Három év telt el azóta, hogy Travis Touchdown leszámolt a szupertitkos United Assassins Association minden rosszfiújával, és ezzel ő lett a világ első számú bérgyilkosa. Azonban míg mások többnyire pezsgőben fürdőzve ünneplik ezt a kinevezést, és mindent megtesznek azért, hogy megtartsák a címüket, hősünk a végső csatát követően egyszerűen meggondolta magát, és otthagyta az egész szervezetet. Hiszen mi értelme lehet egy olyan klubnak, ami arról szól, hogy megöljük a másikat? Semmi.
Az elmúlt időben sok minden megváltozott. Travis teljesen elfordult önmaga régi énjétől, magányosan rótta a végtelen országutakat, új kalandokat keresett, a szervezetet pedig ez idő alatt ismét benépesítették az egymással versengő gengszterek. A lényeg természetesen nem változott, minél magasabb szintre jut valaki a bűnözői toplistán, annál nagyobb hírnevet és elismerést kap a bérgyilkosok világában. Kemény verseny ez, Travis büszke is rá, hogy kilépett, ám mint azt tudjuk, senki sem menekülhet a végzete elől, és egy napon hősünk is visszatér Santa Destroy városába.
Travis megérkezése nem marad titokban, és hamarosan fel is keresi őt egy fiatal harcos, aki párbajban szeretne bosszút állni fivére évekkel ezelőtti meggyilkolásáért. Az eredmény hamar megszületik, a volt bajnok percek alatt felülkerekedik az esetlen újoncon, a harc hírére pedig megérkezik a helyszínre a verseny szuper-szexi ügynöknője, Sylvia Christel is, hogy felajánlja támogatását hősünknek. Emberünk nemet mond, a bérgyilkosok új királya, Pizza Bat azonban válaszul megöleti Bishopot, Travis valaha volt legjobb barátját, majd hadüzenetként elküldi neki a levágott fejét is. A kis akció eléri a célját, Sylviának nem sokkal később már csörög is a telefonja, benne a nagy visszatérővel.
A No More Heroes 2: Desperate Struggle a stílusát tekintve egy külső nézetes hack and slash akciójáték. A kalandok során nem kisebb feladat vár ránk, mint egyenként leverni a toplista összes szereplőjét, és eljutni a vezetőig, ám ahogy korábban, úgy ez most sem lesz könnyű. Célpontjaink ugyanis elvonultan élnek, több tucat testőr védi őket, így már a megközelítésük is felér egy komolyabb tömeggyilkossággal.
A harcokat az 51. szinten kezdjük, ennyit csúszott le Travis azzal, hogy három év alatt felé se nézett a UAA meccseinek. Az összecsapások fantasztikusak, a párbaj alatt szökőkútként fröcsköl a vér mindenhonnan, a főellenségnél mindig más meglepetés vár minket, harcolni pedig mi mással is lehetne, mint a Wii mozgásérzékelős távirányítójával. Nagyon élvezetes, a nunchuk ravaszával tudjuk befogni a kívánt ellenséget, az A gomb nyomogatásával, és a wiimote jobbra-balra mozgatásával kardozni lehet, utána pedig már nincs is más dolgunk, míg addig sorozni mindenkit, míg végleg fel nem adják a harcot.
A főhőst alakító Travis kőkemény macsó, a legújabb trendnek megfelelően öltözködik, a haja mindig tökéletesen áll, amikor pedig nem látja senki, akkor segget vakar, szagolgatja a saját hónalját, fikázik, és megbámul minden mellet, ami csak szembe jön vele az utcán. Halál laza tehát, még a játék állását is a rötyire leülve menti el, az ágyékát csak egy darab WC-papírral takarja el előlünk, az öblítés után pedig nem bénázik sokat, felkel, és megy vissza verekedni. Eszméletlen érzés tehát a bőrébe bújni, de két társa, Shinobu és Henry se rossz, akikkel szintén lenyomhatunk néhány meccset a történet során.
Két leszámolás között Travis motelszobájában múlatjuk az időt, lehet újságot olvasni, mellékküldetéseket vállalni, nyomni a beépített, 8 bites minijátékokat, vagy foglalkozni kicsit Jeane cicával. Természetesen emellett a város is nyitva áll előttünk, ha szeretnénk elmenni az Airport 51 ruhaüzletbe, a nagymellű Naomi fegyverboltjába, vagy ha mondjuk edzeni támad kedvünk buzi Ryan buzi konditermében, akkor nem tiltja semmi, apró visszalépés viszont, hogy ezúttal már nem kalandozhatunk szabadon az utcákon. Egy térképről kell kiválasztanunk az úticélunkat, a játék pedig némi töltés után egyszerűen odavarázsol minket a kívánt ponthoz, ami bár elég egyszerű megoldás, a kalandok értékéből mégsem von le semmit.
A játék csak úgy duzzad az erotikától, minden percben látni valami alulöltözött nőt, Sylvia folyton riszálja előttünk a testét, a karakterek megszólalásai pedig tele vannak félreérthető megjegyzésekkel. Az egész történet beteges, minden pontját áthatja a japán perverzitás, az átvezető animációkban állandó elem a szextelefon és a meztelenség, de még az emberek viselkedése is nagyon kemény, az energiakardot például úgy tölti fel hősünk, hogy két kézzel elkezdi fel-alá rángatni maga előtt, hát mit ne mondjunk, nem nehéz kitalálni, hogy mire gondoltak ilyenkor a készítők. Van tehát aranypénisz-díjra jelölhető jelenet dögivel, nem rossz például az sem, amikor Sylvia lehajol hősünk elé, elkezdi simogatni a kardját, közben kéjesen bájolognak, majd az egyik pillanatban bekapcsolódik lézerpenge, a Travis pedig kiduzzadt erekkel a fején nyög egy hatalmasat, és bejelenti, hogy felkészült az akcióra.
A grafika erős közepesre sikerült, a Nintendo Wii nem képes csodákra, de amit lehet, azt a fejlesztők többnyire kihozzák belőle. A No More Heroes 2-ért felelős Grasshopper Manufacture grafikusaira sem lehet panaszunk, a rajzolt karakterek és a képregényszerű látványvilág első osztályú, bár meg kell hagyni, hogy még reszelhettek volna egy kicsit rajta. A design túl egyszerű, a környezet unalmas, a pályák üresek, az összképet pedig kidolgozatlan részletek és matt színek jellemzik, ami ha nem is nagyon, de kihatással van a játékélményre. Kicsi, de hasonlóan zavaró még a béna kamerakezelés, és a sokszor túl agresszív mesterséges intelligencia is, s noha az ilyenek rendesen fel tudják bosszantani az embert, valószínűleg nem lesz senki, aki ezért lemondana a kalandokról.
Remek játék lett a Desperate Struggle, eszméletlen hangulatos és egyéni, azt viszont nagyon sajnáljuk, hogy az előző részhez képest nem fejlődött semmit, sőt a város lezárásával egy kicsit még a kezünket is megköti. A megvalósítás, a történetvezetés, és a rendezés azonban remek, egyetlen gond van csak vele, hogy egyedül Nintendo Wii-re jelent meg, és az előző rész Playstation 3-ra és Xbox 360-ra írt, felújított változatát is csak Japánban adták ki.
Travis megérkezése nem marad titokban, és hamarosan fel is keresi őt egy fiatal harcos, aki párbajban szeretne bosszút állni fivére évekkel ezelőtti meggyilkolásáért. Az eredmény hamar megszületik, a volt bajnok percek alatt felülkerekedik az esetlen újoncon, a harc hírére pedig megérkezik a helyszínre a verseny szuper-szexi ügynöknője, Sylvia Christel is, hogy felajánlja támogatását hősünknek. Emberünk nemet mond, a bérgyilkosok új királya, Pizza Bat azonban válaszul megöleti Bishopot, Travis valaha volt legjobb barátját, majd hadüzenetként elküldi neki a levágott fejét is. A kis akció eléri a célját, Sylviának nem sokkal később már csörög is a telefonja, benne a nagy visszatérővel.
A No More Heroes 2: Desperate Struggle a stílusát tekintve egy külső nézetes hack and slash akciójáték. A kalandok során nem kisebb feladat vár ránk, mint egyenként leverni a toplista összes szereplőjét, és eljutni a vezetőig, ám ahogy korábban, úgy ez most sem lesz könnyű. Célpontjaink ugyanis elvonultan élnek, több tucat testőr védi őket, így már a megközelítésük is felér egy komolyabb tömeggyilkossággal.
A harcokat az 51. szinten kezdjük, ennyit csúszott le Travis azzal, hogy három év alatt felé se nézett a UAA meccseinek. Az összecsapások fantasztikusak, a párbaj alatt szökőkútként fröcsköl a vér mindenhonnan, a főellenségnél mindig más meglepetés vár minket, harcolni pedig mi mással is lehetne, mint a Wii mozgásérzékelős távirányítójával. Nagyon élvezetes, a nunchuk ravaszával tudjuk befogni a kívánt ellenséget, az A gomb nyomogatásával, és a wiimote jobbra-balra mozgatásával kardozni lehet, utána pedig már nincs is más dolgunk, míg addig sorozni mindenkit, míg végleg fel nem adják a harcot.
A főhőst alakító Travis kőkemény macsó, a legújabb trendnek megfelelően öltözködik, a haja mindig tökéletesen áll, amikor pedig nem látja senki, akkor segget vakar, szagolgatja a saját hónalját, fikázik, és megbámul minden mellet, ami csak szembe jön vele az utcán. Halál laza tehát, még a játék állását is a rötyire leülve menti el, az ágyékát csak egy darab WC-papírral takarja el előlünk, az öblítés után pedig nem bénázik sokat, felkel, és megy vissza verekedni. Eszméletlen érzés tehát a bőrébe bújni, de két társa, Shinobu és Henry se rossz, akikkel szintén lenyomhatunk néhány meccset a történet során.
Két leszámolás között Travis motelszobájában múlatjuk az időt, lehet újságot olvasni, mellékküldetéseket vállalni, nyomni a beépített, 8 bites minijátékokat, vagy foglalkozni kicsit Jeane cicával. Természetesen emellett a város is nyitva áll előttünk, ha szeretnénk elmenni az Airport 51 ruhaüzletbe, a nagymellű Naomi fegyverboltjába, vagy ha mondjuk edzeni támad kedvünk buzi Ryan buzi konditermében, akkor nem tiltja semmi, apró visszalépés viszont, hogy ezúttal már nem kalandozhatunk szabadon az utcákon. Egy térképről kell kiválasztanunk az úticélunkat, a játék pedig némi töltés után egyszerűen odavarázsol minket a kívánt ponthoz, ami bár elég egyszerű megoldás, a kalandok értékéből mégsem von le semmit.
A játék csak úgy duzzad az erotikától, minden percben látni valami alulöltözött nőt, Sylvia folyton riszálja előttünk a testét, a karakterek megszólalásai pedig tele vannak félreérthető megjegyzésekkel. Az egész történet beteges, minden pontját áthatja a japán perverzitás, az átvezető animációkban állandó elem a szextelefon és a meztelenség, de még az emberek viselkedése is nagyon kemény, az energiakardot például úgy tölti fel hősünk, hogy két kézzel elkezdi fel-alá rángatni maga előtt, hát mit ne mondjunk, nem nehéz kitalálni, hogy mire gondoltak ilyenkor a készítők. Van tehát aranypénisz-díjra jelölhető jelenet dögivel, nem rossz például az sem, amikor Sylvia lehajol hősünk elé, elkezdi simogatni a kardját, közben kéjesen bájolognak, majd az egyik pillanatban bekapcsolódik lézerpenge, a Travis pedig kiduzzadt erekkel a fején nyög egy hatalmasat, és bejelenti, hogy felkészült az akcióra.
A grafika erős közepesre sikerült, a Nintendo Wii nem képes csodákra, de amit lehet, azt a fejlesztők többnyire kihozzák belőle. A No More Heroes 2-ért felelős Grasshopper Manufacture grafikusaira sem lehet panaszunk, a rajzolt karakterek és a képregényszerű látványvilág első osztályú, bár meg kell hagyni, hogy még reszelhettek volna egy kicsit rajta. A design túl egyszerű, a környezet unalmas, a pályák üresek, az összképet pedig kidolgozatlan részletek és matt színek jellemzik, ami ha nem is nagyon, de kihatással van a játékélményre. Kicsi, de hasonlóan zavaró még a béna kamerakezelés, és a sokszor túl agresszív mesterséges intelligencia is, s noha az ilyenek rendesen fel tudják bosszantani az embert, valószínűleg nem lesz senki, aki ezért lemondana a kalandokról.
Remek játék lett a Desperate Struggle, eszméletlen hangulatos és egyéni, azt viszont nagyon sajnáljuk, hogy az előző részhez képest nem fejlődött semmit, sőt a város lezárásával egy kicsit még a kezünket is megköti. A megvalósítás, a történetvezetés, és a rendezés azonban remek, egyetlen gond van csak vele, hogy egyedül Nintendo Wii-re jelent meg, és az előző rész Playstation 3-ra és Xbox 360-ra írt, felújított változatát is csak Japánban adták ki.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.