Medal of Honor teszt

A történet és a karakterek egyedisége marasztaló egy darabig. Változatos, de ez egy járatlan út eddig, fel nem fedezett, kitörik a szekér kereke, egy helyben toporog a sárban, kísérletek a félmegoldásokra. Látjuk rajta az igyekezetet, de képtelen elrugaszkodni. Végül is két játékot kapunk a pénzünkért, az egyjátékos részt a los angeles-i székhelyű Danger Close fejleszti, míg a tömegigényeket kielégítő multis tortaszeletet a svéd DICE -egy lecsupaszított Bad Companyt, sótlanul, rágósan. Pedig ez a cím már létezett 2002-ben, miközben a napszemcsi-bozontos szakáll kombót viselő Dusty ihletője éppen egy tálib torkot vágott el egy kabuli sikátorban, miközben mi javában próbáltunk partra szállni az Omaha parton az Allied Assaultban. Ha pedig a bigott marketingkampány nem hozza meg a várt eredményt, ha a cím nem adja el magát, akkor a Medal of Honor veszélyben van. Nem leszek vészmadár, tényleg reszkető kézzel vettem át a tesztverziót.


Ha egy még folyamatban lévő háborúba csöppenünk, önkéntelenül is rálépünk a békét skandáló, képmutató szónokok tyúkszemére, habár a Medal of Honor nem kiképzőprogram, képtelenek leszünk kitanulni az amerikai katonák elleni harcmodort a multiplayerben, legyünk bármilyen hithű iszlám fanatikusok. Az egyjátékos kampány egy pár nap történéseit meséli el a térségben, egy értetlen, csöpögős örömajnározása az amerikai hadsereg Tier 1 operátorainak. Legyenek ők a legbátrabb fenegyerekek, akiket nem köteleznek katonai uniformis viselésére, távolról ugyanúgy néznek ki, mint a tálibok, mégis csak a US SEAL válogatott legényei, kikre megint csak egy rózsaszín ballada költői túlzásai vetülnek. A játék ügyesen lavíroz a fals karakterek és a valós ütközetek, harci események tengerében, ne feledjük, minden kitalált, még egy Tier 1 operátor sem képes derékból leszedni jó ötven felkelőt Shahikot sziklás lankáin.


Ha egy leginkább szívbemarkoló háborús történetet szeretnénk megosztani a nagyközönséggel, akkor arra a reménytelenség visszaadása a tökéletes folyamat. Nem várt fordulatok átélése, bajtársaink haldoklása miatt csorgatunk krokodilkönnyeket, a cél az, hogy gyűlöljük az ellenséget, érezzük azt, hogy az irányítás kicsúszik kezeink közül. Ezért sem volt jó elgondolás az, hogy kihasználjuk technikai fölényünket és kifüstöljük az ellent a rókalyukaikból -az alig négy órásra duzzadt történeti szál ezért is valószínűtlen. De legalább jól nyit: éjszaka autózunk a tálib ellenőrzés alatt tartott Gartez városába, egy hírszerző felkutatása végett. Minden sarkon a turbános veszedelem néz vissza ránk, girhes kutyák ugatása hallatszik, megint szovjet háztartási eszközökből emelt szeméthalmokon gázolunk át. Ne feledjük, hogy a civil lakosság számára is mi vagyunk a fertő, a korániskolák agymosó tanításaiban agresszióra nevelődött, toprongyos, tanulatlan, torzonborz buckalakók a radikális nézetek vérszomjas hívei. Természetesen minden a feje tetejére fordul, nem a miénk lesz a kezdeményezés, s mire megtudjuk, hogy az átszerveződött tálib hadsereg már a szomszédos hegyvidéken, Shahikotban készül egy támadásra, már épp Bagramban teszünk rendet az előretolt helyőrségekben. Csupa kiismerhető húzás a forgatókönyvben, a lényegen azonban mit sem változtat: szét kell lőni keményen azt, akinek kezében viseltes orosz fegyvercsoda mered ránk fenyegetően.


Legyen szó, a Tier 1 sunnyogós, mérnöki pontosságú, behatolós küldetéseiről, vagy a rangerek nagyszabású, kiterjedt nyílt konfliktusairól, vitathatatlanul képes visszaadni néhány markáns pillanatot, keverve a kétségbeesett visszavonulással, nagy robbanással, helikopteres tisztogatással. Pulzusunk kiugrásszerű emelkedésével csupán az avatatlanok szembesülnek, nagyjából a „menj ide és lőj le mindenkit” helyzetek lesznek hangsúlyban, nélkülözve minden kreativitást és mentális kielégülést. A jól bevált sémák visszaköszönnek, igaz finomra csiszolva, bevenni egy lehetetlennek tűnő állást csak elsőre tűnik kemény diónak. S habár a quados száguldozás éjszaka nem lehetnek megkapóbbak, mint a Modern Warfare 2 motorszánkós részei, a kampány mégis beerősít, több leeresztés után. A bombák földjén idevágó jelenetére emlékeztető sniperes misszió minden percét élvezzük, elszorult torokkal adózunk a nagykaliberű karabélyok fülsiketítő hangeffektjeinek, mégse érezzük magunkénak a karaktereket, nyugtalankodunk a legtöbb misszió alatt, a percek telnek, a történet komolysága egyszerűen nem jön át, a fordulatok mégis magas lánggal perzselik bőrünket.


Elbizonytalanodunk nem egyszer, csettintünk ujjunkkal társaink beszólásain, berögzült világképein. Nem múlhatott el nyomtalanul az „igazi” Tier 1 operátorokkal való diskurálás: könnyedén vállalható, hogy a helységekbe való behatolás, fedezés a sarkokon, a módszeres, szobáról való haladás, ajtók betörése, hátsó felünk biztosítása mind-mind pontosan úgy zajlik, mint a valóságban. Pont. S habár a valóság nem mindig illik egy videojátékba, klisékre szükség van, hogy ne legyen ennél is szürkébb a játékmenet: kellenek a vakító robbanások, társaink szkriptelt halála, meg a többi. Az ütközetek inkább céllövöldére hasonlítanak, mintsem az autentikus csatatéri viselkedésre -nem mondhatni, hogy kimondottan ez lett volna a rossz út, de szükség lenne a fegyverek visszarúgására, mert így csupán a lőszerünk mennyisége az egyetlen sarkalatos tényező. A katonák minden nap a halállal dacolnak, minden nap új remény egy szebb világ mellett -gyorsan felejtsük el.


A Medal of Honor nem vezet be új ötleteket az FPS-műfajba, amit átvesz a zsáner modern darabjaitól, azt nem öncélúan teszi, hanem újrahasznosítva, önmagát tökéletesítve. Két ízben nekiülve, kényelmes tempóban is csak öt órát tudunk kisajtolni belőle, ám az élményeket nem egyenletes minőségben kapjuk. Elsőként a mesterséges intelligencia blődségét hozhatjuk fel példának: megértjük, hogy a lázadók elszántak és gondolkodás nélkül gázolnak bele a puskatűzbe, de tudomásom szerint nem mindegyikük rendelkezik öngyilkos hajlammal. A legkevésbé sem mutatnak fel összehangolt támadást, inkább nehezen bevehető pontokon pakolta le őket a tisztelt programozó, kihívást pedig csak a túlerő révén képesek nyújtani. Ugyan előszeretettel használnak fedezéket sziklák mögött, de onnan ki-kidugják turbános búrájukat, ahogy a nagykönyvben meg van írva, levadászásuk során minden taktikázást nélkülözhetünk. Olykor süketek is, hiába lőttük szitává társaikat egy papírvékony fallal elválasztott szomészdos helységben, gyanútlanul ácsorognak tovább. A gránáthajigálás céltalan hógolyózásnak tűnik, máskor pedig az előre megírt szkriptek nem működnek, amin csak az ellenőrzőpont újbóli betöltése segít. Hiába próbálunk az évek során elsajátított tapasztalatainkra hagyatkozni, nem fog menni, hiszen pár idegesítő technikai baki közbeszól.


A kampány menüpont alatt találjuk a Tier 1 nevezetű játékmódot is, amely voltaképpen egy időre és pontokra menő újrajátszási lehetőség a már teljesített küldetésekből, amolyan arcade szellemben. Fokozatosan nehezedik, de igazából az ilyen módon zajló újrajátszásból egy-két alkalmon kívül nem igazán élünk majd, hiszen nincs meg benne a co-op lehetőség, mint az MW2 Spec Ops küldetéseiben, így voltaképpen semmilyen újdonságot nem mutat fel, az ellenség halálát követő, zölden felvillanó pontokon kívül. Ha erre gerjedsz, elleszel vele ideig-óráig, én mégis kihagyott ziccerként tekintek rá.


A multiplayer már más tészta. Ha már a DICE van a játékmód mögött, teljes egészében a Frostbite grafikus motorra írt, szinte különálló játék erejéig, akkor illő lett volna a mai igényeknek teljesen megfelelni. Ezt viszont nem várhatjuk el egy újragondolt sorozat első darabjától. A többjátékos adag gyors iramú és feszes elfoglaltság, inkább a Bad Companyra emlékeztet, mint a CoD-ra, igaz ez utóbbiból is bőven kamatoztat jellegzetességet. Nincsen ugyan rombolható környezet, hiába a Frostbite engine, a taktika is csak a küldetésalapú módokban van jelen, a sima Deathmatch megmarad pörgős mészárszéknek és camp-fesztiválnak. Ha viszont szűk terepekről van szó, mint Kabul városa, akkor már inkább a Call of Dutyból berögzült érzékeinket engedjük szabadon, viszont a Combat Missionban (igaz, csak három térkép erejéig) inkább visszatérünk az Battlefieldes, tág teres, célvezérelt szisztémához -annak ellenére, hogy egyenesen haladunk előre, de legalább centralizálódnak az ütközetek, nem veszünk el a pályákon. A Team Assaultban, az Objective Raidben és a Sector Controlban inkább a csapatalapú taktikázásra építünk, hiába más a név, a típus megegyezik a más játékokban megszokott alapelvekkel. Az Ellenséges Erők kötelékében meg kell akadályoznunk, hogy a jenkik felrobbantsák blokádjainkat, netán bizonyos kontrolpontokat foglalunk el és tartunk meg. Egyszerű.


A három kaszt kevésnek tűnik, mégis jól kiegészítik egymást, bár darálásra mindegyik képes: a Rifleman jó pár tárral, a gránáttal a puttonyában igazán a hentelésre épül, míg a Special Ops elsősorban az utálatos légicsapásokkal tör borsot az egy helyre tömörülő ellenség orra alá. S a mesterlövészek távolról hatásosak -talán nem mondtam ezzel újdonságot. Minél többet vitézkedsz egy adott osztályban, annál több csecsebecsét tudsz unlockolni karakteredhez: nagyobb tárat, új fegyvert, s kiegészítőket a már meglévő mordályokra. Természetesen mindegyiknek megvannak a maguk előnyei és hátrányai, így a két rivális közti egyensúly megmaradj, habár a csalók már most is az őrületbe kergetik a fair játék híveit. A Support-akciókkal is kitolható a fejlődési csíkunk, de igazából csapatunk sikerébe nem olyan mértékben szólnak bele, mint az elvárható lenne.


A néhány igazán szűk pályától még az újraéledési pontokon sem leszünk biztonságban, védekezésbe rendezkedünk be, s ember legyen a talpán, aki a camper és a túlzott előrenyomuló között különbséget tud tenni. De, hogy ez a nyolc térkép, és a sajátos, instant élményekre berendezkedő multi tud-e újat mutatni, netán elcsábítani bárkit is a másik két militarista eposz mellől? A MoH hiába próbálta ötvözni a bejáratott online alapelveket, még együtt is kevéskének érezzük, jó lett volna a nagyobb testreszabhatóság, a DICE nem erőltette meg magát túlzottan. Túl kiszámíthatóak a csaták, a mögöttes mechanika nem eléggé felemelő, ahogyan a kasztok száma sem. Ráfér még a bővebb tartalom, ha kihúzza a következő részig, még jó dolog is kisülhet belőle. Aki viszont nem nagyigényű, annak már most kellően innovatívnak hathat.


A Medal of Honor kinézete mindennemű fanyalgást félretéve is tetszetős, oké, hogy az éjszakai küldetéseken és a félreeső helyeken bősz textúraspórolásba kezdett a Danger Close, mégis szemet melengető a külcsín, és az odafigyelés az apró részletekre. A játék nem csúnya, stabil és kiforrott, hála az Unreal Engine 3.0-nak, egyedül az apró technikai bakik rontják le az összképet, úgy mint eltünedező berendezési tárgyak, és az indokolatlan framerate-esés. A külső terepek, a havas, sziklás hegyvidék, ahogyan a fények elvakítanak, rendkívül impozánsak. A karaktermodellek már kevésbé: a Tier 1 tagja rendben vannak, a Rangerek jellemtelenek, de minden katona majdnem egyforma, köszönhetően a zubbonynak, ugye. Ha feltekintünk az égre, nincsenek úszó bárányfelhők, statikus az égbolt, de a jelen a földön zajlik, ne álmélkodjunk a csatamezőn! Az audio részen sem eshet csorba, mind a fegyverhangok, társaink, ellenségeink karattyolása az elvárható szinten mozog, a robbanásoktól zeng a szoba, valamint a zenei betétek is idomulnak a Medal of Honor frencsájzban alapkövetelménynek számító maradandó élményekhez. A fizika produkál baklövéseket, igen, de korántsem akkorákat, mint arról a fennkölt véleményformálók ágáltak. Tény, nem a kurtán-furcsán összeeső ellenség rontja el szórakozásunkat.


A Medal of Honor kampánya keresi önmagát, nem lehet rámondani, hogy unatkoztunk volna alatta, gyorsan eltelt az a pár óra, annak ellenére, hogy nem mutatott fel túlzottan maradandó élményeket. Egyelőre a játék keresi azt a járható utat, amin majd elindul, most csak kapkodott, hezitált, mint egy lámpalázas szűzlány a férfimosdóban, s medium nehézségen sem állít fel megoldhatatlan akadályokat. Az afganisztáni konfliktus háborús élménye nélkülözi az igazán durva jeleneteket, egy kezünkön meg tudjuk számolni hányszor szaladt el velünk a ló. Vita tárgyát fogja képzelni, szorzótábla-egyszerűségű játékmenetével, a tömegigények éhségének csillapítása véget meghozott félkész ötleteivel. A multiplayer is a sötétben tapogatózik, két nagyágyú mellett bizony nem könnyű új ösvény találni a játékosok szavatos időeltöltéséhez. Csalódás vagy sem, igazán kritikus érvek nélkül az újkori Medal of Honor állta ugyan a lövéseket, de megrogyott - kérdés, hogy fel tud-e állni újból. Mi hiszünk benne.

Kapcsolódó cikkek

• Medal of Honor Multiplayer bétateszt
• Medal of Honor