Silent Hunter 5: Battle of the Atlantic

Hetekig összezárva egy rideg fémkapszulában, a végeláthatatlan óceán közepén, miközben körülöttünk ellenséges hajók cirkálnak. A második világháborút a tengeren is meg kellett nyerni, erre a tengelyhatalmak is rengeteg pénzt költöttek, a német U-boatok egészen a háború végéig tizedelték az USA és Anglia között cirkáló hajóflottákat. Ám a fölény lassan visszájára fordult, hiszen azok a „farkasfalkák”, kik ’44-ben és ’45-ben kihajóztak, minden jel szerint a vesztükbe rohantak, s minden második U-boat végleg elsüllyedt.

A GK-n ezúttal ismeretlen vizekre evezünk, hiszen a nagy múltú Silent Hunter sorozat egyik tagja sem szerepelt még a hasábjainkon, pedig a pontos döntések szükségszerűségét és a kiszolgáltatottság érzését csak egy tengeralattjáró kapitányaként élhetjük át. Rétegjáték? Lehet. De nagyobb függőséget okoz, mint három MMO együttvéve.


Az egész piacot terítő, konkurens hiányában immáron monopolista az Ubisoft Romania évekre visszatekintő sorozata, egyedülálló, mégis realisztikus szimulációval kecsegteti a stabil rajongói magot. Jómagam a harmadik rész óta követem figyelemmel, s még a WoW sem tudott akkora addiktivitást kicsikarni belőlem, mint a Silent Hunter 3. Elmélázva gondolok 2005 nyarára, amikor egy alkalommal négy napig megállás nélkül őrjáratoztam Anglia partjainál, virtuálisan, valós idejű sebességgel. Nem borotválkoztam, csak konzervet ettem, s alvásnál is feltekertem a hangerőt, hogy ha riadó van, mert egy romboló közeleg, gyorsan kipattanjak az ágyból. Ez az igazi hardcore-ság. A nappalok és az éjszakák egybefolytak, folyamatos készenlétben, családtagjaim hangos furcsállásainak kereszttűzében. A sorozat következő epizódja a Csendes-óceáni hadszíntérre kalauzolt el, ám egy amerikai U-boat fedélzetén nem volt olyan hangulatos a móka, mint a német oldalon, viszont a Battle of the Atlanticra szomszédaink visszatértek a gyökerekhez. És ahhoz a célkitűzéshez, hogy visszaadják a nyolcvanas években készült német filmhez, a Das Boathoz hasonló reménytelen, ám mégis dicsőséges élményeket.


Koszos, sápadt, kialvadtan tekintetek. Teljes csönd, eltekintve pár sietve kiejtett suttogástól a legénység között. Csak a vörös lámpák tompa fényei pislákolnak. Ötszáz méterre vagyunk a tenger alatt. Fél órája torpedóztunk meg egy brit kereskedőhajót, ám nem számoltunk azzal, hogy az őrzésére kirendelt romboló túl közel merészkedett. Fenyegető és jellegzetes csipogása és hajócsavarjának hangja pont felettünk lehet. Hirtelen több, sorozatos csobbanásra leszünk figyelmesek. Szívverésünk felgyorsul, ez a legrosszabb, mire számíthatunk. Görcsösen próbálunk kapaszkodót találni, hiszen az ellenség szonárjai immáron tudják, merre lehetünk. Ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázza meg a fémszerkezetet, a legénység kiabál, parancsszavak hagyják el a szájukat. Hamarosan a hajó oldalából vízsugár tör a beltérbe az illesztések között. Majd megrázza a fémkoporsót a következő robbanás is, mely már túl közeli. A mélytengeri aknák már csak ilyenek.


Ugyan csak az 1939 és 1945 közti időszakot felölelő dinamikus kampány első felében tapasztalhatjuk meg, milyen veszélyes ragadozók volnánk, hiszen '43-tól fordul a kocka, és a szövetségesek kerülnek fölénybe, na, ott már igazán vért izzadós küldetésekben vehetünk részt. Nem titok, a játékkal több száz órát elbíbelődhetünk, és folyamatosan kapjuk meg az új U-boatokat, de csak a VII-eseket és azok variánsait. Legtöbbször az ellenség hajózási útvonalainak felkeresése és az ottani őrjáratozások kivitelezése lesz a feladatunk. A Kiel-beli kikötőből üdvrivalgások közepette hajózunk ki: először a térképen meg kell adnunk a pontos útvonaltervet waypointokkal, hogy az előre megadott cél-koordinátákhoz érjünk. Ha egy hajó a szonárjaink tüzébe kerül – legyen az baráti, vagy ellenséges –, ha kellő távolságba kerülünk, részletes statisztikát kapunk róluk. Olykor az is előfordul, hogy egy megveszekedett brit ladikot sem találunk, de ez pár küldetés után változni fog. A forgatókönyv véletlenszerű, maga a háború változtatja. A kiküldetési megbízásokat az elsőtiszt ismerteti, kimerítő kommentárokkal és a célkitűzésekkel, valamint a másodlagos feladatokkal. Ha csak nem vagyunk igazi hardcore arcok, akár 512-szeres gyorsítással is haladhatunk, ám ha hajót észlelünk, az idő realisztikussá válik. Ha a kiszabott napok eltelnek, és épségben maradtunk, akkor vissza kell térnünk Kielbe, hogy új küldetést vegyünk fel. Persze a háború végén maga a visszaút sem sétagalopp.


A legfontosabb tényező a Silent Hunter 5-ben nem a saját búvárhajónk, hanem maga a legénység. A játékidő csupán egy kis hányada telik el a harccal, a legtöbb időt a toronyban fogjuk eltölteni, a látóhatárt vizsgálva, de még többet fogunk időzni az eddiginél sokkal részletesebb és belső nézetből teljesen szabadon bejárható hajógyomorban. Interakcióba léphetünk a 27 fős legénységgel, a legfontosabb feladatokat mi magunk, mint kapitány is elláthatjuk, de párbeszédeket is folytathatunk alárendeltjeinkkel, moráljuk javítása ürügyén. Az egész hajó él, lélegzik, külső személőként is megállapítható, hogy lázas munka folyik, embereink profin teszik a dolgukat. Aki 1-szeres sebességgel játszik, az virtuális sétát tehet, ez részben jól is illeszkedik a játékmenetbe, szerelésnél a szerszámokat magunk is a kezünkbe foghatjuk. A szonáros fejhallgatót felkapva magunk is tekergethetjük a hajó érzékelőit, ám ha, még a részletes kézikönyvet és oktatómódot átnyálazva sem tudjuk biztosan, hogy mit is kéne csinálnunk, akkor bízzuk inkább a pöpec MI-vel megáldott személyzetre a hálátlan feladatot. Hosszú hetek, hónapok (évek?) kellenek ahhoz, hogy egy tengeralattjárón minden, alapvetően szükséges részfeladattal tisztában legyünk. A helységekben az Alt billentyű lenyomásával emelhetjük ki, hogy mivel is léphetünk interakcióba. Kezdők számára minden mutató, számláló kínainak hathat. A beszélgetések néhány kritériumra korlátozódnak, általában két-három felkínált opció közül válogathatunk, mégis fontos a kommunikáció és az összhang. Kicsit karikatúra-szerű, amikor egy-két döntéshozatallal végződő csevejnél szöveggömbök jelennek meg a legénység feje felett, mint a The Simsben.


A legénység menedzselése némileg átalakult az elődhöz képest, hiszen a tisztek és az egyéb személyzeti tagok moráljának és szaktudásának kezelése mind ránk hárul. Minden tag különböző szakirányú képzettségekkel rendelkezik, a kampány elején pedig még egyszerűen zöldfülűek. A jó hangulatuk megtartása mellett igyekezzünk a több szintből álló skilleiket is fejleszteni, amint arra lehetőségünk nyílik, azaz egy-egy sikeres akció után –amit egyébként meg is hálálnak. A motortiszt például képes lesz túlhajtani a dieseleket egy bizonyos ideig, ami menekülésnél és megközelítésnél lehet fontos tényező. Egy adott képességnek lehet Level 1, Level 2, Level 3 stb. szintje, bár több ember menedzselése kicsit idegőrlő, másrészt vajmi kevés sejtésünk lehet arra nézve, hogy mi az ideális egyensúly. Ha a tisztek szakértőek, akkor a többi láncszem zöldfülűsége miatt nem tudnak kibontakozni? Level 3-mas speckók alatt nem nagyon érezzük, hogy jobbak lennének a kezdetekhez viszonyítva. Kicsit reálisabb megközelítés nem ártott volna azért. A legnagyobb ütőkártya – nem nagy meglepetésre – egyértelműen a szakács, hiszen a morál növelésének legszimplább módja az, ha a folyamatos süllyedések javításába megcsömörlött legénység tagjainak a kedvenc kajájukat készíttetjük. Már csak a francia, illegális pornómagazinok hiányoznak.


Felejtsük el a Battlestation: Pacific arcade megközelítésű ütközeteit, a jelszó itt a taktikázáson, grafikus kimutatásokon lesz, s mire ki tudjuk lőni az első árva torpedónkat, addig azt szépszámú kimutatás és diagramm átnyálazása előzi meg. Megijedni elsőre sem kell, hiszen a kezdők is hamar tisztában lesznek azzal, hogy a taktikai térkép felett vonalzózva, a sárga szín különböző árnyalatait figyelembe véve milyen közel merészkedhetnek az ellenséges hadihajókhoz, anélkül, hogy azok észrevennének. Jóval előtte érdemes lemerülni periszkóp mélységig, ez általában 10-15 méter. Ha viszont a rombolók észrevettek, mert egy sikeres lövés után valószínűleg így lesz, akkor jön a menekülés, valódi feszültség lesz úrrá rajtunk, ilyenkor lényeges a megfontoltság, de a szerencse is közrejátszhat. 1944-ben hajókázva ez utóbbira szükségünk lesz mindenképp, valamint az angol kikötőkhöz merészkedve a 12 hajós falka sem árt. Az MI perfekt módon ismeri fel az erre kószáló hajókat, ám én még mindig a megérzéseimre hagyatkozom, a felszínen a látóhatárt távcsövezve magam is a három társammal kutakodok.


Igyekezzünk az ellenség oldalába kerülni, figyelembe véve annak haladási irányát, ám ha ők is konvojban haladnak ne vaktába eresszük el a torpedót, csak ha biztosak vagyunk, hogy be is fog csapódni. Periszkóp nézetben látva a helyzetüket, kinyithatjuk a torpedó-vetőcsövet, ezzel kb. 5 másodperc időt spórolhatunk meg, a lényeg, hogy a haladási irányukra merőlegesen nézzen a hajónk orra. Egyáltalán ne mozogjunk, még egy csomóval sem, az ellenség igen szemfüles. Ne is legyünk 300 méternél közelebb hozzájuk. Rögzíthetjük a célpontot és tüzelhetünk, ha romboló van a közelben, periszkóp le és irány a sunnyogás. Ha egy konvojban elöl haladó hajót meglékeltük, beúszhatunk a csapat közé és az első és hátsó vetőcsövekből felváltva tüzelhetünk. Lomhák és nehezen fordulnak meg a teherhajók, használjuk ezt ki. Tiszta időben még egyhelyben lapulva is észrevehetnek, akár 1000 méteres távolságból is. Ha kiszúrtak, és nincs romboló, lassan váltsunk pozíciót, ami amúgy is szükséges, hiszen a torpedó keltette buborékok elárulhatják hollétünket. Ha egy marcona, pityegő behemót kereszttüzébe kerültünk, legyünk nyugodtak, ha kapkodunk, azzal csak még nagyobb bajt hozunk a nyakunkba. Ha van elterelő csapdánk, vessük be, ha nincs, merüljünk legalább 100 méterre és folyamatosan kanyarodjunk, ha felénk ér, már dobálja is az aknánkat, ha elsiklik felettünk és a konvoj után megy, lopakodó üzemmódban távolodjunk el tőle. Ám, ha tiszta lövési pozícióban vagyunk, megpróbálhatjuk kiszedni. Mágneses torpedók érzékelik, ha fém van felettük, míg az ütközésesek csak akkor robbannak, ha becsapódnak.


Nagyon közeli hajókra nem érdemes drága torpedókat pazarolni, ilyenkor jön jól a fedélzeti ágyú, melyet automatikusan az embereink is kezelhetnek, ám mi magunk is célozhatunk a legendás '88-asokkal. Figyelembe véve a hullámzást, tekintélyes rombolás hajtható végre a fedélzeten. Légvédelmi ágyúkkal a pásztázó vadászrepülőket iktathatjuk ki, kétféle lőszertípussal, ha szakértők a tüzéreink, akkor mindezt pontosabban és gyorsabb újratöltéssel vitelezhetik ki, mi magunk pedig igyekezzünk a repülők orra elé célozni, hogy a felrobbanó lövedékek pont telibe kapják a cikázó gépeket. Érdemes rá nagy hangsúlyt és sok fejlesztést fektetni, hiszen az ellenséges anyahajók észlelésekkor szinte mindig kapunk a nyakunkba égi áldást is.


Az interfész is tekintélyes átalakuláson ment keresztül, a korábbi apró  kijelzők helyét átvették a nagyobb, jobban átlátható  darabok, melyek tényleg úgy néznek ki, mint egy valódi U-boaton. Ugyan a Torpedo Data Computer új, egyszerűbb arca a járatlanabb játékosok számára készült, cserébe viszont nem olyan autentikusan mechanikus darab. A stadimeter, a mélységmérő, az üzemanyagszint mérők, az akkumulátorok töltöttsége minden fontos információhoz hozzájuttathatják a kapitányt, csak úgy, mint a legfrissebb időjárás jelentések. A lehetőségek a nehezebb szinteken nyílnak meg jobban, itt már tényleg minden kijelzőre figyelni kell, nem látjuk az ellenséges hajók észlelési tartományát, s a hajók épségének megállapításához is olykor csak a saját szemünkre hagyatkozhatunk, valamint a hidrofonokra, ha van reményteljes kapcsolat, irány a jegyzettömb és a szonár. Ám mindent kézben tartani több mint kihívással teli. Inkább lehetetlen.


A grafika eszméletlenül hangulatos darab. Mind a tengeralattjáró belseje és külseje részletgazdag, még a ráragadt algák és rozsdafoltok is kivehetőek, a fémlemezek szegecseivel egyetemben. A tenger végtelenségétől összeszorul a gyomrunk, a hullámok elképesztőek, még a tetejükön ide-oda úszkáló fehér habot is visszaadták a készítők. Olykor még tengeri óriásokkal is összefutunk, ha szerencsénk van. A textúrák és árnyékok minőségén lehet mit variálni, ha nem lenne elfogadható a sebesség, ám a tenger és a hajók kidolgozottsága lenyűgöző, nem szívesen kötünk kompromisszumokat. Egy szimpla kétmagos Intel proci, 4 GB RAM és egy 8800 GT mellett sima futásban volt részem. Legénységünk karakter-animációja megfelelő, bár olykor kisé suták, és faarcúak, ám mindent összevetve nem panaszkodhatunk. Inkább a Ubisoft DRM másolásvédelmére panaszkodnánk, amely folyamatos internetkapcsolatot vár el, ha az éppen játék közben megszakad, akkor annyi a mentéseinknek és átkozhatjuk a Ubi szervereit. Nálam egyszer fordult elő ilyen, szerencsére semmi komoly nem történt, mert éppen a menüben kolbászoltam. Lehet, hogy bele fog törni a franciák bicskája, a Starforce-os, hardverhibák okozta elégedetlenségekhez hasonlóan? A szinkront kiválaszthatjuk realisztikus német nyelven is, a felirat maradhat angol, így ütősebb a beleélés. A menü alatti zenék dicsőségteljesek, de magunk által importált muzsikákat is hallgathatunk vadászataink során. Ha egy romboló pityegését meghalljuk, garantált a szívizom-összehúzódás, minden egyéb séma tökéletes.


Ugyan nem tökéletes a Silent Hunter 5, apróbb finomításokra szorul, erre a folyamatosan érkező patchek utalnak, komolyabb összeomlások még akadhatnak, de így is elismerésre méltó, hogy a román felebarátaink mit is hoztak össze. Talán a nagytöbbségnek nem fűlhet hozzá a foga, az akcióhoz vezető út hosszadalmas és türelmet igényel, és az a fajta hardcore szimuláció is, ami már PC-s berkekben is kiváltság. Multiban még varázslatosabb, s a lelkes modder közösség is megtalálja a számítását benne, mint eddig is. Figyelem, MERÜLÉS!