A film szerintem eléggé nézhetetlen volt, és legjobb tudomásom szerint az egész tűrhető szereposztás (Kristy Swanson, Donald Sutherland, Rutger Hauer, Luke Perry, Hilary Swank és még jó pár híresség) ellenére is jó nagyot bukott, ez azonban nem tántorította el a készítőket (a Kuzui családot, a producereket és Joss Whedon-t, az írót és kreátort) a vas további ütésétől. 1997-ben aztán a készítők kitartása meghozta gyümölcsét, útjára indíthatták szintén Buffy a Vámpírok Réme cím alatt az azonos témára épülő, bár más szereposztással forgatott TV sorozatukat. Ez pedig óriási siker lett, évekig vezette a sci-fi (hehe, a spellchecker szerint erre a megfelelő magyar szó a “fanti”) kategória TV-s nézettségi listáját, és két nagyobb hollywood-i sztárt is adott nekünk Sarah Michelle Gellar (ő volt az új Buffy) és Alyson Hannigan (ő pedig az Amerikai Pite sorozattal vált igazán híressé) személyében. A TV sorozat hét szezont élt meg, a végén már – ha minden igaz – kissé megcsappant a nézettség, továbbá a főszereplő is nagyon meg akart szabadulni a kötöttségtől, hogy teljesen a mozifilmekre koncentrálhasson, így 2003 elején véget ért a történet. Bár Joss Whedon korrekt, kerek befejezést készített, ettől függetlenül szándékosan nyitva hagyott több történeti szálat és egyben folytatási lehetőséget is. Így nem lehetetlen, hogy a sorozat egyszer még visszatér vagy Buffy-val (aki a sorozat végén legnagyobb meglepetésemre kivételesen nem halt meg, pedig a sorozat közben ez már többször bekövetkezett), vagy Dawn húgával a főszerepben (ugyanis kiderült, hogy benne is megvan a vámpírvadászok különleges ereje, bár erről rajta kívül csak Xander tudott).
A nagysikerű sorozat természetesen legenerálta a szokásos kapcsolt termékeket is: akciófigurákat, képregényeket, könyveket, videojátékokat és sok egyebet. A címben szereplő anyag előtt három Buffy játék jelent meg, mindegyik szimplán Buffy the Vampire Slayer cím alatt, mint a sorozat. A sort a maláj Brett Bibby-ék (Game Brains) totálisan minősíthetetlen és élvezhetetlen 2D játéka nyitotta 2000-ben GameBoy Color-on, és a THQ szintén 2D-s, alig egy hajszállal élvezhetőbb GameBoy Advance-es szörnyűsége zárta múlt nyáron. A kettő között volt egy nagy, 3D-s játék is, amit rajongóként (ez ugye látszik a bevezetőből is) évekig vártam, az anyagot eredetileg PC-s és Dreamcast-es játéknak harangozták be (PC-m van), de sok fejlesztéssel eltöltött év után a produktum végül csak Xbox-ra jött ki, és mivel olyan géppel nem rendelkezem, sajnos máig sem volt szerencsém az anyaghoz. Ami egyébként állítólag nem lett rossz, de nem is szólt túlságosan nagyot, nem lett belőle második Tomb Raider, amire a rengeteg képből számítottam. Legvégül 2003 augusztus 27-edikén, szinte pontosan egy évvel a The Collective által fejlesztett és Electronic Arts által kiadott Xbox exkluzív játék után robogott be a negyedik (és abból következően, hogy a TV sorozatnak vége, valószínűleg utolsó) Buffy játék is, az Eurocom Entertainment Software által fejlesztett és Vivendi Universal Games által kiadott, szintén 3D-s Buffy the Vampire Slayer: Chaos Bleeds. Ez gyakorlatilag az Xbox játék folytatásának is tekinthető, sőt sokhelyütt Buffy the Vampire Slayer 2: Chaos Bleeds címen is emlegetik, meglepő módon azonban ez kivételesen nem exkluzív játék lett, hanem már crossplatform fejlesztés, egy napon jött ki Xbox-ra, PlayStation 2-re és Gamecube-ra is, mi természetesen a középső változatot teszteltük.
A játék hasonlóan az általam itt korábban tesztelt Charlie’s Angels-hez és Chaos Legion-höz alapvetően egy 3rd person, “nézdahátam” nézetű mászkálós-verekedős anyag, azonban ebben teljesen szabadon mozoghatunk, jobban interaktolhatunk a környezettel, mászkálhatunk lépcsőkön és létrákon, ugrálhatunk, kapaszkodhatunk, tárgyakat mozgathatunk és használhatunk, meg minden. Tehát rokonainál ez azért lényegesen jobb és nyitottabb darab, elég sok (főleg puzzle jellegű) kaland és ügyességi feladvány is megtalálható benne, összességében szerintem egy nagyon korrekt ötvözete a haladós-verekedős és a lájtosabb Tomb Raider jellegű akció-kaland játékstílusoknak.
Kezdés előtt szétnézhetünk a könnyen kezelhető, jól áttekinthető, ízléses és barátságos menürendszerben is, amiért magáért is jár már egy piros pont. Itt a játék megkezdése mellett a leglényegesebb dolgok az elnyerhető extrák (főleg hosszú interjúk a készítőkkel és a szereplőkkel, meg képek, sőt egy képregény is, tehát egy komplett kincsesbánya a rajongók számára) és a multiplayer játékmódok (1-4 játékos által játszhatóak egy nyitott és három elnyerhető arénában négy nyitott és húsz elnyerhető karakterrel). Ezek tehát már önmagukban is frankón növelik az újrajátszhatóságot, de magukon a pályákon a régi Tomb Raider-ekhez hasonlóan rengeteg titkos tárgyat is találhatunk (melyek javítják a statisztikát, segítenek minket és még meg is nyitnak újabb dolgokat), sőt kapunk statisztikát a teljesítési időről, a lemészárolt ellenfelekről és egyebekről is, melyek alapján a program még egy osztályzatot is kioszt nekünk. Az is remek húzás volt, hogy ahogy haladunk előre a játékban, mindig más-más karakterrel kell játszanunk, és ezek nem csak hangban, kinézetben és erősségben különböznek, de kissé máshogy is kell velük harcolni. Ameddig eljutottam, addig Buffy-t, a főszereplő vámpírvadászt, Willow-t, a leszbikus boszorkányt, Spike-ot, az egykori főellenséget, jelenleg Buffy vámpír szerelmét és Xander-t, az átlagos srácot irányíthattam, de állítólag játszható karakterként képbe kerül később még Faith, a lázadó vámpírvadász-lány és Sid, a démonvadász fabábú is. Természetesen nem irányítható, de időnként automatikusan mellettünk harcoló NPC-ként még számos további, a sorozatból ismert karakter is feltűnik, többek között Giles, a fiatalok angol tanácsadója, kvázi apukája és Tara, Willow szintén boszorkány leszbikus szerelme. Buffy-val rengeteg harci kombót alkalmazhatunk verekedés közben, állítólag 100-nál is többet (vannak benne védekezések, dobások és egyebek is), a mozdulatokat folyamatosan tanuljuk (és a tárgylistában szereplő kézikönyvben el is olvashatjuk a kivitelezésüket), Willow-val hasonlóképp varázslat kombókat tanulhatunk, és nála is folyamatosan nő a (szintén visszanézhető) támadó repertoárunk. A többiek szimplábbak, de velük is 100 körüli karakter specifikus kombót tudunk kivitelezni, sőt a játék tömve van frankó fegyverekkel is, melyeket bárkivel (Buffy-val és Willow-val is) használatba vehetünk. Hogy csak néhányat említsek: vannak kisebb és nagyobb karók, bárdok, kardok, Molotov koktélok, szenteltvizes flakonok, nyílpuskák, szenteltvízzel működő vizipisztolyok, baseballütők, tőrök, ásók és egyebek, természetesen ezek közül néhány limitált munícióval rendelkezik, és a többségük kopik is a használattól.
A játék sztorija nem a legnagyobb szám, az ötödik szezon egy spinoff, mellékszál történetének tekinthető, melyben egy korábban már legyőzött, Kakistos nevű szörny tér vissza, hogy ismét rossz fát tegyen a tűzre. A 12 pálya (Magic Box, Cemetery, The Factory, Magic Box Revisited, Downtown Sunnydale, The Sunnydale Hospital, Sunnydale Highschool, Old Quarry, The Initiative, The Sunnydale Mall, The Sunnydale Zoo, The First’s Castle) első blikkre nem tűnik soknak, de azért elég hosszú időre leköti a játékost, már a második pálya első teljesítése is közel egy órámba telt, és persze mint azt feljebb említettem, az elnyerhető dolgok és a multiplayer játékmódok még tovább növelik a játékidőt. Az irányítás is nagyon kényelmes, korrekt, bár e téren azért vannak apróbb problémák, heves harc közben nem könnyű megfordulni, továbbá a bonyolultabb kombók időzítése is eszméletlenül nehéz, de ami talán a legrosszabb ezen a téren, az az, hogy a tárgymenü előhívásakor sem áll meg a játék, így harc közben szinte képtelenség energiát tölteni vagy fegyvert váltani. Elkelt volna még több nehézségi fokozat is az alap mellé, de igazság szerint nagyon jól be van lőve a játszhatóság így is, nem könnyű a játék (az eleje még az), de elég próbálkozással azért minden akadály leküzdhető benne, nem olyan szemét, mint a Chaos Legion. A háttér és a karakterek 3D grafikája és textúrázása is remek és elég komplex, és a belső terekben a polcok is dugig vannak aprólékosan megalkotott tárgyakkal, tehát a grafika élettel teli, ráadásul sok mindent szét is verhetünk újabb felvehető tárgyakért. A figurák frankó árnyékot is vetnek a tökéletesen belőtt fények függvényében, sőt sérülésmodellel is rendelkeznek, a zombiknak például könnyen leüthetjük a kezüket és lábukat. Egyetlen, a játékmenet szempontjából eléggé lényegtelen dolog van csak, amit komolyabb negatívumként meg tudok nevezni, ez pedig Buffy és Willow szinkronhangja (az összes többi szereplőé nagyon jó, hiszen az eredeti, profi színészek hangján szólalnak meg). Érdekes módon a két leghíresebb színésznő, Sarah Michelle Gellar és Alyson Hannigan nem adta hangját a játékhoz, nyilván már túl nagy hollywood-i sztárok, és a fejlesztők nem bírták őket megfizetni, és így az interjúkban sem szerepelnek, csak a fotózásokon vettek részt. Ez még annyira nem is zavart volna, mert amúgy is főleg németül néztem a sorozatot, de valami szörnyen amatőr szinkronszínészek adták helyettük a két fő karakter hangját a játékban, végig lehet érezni a hanghordozásukon azt, hogy nem színészkednek, csak simán papírt olvasnak fel gyorsan, aztán mennek haza. Ez kissé kizökkenti az embert a játékból, de persze azért túl sokat ez sem vesz le az értékéből.
Ezt az apróságot és a pár jelentéktelen irányításbeli problémát (szinte minden játékban több van ennél) leszámítva a Buffy the Vampire Slayer: Chaos Bleeds egy igazán kiváló játék minden téren, és ezt nem elfogult rajongóként mondom (nemrég a gyenge GameBoy Advance-es Buffy-t is lepontoztam pestiesen szólva a béka segge alá egy máshol megjelent tesztben). Ez tehát szerintem minden rajongó számára kötelező anyag, de a Buffy-t nem kedvelő akciójáték szerelmesek is garantáltan jól fognak szórakozni vele, így nekik is ajánlom hasonlóképpen.
Ford Fairlane
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.