vele, és még jó néhányszor átrúgott a testén. Már csak négy órája volt hátra, amikor elvadult küzdelmet vívott a sérthetetlen lénnyel, ami mellesleg rá sem figyelt Bélára. - Ez egy szellem. - állapította meg Béla, miután belátta, hogy nem tud ártani neki. Még azt is megfigyelte, hogy ez az állat, vagy mi, nem is érzékeli őt. - Na, akkor húzzunk innet! Itten engem szarba se vesznek. - mondta és elindult visszafelé. 
Egy órája maradt hátra az indulásig mikor a hajóba ért. Bevette az előírt tablettát és mély álomba zuhant.
Fémes csattanással érkezett meg az űrhajó a Földre. Béla bement a zsilipkamrába és várta, hogy kinyíljon az ajtó. Furcsa látvány tárult a szeme elé, mikor elindult itt semmi sem volt, csak egy nagy épület, aminek most nyoma sem volt, ellenben úgy látszott egy, hogy egy város közepébe ért vissza. A lába alatt tompán csendült a fém talaj. - Há’ tíz év a tíz év. - állapította meg Béla, és az egyik épület felé indult. Furcsállotta, hogy nincs itt senki, nem várják, hiszen neki azt mondták hogy majd sokan lesznek. A szkafanderén jól látszott a hatalmas Nap ami az ő megkülönböztetése volt, azt mondták neki majd erről mindenki megismeri. Nem így történt. Mikor belépett az épületbe két furcsa ruhás férfival futott össze, akiket meg is szólított, de egyikőjük sem értette a másik beszédét. Még egy csomó embernek elmondta, hogy kicsoda ő. De ezek az emberek nem értették őt, így hiába kalimpált kezeivel, és rázogatta az öklét, ezzel csak az érte el hogy két biztonsági ember kihajintotta az utcára. Most már elege lett az egészből, és visszaindult az űrhajója felé. Meglepődve vette észre hogy eddig egyetlen járművet sem látott. - Hun van a kitüntetís? Meg az elismerís, meg pezsgő, meg zenekar?! - kérdezte az épületeket Béla.
Odakullogott az űrhajó mellé és leült a földre. Éhes volt, hisz azt a néhány pirulát, amit adtak neki még az út előtt megette. Újra szétnézett, hátha eddig nem jól látott. De most mintha embereket látott volna közeledni, mindenfelől. Hatalmas teherautószerűségen jöttek. Béla nem is értette, hogy miért jönnek, de azért fölállt. Egy fehérköpenyes szakállas ősz úr lépett ki a járműből, s mögüle egy csapat szkafanderes katonaféle, Béla megijedt hisz nem gondolta, hogy éretik a káromkodásait, amit ő az épületben mondott. Föltartotta a kezét. A tudósember szintén így cselekedett, majd egyet lépett Béla felé. - Barát. - mutatott magára, ám ezt Béla nem értette hisz nem beszélte a nyelvet, de azért mégis mérgesen megismételte. - Barát. - ám ezt a tudósember nyelvén mondta, de a lépést ő elhagyta, és inkább tovább beszélt. - Béla! - mutatott magára. - Innen lőttek ki hozzád hasonló fehérköpenyes emberek, egy idegen bolygórón voltam! Érted te?! -
A tudós halkan hátraszólt. - Az idegen civilizáció küldöttje meglehetősen hasonlít az emberekre, de furcsa szőrszerű képződmény borítja a száját, barátságosnak tűnik. Tegyék el a fegyvereket!
Csak hónapok múlva jöttek rá arra, hogy ki is valójában, s nagy elkeseredéssel vették tudomásul, hogy soha nem ismerhetünk meg más bolygókat, hisz így is kétszáz évet kellett várni arra, hogy ő visszatérjen. Megkapta az elismerést és még pezsgőt is kerítettek egy múzeumból, az űrhajót pedig kiállították, mint időgépet. És hogy Bélával mi lett? Háromszázhatvanhét éves korában hunyt el.