Nier

Azt hiszem mindenki számára világos, milyen sok játék is jelenik meg manapság. Habár a Gamekapocs igyekszik minden fontosabb címet letesztelni, nyilván akad több száz, sőt, több ezer olyan anyag is, ami sosem kerül elénk. Aki tehát a saját ízlésének megfelelő és stílusú játékkal szeretné tölteni az idejét, az nagy valószínűséggel találni fog olyat, ami maximálisan megfelel az étvágyának.

De mi van akkor, ha te teljesen őrült vagy? Mi van akkor, ha nem tudsz elsétálni egy ablak mellett anélkül, hogy rád törne a leküzdhetetlen vágy arra, hogy megnyalogasd? Jó hírünk van, a Nier pont neked készült!
 

A Nier a Square Enix és a Cavia közös próbálkozása arra, hogy egy japán gyökerekből kinőtt, de nyugati ízlésvilághoz formált akció-szerepjátékot készítsenek. Nem sikerült. Kezdjük rögtön a sztorival: az első pálya elején egy furcsa hosszú hajú fickó, -a címszereplő- Nier próbálja megvédeni egy vascsővel kislányát, aki csúnyán köhög, ráadásul enniük sincs mit, mert a világot gyakorlatilag elpusztították az árnyaknak nevezett furcsa lények. Hogy honnan jöttek, miért, és mit csinálnak pontosan, azt senki nem tudja, de nem is ez a lényeg. A következő fél órát ugyanis azzal fogjuk tölteni, hogy egy négyzet alakú, tereptárgyak nélküli téren henteljük őket szép halomba, ők pedig csak teremnek újra és újra, egészen addig, míg rövid úton nem tudatosul bennünk a játék megvásárlásakor vétett hatalmas hiba, s el nem gondolkozunk azon, vajon mi vitte ennyire félre az életünket.
 

De nincs túl sok időnk ezen merengeni, miután a halálos unalommal küzdve meggyilkoltuk az X gombot a kontrolleren, elmentünk a boltba, vettünk egy újat, és leültünk még egy esélyt adni a játéknak, minden csak zavarosabbá válik. Továbbra sem tudunk meg semmit, de legalább ugrunk előre 1000 évet az időben, csak úgy, mintha az egy teljesen természetes dolog lenne. Főhősünk pont ugyanúgy néz ki, mint öt perccel azelőtt egy másik évezredben, kislánya pedig még mindig pont ugyanolyan kicsi, ráadásul még mindig pont ugyanúgy köhög, mint előtte. Egy barátságos hangulatú kis falucskában találjuk magunkat, ahol a körülmények ellenére Nier látszólag boldogan él, és életvidáman mászkál át a könyvtáros bébihez küldetésekért. Az egyik korai missziónk után kislányunk eltűnik, így a keresése során behatolunk egy hatalmas, bizonytalan célzattal épült komplexumba, ahol csatlakozik hozzánk egy Grimoire Weiss névre hallgató beszélő könyv, aki onnantól kezdve körülöttünk lebeg, s a segítségével különböző varázslatokat hívhatunk elő. Ezzel párhuzamosan a kislányt megfertőzi egy minden bizonnyal nagyon gonosz, öööö, vírus, amitől néha fekete rúnák jelennek meg a kezecskéjén, és elkezd sírni.
 

Itt kell elkezdeni kapaszkodni. Kiderül ugyanis, hogy a fertőzésért, az árnyakért, a gonoszságért, a pusztításért, a 13. havi nyugdíj eltörléséért és a Peugeot 207-esért mind egy gonosz (beszélő) könyv, a Grimoire Noire felelős, így hősünk epikus küldetése eme beképzelt papírmasé felkutatása, hogy aztán a Grimoire Weiss megküzdhessen vele, amolyan könyvpárbajban, tudjátok. Elképzelem a Cavia történetíróit és játékdesignereit, ahogy ezután elégedetten ülnek a tárgyalóteremben, elkönyvelve magukban, hogy igen, pont ilyen sztori kell a nyugati játékosoknak. Tulajdonképpen nem vagyok igazságos, mert valójában sokat tettek azért, hogy velünk is kompatibilis legyen az anyag. Az eredeti japán verzióban (ami ott Nier Replicant néven került a boltokba) ugyanis főhősünk sokkal fiatalabb, s a helyi divatnak megfelelően metroszexuális külsővel verték meg a készítők, a lánya helyett pedig a húgának próbál segíteni. Komoly munka eredményeképpen a nyugati piacokra szánt változatban Nier úgy néz ki, mint egy Mick Jagger – Kóbor János keverék, s ugyan dicséretes, hogy a testvért leváltották egy leánygyermekre, akiért sokkal jobban tudunk aggódni, s át tudjuk érezni a kétségbeesett apa minden elkeseredett próbálkozását, csak ezzel párhuzamosan a kettejük közt zajló párbeszédek szövegeinek nagy részét elfelejtették átírni, így néhány jelenet eléggé furcsán jön le.
 

Ha az előzetesek alapján azt hitted, egy kiváló kis hack and slash anyagot kapsz a Nier személyében, jelentem, átvágtak. A játék ugyanis egy furcsa keveréke az akciónak és a szerepjátéknak, meg még úgy tizenkét más műfajnak, bár ha mindenképp hasonlítanom kellene valamihez, akkor talán a legújabb Zelda részekhez áll közel. Igazából a faluban szerepjátszunk: beszélgethetünk az árusokkal, kereskedhetünk, s mellékküldetéseket vállalhatunk el, majd a vadonba kilépve elkezdhetünk vidáman gyilkolászni. Nem is tudom, hol kezdjem a negatívumok sorolását. Először is, a beépített térkép teljesen használhatatlan, ugyanis egyedül a főküldetés következő célpontjának területét lehet megtalálni rajta egy nagydarab X-szel jelölve (tehát nem a pontos helyet, csak annak a nagyjából tíz négyzetkilométeres környékét), úgyhogy arról még csak nem is álmodhatunk, hogy esetleg a tengernyi felvett mellékküldetésünkkel kapcsolatban bármi támpontot kapnánk. Szerencsére az efféle segítség iránti igényünk gyorsan elmúlik, amikor kiderül, hogy minden misszió kimerül az „ölj meg tíz szarvast" és a „vidd át a levelet a szomszéd faluba" már tizenöt éve is gagyinak számító „ötlettengerében", így nem sok késztetést érzünk majd a teljesítésükre. Persze az sem segít, hogy a legtöbbért még csak jutalom sem jár, esetleg némi aranyat odadobnak nekünk egy „Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!" felkiáltással, de gyakran csak a „Küldetés teljesítve!" felirat jut főhősünk osztályrészéül.  
 

Semmi baj -gondolhatnánk-, majd a harcrendszer biztos mindent rendbe tesz, elvégre mégiscsak a hentelés lenne a játék lényege. Sajnos ez sem jön be: a Nier rendkívül összetett harcrendszere abból áll, hogy nyomkodjuk az X gombot, a blokkolást nem használjuk, mert értelmetlen, és a két felső ravasz segítségével előhívjuk a beszélő könyv által szolgáltatott varázslatokat. Utóbbiak egyébként annyira erősek, hogy mellettük nem is lenne értelme a kardot használni. Gondoltak erre a készítők is, és a kiegyensúlyozás hosszú és unalmas folyamata helyette a legegyszerűbb metódust választották: a játék későbbi részeiben megjelennek a mágiára immúnis szörnyellák. Fegyverünket és varázslatainkat menet közben fejleszthetjük is, amire nagy szükségünk lesz, ha minél előbb végig szeretnénk vinni és el szeretnénk felejteni a Niert, örökre. Főhősünk is kap tapasztalati pontot, szinteket is tud lépni, igaz, azt nem tudjuk nyomon követni, hogy mégis hogy állunk a fejlődésben, mennyi kell még a következő szinthez, meg hasonló apróságok. Néha a gyakás közben felugrik egy szöveg, hogy elértük a 29. szintet, és ezzel le is van tudva. Szóval a harc hihetetlenül unalmas, a melléküldetések érdektelenek (és amúgy sem találjuk meg őket), a főküldetés pedig túl idióta ahhoz, hogy érzelmeket váltson ki bármilyen normális emberből. Eddig nem túl fényes.
 

De a Cavia úgy gondolta, felfűszerezi a játékmenetet némi nosztalgiával. Amikor Nier bemegy egy épületbe, a kamera bevált a klasszikus akciójátékokra emlékeztető oldalnézetbe (legutóbb a Shadow Complex használt ilyet), illetve néha kapunk olyan akciórészeket is, ahol a főként régi játéktermi anyagokra jellemző felsőnézetbe kényszerülünk, s ugrálhatunk a különböző lövedékek elől, miközben a varázslatainkat használva mi is megpróbáljuk kilőni azokat, akik minket próbálnak meg kilőni. Nem is igazán értem, miért nem lehetett az erőforrásokat inkább az alap játékmenet rendberakására fordítani ahelyett, hogy ezekhez hasonló teljesen idióta részek kigondolásával töltik az időt. Érdekes módon némi önirónia azért szorult a fejlesztőkbe, Weiss ugyanis cinikus hangnemben folyamatosan kommentálja az eseményeket, ráadásul legtöbbször a játék idiótaságait. Egyszer például megjegyzi, mennyire egyértelmű az a bossharc, amikor a nagydarab robot kinyitott szájába kell beledobni a bombát, máskor pedig csak kacag azon, hogy miként kell egy öreg néni levelét elvinnünk a postáról ahelyett, hogy fontosabb dolgokkal foglalkoznánk.
 

De még nem érkeztünk el a legrosszabb részhez, ami furcsa módon a grafika. Olyan igénytelen, sivár és ronda a teljes játékterület, hogy az szavakkal nem írható le. Legutoljára a PS2-korszak néhány alacsonyabb költségvetésű termékében láthattunk hasonlókat, de az újgenerációs érában ez már durván mellbevágó: a hatalmas, egyforma textúrákkal felhúzott mezőkön maximum egy-egy fát találunk néha, és néhány sprite füvet, mást nem. Főhősünk annyira gyökér módon animál, hogy komolyan én szégyellem magam, miközben irányítom őt. Röhejes, ahogy egy kisebb esés után seggre ül, vagy ahogy huszonöt métert száll egy egyszerű kecske felöklelésétől. De mind közül messze a legrosszabb az ellenfelek kidolgozottsága: a shade-ekbe nem fektettek sok munkát: testetlenek, csupán pár lebegő vonalból állnak, de legalább ütésre véreznek (!). Található belőlük kisebb és nagyobb verzió is egyébként, a változatosság kedvéért. Rajtuk kívül akadnak még kockarobotok, meg nagy gyíkok, és néhány főellenség is, melyek közül némelyik egyébként még eléggé ötletes is lenne, ha az ocsmány grafika miatt tudnánk erre koncentrálni. A zene elsőre egy fokkal jobbnak tűnhet, ugyanis Keiichi Okabe keze munkáját dicséri, aki legutóbb például a Tekken 6 muzsikáját komponálta, és igen, itt is letesz az asztalra néhány emlékezetes darabot. Általában minden terület külön dallamokat kapott, ami ugyan alapvetően jól hangzik, amíg rá nem jövünk, hogy ameddig ott tartózkodunk, ugyanaz az egyperces szám fog ismétlődni, ha kell, akkor a világ végéig. Eseménytől, napszaktól, hangulattól, bármitől függetlenül csak szól és szól ugyanaz a nyúlfarknyi dallam, ameddig el nem jövünk az adott területről, ami néha akár 40-50 percet is jelenthet. Hosszú idő óta a Nier volt az első játék, ahol féltávnál nem bírtam tovább, és kikapcsoltam a zenét. Kár érte, mert akad néhány nagyon kellemes, fülbemászó muzsika is.
 

Tényleg nehéz bármi pozitívumot találnom az anyaggal kapcsolatban. A 20-30 órás játékidő ugyan kellemesen hangzik, olyan módon, ahogy kellemes, ha 20-30 órán keresztül a székhez kötözve kínoznak egy kínai fogolytáborban. Egyébként a történet az utolsó kétharmadra egészen belelendül, s a négyféle befejezés pedig dicséretre méltó, de sajnos a játék többi része félelmetesen összecsapott, igénytelen és borzalmasan kivitelezett szemét. Még a kezelőfelület is a régebbi japán szerepjátékokban használt nehézkesen kezelhető, átláthatatlan szutyok, amit minden értelmes fejlesztőcsapat már évek óta leváltott (a sokat kritizált Lost Odyssey kivételével). Egy dolgot tudok tanácsolni: ne adjatok pénzt a Nierért, semmilyen formában. A japán stúdiók és kiadók ugyanis már évek óta igyekeznek olyan játékokat készíteni, amik kreatívak, intelligensek, és a nyugatnak (is) szólnak. A játéktörténelem legnagyobb klasszikusai keletkeztek így, elég csak a Resident Evilre, vagy a Metal Gear Solidra gondolni. De ha a Niert sokan megveszik, azzal gyakorlatilag azt mondjuk: igen, bármilyen igénytelen szutyokra vevők vagyunk, amit csak kihány magából a szigetország. A Nier az újgenerációs konzolok és a játékipar szégyene.