Left 4 Dead

Mindenki imádja a zombikat. Az élettelen testeket csupán természetfölötti energiahullámok bírják mozgásra, a bordákról lefittyenő húscafatok remegése, ahogyan megindulnak hörögve felénk, még halandó emberek felé, egy logikus okból, hogy zsenge szöveteink csillapítsák szűnni nem akaró éhségüket. A sírjukból kikászálódó hullák gondolata elég sokat foglalkoztatta már a szórakoztató irodalmat jegyzőket és a filmkészítőket, a Valve brigádja sem akart kimaradni a jóból. Négy hősünk egyetlen célja a túlélés, megállítani a rájuk törő élőholt-hordát, a közeli jövő apokalipszisében, ahol csupán egy maroknyi túlélő szállhat szembe a gyilkos vírus nyomán átalakultakkal.

A Left 4 Dead eltér az eddig megszokott zombis játékoktól, s olyan kifinomult tapasztalatokból építkezik, melyek a fejlesztők sajátjai. A Turtle Rock Studio hozta el nekünk anno a Counter Strike nevű totál ismeretlen és felejthető Half-Life konverziót, - a viccet félretéve, ugye senkinek nem kell ecsetelnem, hogy mit tettek le az asztalra? Az Anti-terroristás multiörömöket, akkoriban még amatőrnek mondott társaság hegesztette, a Valve öregjei felfigyeltek a fiatal és profitképes tehetségekre, egy kövér csekk átadásával magukba is olvasztották őket. Első önálló munkájuk, a Condition Zero, egy elvetélt ötlet volt a többjátékos mókákra kihegyezett CS egyszemélyes, sztorivezérelt változatának megalkotására, ám az újabb esélyt nem baltázták el, ennek gyümölcse érett most be.


A Left 4 Dead ízig-vérig multi-móka. Tökéletes játékmeneti összhanggal toboroz össze négy kiválasztottat, és a furfangos, jól felépített pályákra eresztik őket a megállíthatatlanul hömpölygő, vicsorgó kriptaszökevények ellen. Süt róla a hangulat, s mint jótól lopni nem bűn, ugyanúgy ismerősek lehetnek bizonyos szituációk George Romero filmjeiből, vagy a 28 nappal későbből. Dinamikus hentelésen van a hangsúly, elsősorban emberi játékosok asszisztálásával, s ez adja meg a valódi ízt, ezt a fajta plusz feelinget lehetetlen átélni gép által irányított társakkal, ám a játék erre is lehetőséget ad.


Egy szokatlan módon épkézláb kerettörténetet is összerittyentettek a cucc alá: a nemzetek társadalmai elővigyázatlanok voltak, olyan biológiai dolgokkal kísérleteztek, melyekhez nem volt meg a kellő és biztonságos tudományos háttér. A következmény minden képzeletet felülmúlt: a lakosság megfertőződött, falánk és agresszív fenevadakká vált a többség, míg a csekély túlélő mégis megpróbálja helyrehozni a helyrehozhatatlant, felveszik a harcot a kíméletlen élőholt-sereggel. Az immunitást meg kell becsülnünk, a négy főszereplő egyetlen szerencséje, hogy jó helyen voltak jó időben, ám ha ott maradnak, a túlerő előbb-utóbb rájuk ront, ki kell hát törniük. Akár, Zoey, a fiatal, szemrevaló csaj bőrébe ugrunk bele, akár Billébe, a megfáradt és tapasztalt veteránéba, vagy Louiséba, a középosztálybeli irodai aktakukacéba, esetleg a Francisébe, a nagydumás, lázadó motoroséba. Eltérő karakterek, eltérő harcmodorral, könnyedén megtalálhatjuk a nekünk szimpi szereplőt, az út hosszú lesz, minden idegszálunkkal azon kell lennünk, hogy felülkerekedjünk az elátkozott ellenfeleken. Egyszerű a képlet, ám a Valve-tól elvárható részletességgel van kidolgozva minden egyes játékkal eltöltött perc.


A cél az, hogy egyik biztonságos helyről eljussunk a másikba, ahol állást menthetünk. Ha éppen nem lenne kéznél négy emberi játékos, akkor az MI irányította társakkal is kitölthetjük a hézagokat. A gép előtt pedig le a kalappal, nem lő oldalba, ha az útjába lennénk a célzásban, de ha túlságosan leamortizálódnánk, készséggel a segítségünkre siet, persze nem mindig a kellő időben. Persze a nehezebb szinteken kevés lehet a mesterséges intelligencia, rá leszünk vezetve, hogy valódi segítőket toborozzunk magunk mellé a netes körökből. A pályák végén aztán egy statisztikai képernyőhöz jutunk, ahol precízen fel van vezetve, hogy ki ölte meg a legtöbb zombit, ki osztotta ki a legtöbb fejlövést, ki nem ügyelt a barátságos tűzre, valamint összesen hány ellenfelet sikerült likvidálni. Aztán mindenki a maga módján örvendhet. Ezek függvényében derül az ki, hogy ki a leghatékonyabb zombiölő, azaz aki pontosan céloz és ügyel barátai testi épségére. A szintek úgy épülnek fel, mintha egy filmben lennénk, vagyis nem egyben, hanem többen is. A változatosság döbbenetes: megfordulunk kórházban, kihalt repülőtéren, csendes kikötőben és fák övezte, vidéki tanyavilágban. Az biztos, hogy egyhangúságot nyomokban sem fogunk tapasztalni.


Szintúgy nem lehet panasz a derék élőholtak kínálatára. Ennyire sokszínű rémség megalkotása dicsérendő. Filmekből ismerősek lehetnek mindegyikük, ám egy lényeges szempont alaposan rálicitál arra a tévhitre, amit eddig a cammogó, lassan mozgó csődületről hittünk. A Left 4 Dead zombijai ugyanis embertelen sebességre képesek, szinte alig észleljük őket, máris előttünk teremnek, hogy belőlünk lakmározzanak. Ajtókat törnek be, nagyokat szökkenek, és szinte megállíthatatlanul özönlenek. Ugyan értelemről nem tesznek tanúbizonyságot, ám magas számuk tiszteletet parancsol, viselkedésük kimerül annyiban, hogy megindulnak a legközelebbi kiszemeltjük felé. Ne ijedjen meg senki, ez tökéletesen elég a kihíváshoz. Vannak egzotikusabb zombik is, melyek már furfangosabbak mezei társaiknál, ergo veszélyesebbek. A Vadászok hatalmasat képesek ugrani és földre szegezni a figyelmetlen játékost, a Dohányosoknak bazi hosszú nyelve van és a békához hasonlóan ragadják meg vele a túlélők valamelyikét, a Boomer méretei tekintélyt parancsolnak, általában képesek felrobbanni és a savas belsőségeivel károsíthatják a testi épségünket, vagy egyszerűen csak lehánynak a legváratlanabb pillanatban. Némelyek ideiglenesen megvakíthatnak, végül a Boszorkányok egyetlen jól irányzott csapással a túlvilágra küldhetnek.


Megszokott játékbeli élmény, hogy folyton lőszerhiányban szenvedünk, vadászpuskákkal, géppisztolyokkal nem lenne olyan kemény a kihívás, rá leszünk szorulva vagy pisztolyunkra, amihez ugyan korlátlan skuló jár, ám sebzése és hatékonysága igen csekély. Vagy ideiglenesen csőbombákat és Molotov koktélokat is dobálhatunk, vagy benzines tartályokat alakíthatunk át, amiket útjaink során guberálhatunk. Adott területre való jóságokra is rákészülhetünk, ha éppen látjuk, hogy a horda hamarosan át fogja törni az acélkerítést, nosza lepjük meg a belépőket egy égő barikáddal, közvetlen azután, amikor áttörnek. Ha netán fűbe harapnánk, akkor a következő respawn területen éledünk újjá, a történetbe ez úgy illeszkedik, mintha a társaink egy újabb túlélőt találnának, aki mellesleg pont úgy néz ki, mint a korábban elhalálozott delikvens.


A játék négy fejezetre van bontva, egyenként, normál nehézségi beállításokon alig háromnegyed óra játékidővel rendelkeznek, ami valljuk be, igen csekély. Ugyan ez az idő kitolható, ha feljebb vesszük a nehézségi csúszkát. Igazából a fejlesztők tisztában vannak vele, hogy az erősség az újrajátszhatóságban rejlik és ezt ki is használták. Tény, hogy nincs két egyforma menet, az események másképpen is alakulhatnak, mint korábban. A program felismeri, hogy milyen képességű a gamer és az ellenfelek mennyiségét is ennek megfelelően lövi be. Ha bénább, kevesebb zombit kapsz az arcodba, ha ügyesen osztod a headshotokat, akkor kapsz még több rusnyaságot és kevesebb lőszert. Így is van elég vér a pucádban?


De nem csupán a túlélők ténykedéseibe szólhatunk bele, a Versus mód keretein belül lehetőségünk van az élőholtak oldalán is harcba szállni a fincsi falatokért, érthetetlen módon csupán a kampány két adott fejezetében. Ilyenkor nem mezei, hanem különleges képességekkel megáldott rémséget (lásd korábban) irányíthatunk. Ilyenkor az emberek célja, hogy eljussanak a menedékházba és túléljék a szörnyáradatot addig, míg ki nem vonják őket. A zombik célja az, hogy ezt megakadályozzák. Egyedi varázsa van ezeknek a küzdelmeknek, pláne, hogy pontokra is megy, nem csupán az adott csatán van a hangsúly, hanem a kampány végi értékelésen. Bár szerintem kissé nehezebb dolguk van, felfegyverkezett élőkkel szemben, mégis felállítható a sikeres taktika: pl. a Boomer megvakítja a nagytöbbséget, utána az aprítók nekiesnek a megtorpant túlélőknek.


Bár a Source engine már nem mai csirke, mégis képes látványos megmozdulásra. A részletgazdagság, az aprólékosan felépített külső és belső terek hozzáértő kialakítása elvonja a figyelmünket a grafika idejétmúltságáról. Meg aztán a pergő küzdelmek közben kinek van ideje az asztal alá bújva felfedezni a hiányosságokat? Az árnyék és fényeffektek mégis kimagaslanak, az elemlámpák fényében a falra vetülő árnyékok tökéletesek és a vaksötétet szakaszonként megvilágító torkolattűzben való tájékozódást ugyan szokni kell, mégis rábízhatjuk magunkat, minőségi! Az optimalizáltság dicséretes, elfelejthetjük a motorra jellemző hosszú töltési időket, mert a következő szintre alig kell várnunk pár másodpercet. Az audio terén szintén csak elismerő bólogatásra telik tőlünk, apró megnyilvánulások, gesztusok, káromkodás mind a helyén van, bár a zombik néha tök ugyanúgy üvöltöznek, mégsincs deja vunk. A zenék a pillanatnyi akció hevéhez igazodnak, a kérészéletű nyugalmas másodpercektől kezdve a dinamikus rémáradat-henteléséig.


Nyugodtan kijelenthető, hogy jelen játék tartalma tökéletesen kifinomult multis hagyományokra építkezik, maga az atmoszféra is a klasszikus zombifilmeket idézi, s még többedmagunkkal játszva is néha a frászt hozza ránk. A prezentálásra egy panasz sem lehet, a hangoktól a hátunkon áll fel a szőr, mégis az átgondolt balansz a játszhatóságnak kedvez, kooperatívban pedig egyértelműen az év sikervárományosa. Az újrajátszhatósági faktor magas, mindenkit csak győzködni tudok a beruházásáról, a Turtle Rock esetében pedig nyilvánvaló a fejlődés. A Left 4 Deadben minden potenciál megvan, hogy az online játszóterek ne legyenek üresek, a zombi-apokalipszis megfékezése vár minden online huszárt.