Twin Sector

A Twin Sector nem indul érdekesen. Nem folytatódik érdekesen. Sosem válik érdekessé. Se széppé. Se izgalmassá. Se élvezhetővé. Amit a Twin Sector képében megkaptunk, az nem más, mint valószínűleg az utóbbi évek egyik legrosszabb játéka. Pedig a Dawn of Magic 2 után azt hittem, legalább pár hónapig nyugtom lesz.

A Gamekapocs Rádió valamelyik adásában beszéltünk róla, hogy nem értjük miért lehet az, hogy a GK felmérések alapjá továbbra is a legtöbb játékos PC-n nyomul. Ezzel persze azonnal rengeteg haragost szereztünk, mintha nem utálnának minket így is elegen a Peugeot folyamatos sarazása miatt, meg azért, mert menet közben megsértettük már valószínűleg a létező összes kisebbséget, a vidékieket és a franciákat is. Az a helyzet, hogy Zoenn komával együtt ugrásra készen várjuk a hatalmas PC-s címeket tesztelésre, de valahogy nem jönnek, csak nagyon-nagyon ritkán. Jelenleg épp a Starcraft 2 béta közeledése tartja lázban a szerkesztőség PC-s frontját, de addig sem állhat meg az élet!


Ezért szólt drága és szeretett főszerkesztőnk, hogy gyerekek, nézzünk már valami PC exkluzív tesztet is a sok konzolos, vagy multiplatform nagyágyú között. Leültünk és csak meredtünk a képernyőre a megjelenési listákat bámulva, mert az égvilágon semmi nem volt, amire akármelyikünk azt mondta volna: igen, inkább odaadom a vesémet és nem iszok több alkoholt az életben, csak ezt hagy teszteljem! Végül olyan kiváló anyagokról írtunk, mint a Farewell to Dragons (4,5 pont), a Dawn of Magic 2 (2,5 pont) és az erősen közepes Divinity 2 (7,0 pont). Végül egy címen megakadt a szemünk: a Twin Sector teljesen PC-exkluzív, fizikai alapú gondolkodós akciójáték, hasonló a Portálhoz. Ha valami, akkor ez biztos jó lesz!


Lehet ügyesen másolni, lehet okosan összelopkodni különböző játékok és stílusok jó tulajdonságait, s aztán azokból valami kiemelkedőt összegyúrni. Nem is kell messzire mennünk, a PC-s játékpiac egyik utolsó mentsvára, a Blizzard is javarészt ezen az elven működik. Fogják azokat a dolgokat, amiket coolnak ítélnek, műfajtól, stílustól és médiumtól függetlenül, és összeraknak belőle valamit, ami végeredményben egy egészen más dimenzió. A DNS Developement valami hasonlót próbált véghezvinni: loptak egy nagy adagot a Portálból, kisebb darabokat más akció/platform játékokból és a végeredmény annyira rossz lett, mintha a viszkikólát próbálnánk meg összekeverni vörösborral és vodkával úgy, hogy a végeredményből ráadásul hiányzik a viszki, a vörösbor, meg a vodka is, ezért még csak be sem rúgunk tőle, de már hányunk.


Kezdjük a történettel, amit annyira unalmasan és zavarosan mutat be nekünk a játék, hogy még akkor se keltené föl senkinek az érdeklődését, ha meztelen ázsiai táncoslányok ugrálnának benne. A lényeg, hogy egy csomó embert hibernáltak a föld alatt, valamilyen hosszabb távú project céljából, miközben a Föld felszíne teljesen elpusztult és lakhatatlanná vált. A központi számítógép valamilyen furcsa okból egyedül főhősnőnket, Ashley-t tudja felébreszteni, mindenki más folytatja hosszú és békés pihenőjét, ami alapvetően nem lenne olyan nagy probléma, ha közben nem sérülne meg a generátor. De mivel megsérül, Ashley-nek tíz órája van arra, hogy elérje és megjavítsa, különben az emberiség többi része (rajta kívül) elpusztul, s mivel a felszínen sincs már senki, gyakorlatilag kihal az emberi faj.


Ahhoz, hogy elverekedjük magunkat a játék végéig, először is félelmetes mennyiségű türelemre és toleranciára lesz szükségünk. A földalatti kutatóintézmény központi számítógépe, OSCAR ugyanis folyamatosan beszél a Portal GLADOS-ához hasonlóan, csak éppen a Twin Sector fejlesztőinek nem volt pénze arra, hogy egy szinkronszínészt szerződtessenek a masina megszólaltatására, hanem inkább behívtak egy kőművest a szemközti építkezésről. Ennek megfelelően olyan félelmetesen unalmasan és egyhangúan beszél, hogy az életünket is elunjuk, mire befejez egy mondatot.  Ashley szinkronizálására sem jutott több büdzsé, valószínűleg valamelyik programozó barátnője mondta fel a szövegeit, s ugyan egy picit jobban teljesít, mint OSCAR hangja, azért még mindig nincs az elfogadható szint közelében sem.


Persze ez az egész az írók hibája is, ugyanis olyan borzalmas, közhelyekkel teli fantáziátlan sorokat adnak a szereplők szájába, hogy nekem égett a képemen a bőr, miközben játszottam. Nem csak a párbeszédek borzalmasak, de maga történet is úgy kompletten, sőt, ahogy haladunk előre egyre csak rosszabbá válik minden. Úgy a játék felénél kapunk egy viszonylag nagy durranásnak szánt fordulatot, amit nem szeretnék lelőni, mert a játék sztorijának egyetlen, picit értékelhető momentumát durrantanám el. Mindenesetre ettől sem fogjuk lerakni a hajunkat, attól nem kell félni.


Rendben, ha a történet nem is váltotta be a hozzá nem fűzött reményeket, akkor talán majd a komolyan beharangozott, fizikára épülő játékmenet elviszi a hátán az egészet. Nos, nem. A Twin Sector játékmenetének alapját az képezi, hogy két különböző kesztyűvel rendelkezünk: az egyikkel magunkhoz tudunk húzni, míg a másikkal el tudunk lökni mindenféle dolgot, akár magunkat is, így áthidalva a leküzdhetetlennek hitt távolságokat. A teljes játékmenet a hasonló platformerekben már egymilliószor látott sémákra épül: előttünk ég egy tűz, húzzuk át rajta a vizesbödönt és elalszik. Húzogassunk tárgyakat. Pakoljunk egymásra ládákat. Néhány nehezebb feladvány még akár érdekesebb is tudna lenni, ha a játék többi része nem lenne félelmetesen unalmas és idegesítő.


Az egyetlen dolog, ami a Twin Sectort ezek után eladhatná, az a korrekt fizikai motor – hiszen mégiscsak erre épül a játékmenet. Sajnos azonban még ez sem működik rendesen, sokszor ugyanis egyáltalán nem azt és nem úgy csinálja, ahogy azt mi szeretnénk, ez például az egymásra rakosgatós részeknél válik különösen zavaróvá. Ráadásul néhány pályán még lebegő, halálos árammal rázogató kis gömböcskék is cseszegetnek minket, hogy a maradék idegrendszerünket is kiirtsák, és összetörjük a számítógépet a monitorral együtt.


De mindez még semmi. Előfordulhat ugyanis, hogy a gyökér fizikai modellnek köszönhetően – ami soha nem azt teszi, amit mi szeretnénk- elpazaroljuk próbálkozásokra a továbbjutáshoz szükséges dolgokat – például robbanófejeket, melyekből egy adott mennyiség áll rendelkezésünkre egy adott helyen, s aztán kész, annyi. Ilyenkor nem tudunk tovább jutni, gyakorlatilag vége a játéknak, de nem kapunk egy darab Game Over feliratot, vagy bármilyen más jelzést sem. Ilyen alapvető design hibát még egy amatőr fejlesztőcsapat sem véthet.


Az összképet a grafika minősége sem javítja fel, sőt, ha lehet még tovább rontja. Borzalmasan egyhangú, sivár és élettelen folyosókon kell átszenvednünk magunkat. Mindegyik pont ugyanúgy néz ki, mindegyik pont ugyanannyira steril és fantáziátlan. A textúrák színét néha lecserélik és körülbelül ennyi. Főhősnőnk úgy mozog, mintha átvette volna egy tehén animációját, akinek a hátsó felébe feldugtak egy lapátot és bekötötték a szemét. A szinkronhangokról már beszéltem korábban, ami mellé társulnak a hasonlóan gyenge hangeffektek és a borzasztó zenék is. Látható tehát, hogy egyszerűen nincs olyan része a Twin Sectornak, amiről bármi jót tudnék mondani.


Ritkán fordul elő ilyen, mert a Dawn of Magic 2 legalább a maga módján bájos volt. Bájosan rossz. Azt legalább úgy tudtam igazán utálni, röhögni rajta, szörnyülködni és rácsodálkozni arra, mennyire borzalmas, hogy érzelmeket váltott ki belőlem. A Twin Sector azonban még ezt sem tudja elérni, mert egyszerűen egy sivár és élettelen semmi. Amikor elkezdtem megírni a cikket még arra gondoltam, hogy majd poénkodással el tudom ütni, mennyire rossz a játék, ahogy tettem azt a Dawn of Magic 2 esetében. De nem, sajnos a Twin Sector annyira lelketlen, hogy még egy vicces gondolatot sem tud előcsalni az emberből.