Halo 4 teszt

Tény, hogy a Bungie mutatta meg mindannyiunk számára, hogy egy FPS milyen jól működhet konzolon, és ők hozták létre azt a játékot, aminek köszönhetően a Microsoft meg tudta vetni a lábát a konzolpiacon. Ha a Bungie eredményeit nézzük, nem nagyon lehet vitatni, hogy napjaink egyik legbefolyásosabb és leginkább elismert csapatáról van szó. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ők sem voltak tökéletesek, messze nem. Hogy csak az egyik legnagyobb hibájukat nézzük, a Halo 3: ODST nem sikerült éppen kiemelkedően, bár szerencsére ezt a hibát aztán a Reach-csel sikerült helyrehozniuk, az ODST-t pedig szépen lassan mindenki elfelejti.


Azonban a sorozat újgenerációs részei alatt sosem sikerült teljesen dűlőre jutniuk sem a technikával, sem pedig a grafikával. Sokan úgy gondolják, a Bungie csapatában már túlságosan a szeniorialitás uralkodik, és olyan emberek vannak vezető pozíciókban, akik egykor ugyan hatalmas sztárok voltak, és még ma is kétségtelenül jól végzik a munkájukat, ám nem tudtak már új színt, látható fejlődést vinni a sorozatba. A legtöbben talán Steve Theodore-t, a művészeti vezetőt hibáztatták azért, amiért a Halo sosem tudott grafikailag a csúcsra törni, sem technikailag, sem pedig művészileg – habár a Reach a sötétebb tónusával már mutatott egyfajta új irányt.


Mindez csak azért érdekes, mert valamiért úgy gondoljuk, hogy egy konzol erejét és technikai képességeit egy FPS-nek kellene bemutatnia. Valamiért a játékosok fejében az a kép alakult ki, hogy egy konzolgyártó first party csapata által készített FPS-nek kell a legjobban kinéznie, és míg a Sonynál ez mindig működött, a Microsoftnál nem igazán. Habár a Halo volt a Microsoft legangyobb first party címe, ha meg kellett mutatni, mit tud az Xbox 360, inkább a Forza Motorsport, vagy a Gears of War irányába lehetett fordulni. Mint azonban tudjuk, a Bungie lelépett: a csapat nem akart egész életében Halo-játékokat csinálni, így most valami egészen új címen dolgozik az Activision számára.


A legendás stúdió helyét pedig egy teljesen új brigád vetette át, melyet a Microsoft iparági veteránokból és Halo-rajongó fejlesztőkből rakott össze, teljesen a nulláról. A 343 Industries feladata, hogy összefogjon mindent, ami a Halo-világgal kapcsolatos, és a több, mint 200 fejlesztő dolga pedig az volt 2009-től kezdve, hogy folytatást készítsenek minden idők egyik legjobb FPS-ének, a Halo 3-nak. A feladat nyilvánvalóan nem egyszerű, ha a játékosok csak egy kicsit is nem azt kapják, mint amiről úgy érzik, a Bungie megadta volna nekik, akkor a Microsoft legnagyobb címe végezhette volna a süllyesztőben. Szerencsére erről szó sem lehetett: a projektet Frank O’Connor, az egykori Bungie-fejes felügyelte, és meggyőződött róla, hogy olyan Halo-t kapjunk, amire ők is és mi is büszkék leszünk.


A Halo 4 egy teljesen új trilógiát indít, ez lesz a Reclaimer, és történet vázlatai már készen állnak a következő két játékra, melyek feltételezhetően már az új generációra érkeznek majd. Most azonban gyakorlatilag onnan folytatjuk, ahol a Halo 3-ban abbahagytuk: Master Chief hibernálva alszik a Forward Unto Dawn hajó fedélzetén, miközben Cortana, a sorozat legendás AI leányzója őrködik felette. Több, mint négy évig sodródott főhősünk az űrben, és a dolgok nem éppen alakultak jól. Cortana az élete végéhez közeledik, elkezd leépülni, vagy, ahogy a Halo-világában mondják „rampant”-tá válni, vagyis gyakorlatilag megőrülni. Főhősünk egy titokzatos bolygón köt ki, melynek neve Requiem, és a Forerunner, a misztikus ősi faj építette. Ez egy pajzsbolygó, ahol túl lehet élni abban az esetben, ha a halókat, ezeket a mindent elpusztító fegyvereket akitválnák.


A Halo 4 nem csak, hogy végre előveszi a Forerunner-vonalat, azt, amiről eddig a játékokban alig-alig esett szó, hanem teljesen eköré építi fel a történetet, és végre kapunk egy igazi főgonoszt is, egy olyat, amilyent eddig még nem láthattunk a sorozat történetében, és már nagyon-nagyon ráfért. Ugyanakkor a sztori nem csak erről szól, sokkal inkább Master Chief és Cortana kapcsolatáról, ami egy egészen új, érzelmes és a végletekig megható színt visz az egészbe. Halo-játékban sosem hallhattunk még ilyen párbeszédeket, és talán sosem kerülhettünk még ilyen közel ahhoz, hogy egy-egy könnycseppet el kelljen morzsolnunk a szemünk sarkában. 


Ehhez hozzá tartozik az is, hogy Master Chief már közel sem olyan néma terminátor, mint ahogy a korábbi részekben megismertük. Sokkal többet beszél, és nem csak a többi szereplővel, de rendszeresebben kommentálja az eseményeket is. Míg az elődökben nem volt kifejezetten fontos a karaktere, és inkább Cortana mondta el azokat a szövegeket, amiket el kellett mondani, most némileg emberibbé válik főhősünk. Persze, a maszkot sosem veszi le, és továbbra is olyan kemény, mint egy gyémántfűrész, de be kell látnunk, hogy erre a változásra szüksége volt a sorozatnak. Az eddigi Halo-részek nem koncentráltak annyira a történetre: inkább csak utaltak, sejtették a dolgokat, és a könyvekből, képregényekből sokkal többet megtudhattunk. A Halo 4 próbál ezen kicsit túllépni, és habár a sztori most sem fogja elvonni figyelmünket a plazmagránátok hajigálásáról, azért sokkal komolyabban jelen van, és sokkal jobban megírt, mint korábban.


De mi vár Master Chiefre ezen az idegen és ismeretlen bolygón? Nos, egyrészt visszatér természetesen a covenant, mindenki kedvenc faja, a maga jól bejáratott ellenféltípusaival és fegyvereivel. A különbség pusztán annyi, hogy már nem olyan kis mókásak, mint régen, amit a némileg megváltoztatott animációkkal és a lecserélt hangokkal értek el. A Halo 4 világába már nem illik bele a vinnyogó kis grunt. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy kaptunk egy teljesen új ellenfélfajtát, a prometheanokat, akik három, teljesen új típusú rosszarcúval keserítik meg az életünket, és egy rakás, minden korábbitól eltérő kinézettel rendelkező fegyvert is zsákmányolhatunk tőlük.


A promethean védelmezők gerincét a knightok alkotják. Ezek az ellenfél legkeményebb katonái, akik egyaránt viselnek távolsági és közelharci fegyvert, fel tudnak fogni egy rakás töltényt, és, ha még ez nem lenne elég, akkor teleportálni is tudnak, akár abból a célból, hogy a nyakunkra jöjjenek, akár abból, hogy meneküljenek. A knightok azonban amiatt válnak igazán veszélyessé, hogy támogatják őket a watcherek. Ezek a lebegő szemétládák a távolból támadnak, azonban ennél is fontosabb, képesek pajzzsal bevédeni a knightokat, sőt, fel is tudják támasztani őket, és vissza is tudják küldeni nekünk a feléjük dobott gránátokat. Ezek után talán már megkönnyebbülés lesz, amikor a farkashoz hasonlító crawlerekkel találjuk szembe magunkat, akiknek legfontosabb képessége, azon kívül, hogy gyorsak, hogy mindenféle felületre fel tudnak mászni, falkában jönnek, cserébe viszont egy pontos fejlövés azonnal leteríti őket.


Maga a játékmenet viszont nagyrészt változatlan, így aki a klasszikus Halo-formulát keresi, az nem fog csalódni. Olykor hatalmas, nyílt tereken küzdünk, olykor szűkebb folyosókon, de mindenhol van helyünk taktikázni, kihasználni a környezet adta lehetőségeket, és megvívni a sorozatra jellemző grandiózus tűzharcokat. Vagy, amikor nem húzzuk a ravaszt, akkor átélni a zseniális járműves részeket, melyekből most több van, mint korábban, és nagyrészt ugyanúgy működnek. Kivéve, ha belehuppanunk az új lépegetőbe, mely rakétákat tud lövöldözni, gépágyúja van, és el tudja taposni az alá került szerencsétleneket. A Halo legnagyobb erőssége mindig is a mesterséges intelligenciája volt, és most sincs ez másként, ráadásul a nehézségi szinteken is kalibrált a 343: a normál némileg nehezebbé vált, a Heroic jobban meg fog izzasztani, mint korábban, a Legendary pedig most már tényleg csak a legnagyobb veteránoknak ajánlott. Örömhír azonban, hogy nem csak az ellenfél okos, csapattársaink intelligenciája is végre ugrott egy szintet felfelé.


Visszatérnek a páncélhoz köthető képességek is, melyekből egyre újabbakat találhatunk a kampány során. Az alap természetesen a jetpack, de aztán jön a hologram, az álcázás, az új promethean infralátás, a védőpajzs, a lerakható automata löveg, és a Thruster Pack, aminek segítségével rövid időre olyan gyorsan futhat a Mesterszakács, mintha Gordon Ramsay rúgta volna seggbe hátulról. Utóbbihoz hozzátartozik, hogy a sprintelés most már alapképességgé vált. Ezen kívül maradt a szokásos felállás: két fegyver lehet egyszerre nálunk, közelről továbbra is ütlegelhetünk, illetve, ha sikerül valakit meglepni hátulról, és tarkón csapni, az azonnali halálesettel jár – ezekhez ráadásul most kapcsolódik mindenféle egyedi animáció, egytől-egyig atomkemény.


A Halo egyik legfontosabb része persze mindig is a multiplayer volt. Ebből most két fő fajtát találunk: egyrészt itt van a Spartan Ops, melyről sokat olvashattatok már a Gamekapocs oldalán: ez az évadokra és epizódokra osztott küldetéssorozat, melyet négy játékosra és kooperatívra lőttek be a készítők (de persze nekimehetünk kevesebbel is), és minden része ingyenes lesz. Az első 5 küldetést tartalmazó epizód rajta is van a játék lemezén, így a kampány után akár rögtön neki is vághatunk. Ezek főként egy nagyobb túlerő legyőzésére irányuló kisebb missziók, és jelen formájukban még nem túl egyediek vagy kiemelkedők, de valamit azért hozzá raknak a történet azon oldalához, ahol nincs Master Chief, másrészt pedig minden esély megvan rá, hogy későbbi epizódok jobbak lesznek.


A multiplayer legnagyobb változása azonban, hogy mint a Spartan Opsban, mind pedig a War Games alá összefogott kompetitív többjátékos módban szinteket léphetünk, pontokat szerezhetünk, amiből aztán új fegyvereket és fejlesztéseket vásárolhatunk. Ezzel tehát a Halo némileg közeledett a Call of Duty által diktált mai FPS-divathoz, de meg kell mondani, jót tett neki - még akkor is, ha sokaknak biztos nem fog tetszeni. A két legfontosabb kategória, ahol fejleszhetünk, a taktikai csomagok és a támogató csomagok. Az előbbi olyan perköket ad, mint például a végtelen sprintelés, a gyorsabb újratöltődés, több gránát cipelésének lehetősége, és hasonlók, míg az utóbbi segítségével gyorsabban tárazhatunk, több töltényt vihetünk magunkkal, és pontosabban célozhatunk, miközben ránk lőnek. Ahogy látható, ezek főként apró, de hasznos cuccok, és közel sem kell olyan brutális killstreak-kombókra kell gondolni, mint a Call of Duty esetében, ahol egyébként szintén most vágnak majd vissza a perkök hatékonyságából, hogy ne ezek döntsék el egy-egy meccs végkimenetelét.


Ezen kívül szintén a Call of Duty-stílusú FPS-ekből érkezett a loadout behozatala, így meghatározhatjuk, milyen felszereléssel induljunk csatába. Erre azért is van szükség, mert az új felszerelést most már ledobják nekünk a pályára, melyek helyét mindenki láthatja a radaron. Az újításokkal nem csak az egyensúly javítása volt a 343 célja, hanem az is, hogy jobb e-sport potenciállal rendelkezzen a Halo 4. A pályákat is inkább úgy hangolták, hogy a mászkálás és a nagy terek helyett (amik egyébként még mindig megvannak) inkább az akció domináljon, nem véletlen, hogy a jelenleg az egyik legnépszerűbb pálya elég kicsi, folyamatos harccal.


A rengeteg különböző játékmód ezúttal is visszatér, néhány újdonsággal megspékelve. Itt van például a Dominion, aminek a neve alapján már sejthetjük, miről is van szó. Igen, különböző helyeket kell elfoglalnia a csapatunkat, amiket aztán meg is erősíthetünk olyan dolgokkal, mint például lövegek. Amennyiben sikerült mindhárom pontot elfoglalnunk, már csak ki kell csinálnunk az ellenfél csapatát ahhoz, hogy nyerjünk. Az Infectiont átnevezték Floodra, és továbbra is 10 játékos tolhatja, ahol ketten kezdenek floodként, nyolcnak pedig túl kell élnie. A fertőzést a karmaink használatával adhatjuk át, a fertőzöttek pedig gyorsabban mozognak és jobb a látásuk, mint a túlélőknek, hogy némileg könnyebb dolguk legyen. Érdemes még szót ejteni az Infinity Slayerről, ami a klasszikus Slayert azzal bolondítja meg, hogy menet közben pontokat gyűjtögethetünk, majd ezeket véletlenszerűen generált csomagokra válthatjuk be, melyet felülről dobnak be nekünk.


Mivel a Halo 4 többjátékos részéről gyakorlatilag regényeket lehetne írni, de több cikket biztosan, így inkább ezt most befejezem azzal, hogy a multiplayer, mint mindig, most is tökéletes iszonyatosan tartalmas, és garantáltan le fog kötni mindenkit addig a pár évig, amíg nem jön a következő rész. Mindezt persze akkor, ha az eddigi Halo-anyagok multis részét szeretted. Ha nem, akkor ezt sem fogod igazán, mert az alapvetések azért ugyanazok, és a stílus is változatlan. Inkább olyan dolgokról beszélnék, ami sokakat aggasztott, és amire már részben kitértem a cikk elején is. A grafika. Nos, a játék kinézete ezúttal abszolút csúcs. A 343 jelentősen átírta a Bungie által használt motort, aminek eredményeként a sorozat történetében most először kapunk natív 720p-s felbontást, mindent büntető effektusokat és tűéles textúrákat. 


Ennél is fontosabb azonban, hogy az új művészeti vezető, az id Software-től érkezett Kenneth Scott úgy nyúlt hozzá a Halo világához, hogy az minden korábbinál jobban néz ki, és mégis megmaradtak a jellegzetességei. A Requiem bolygó hatalmas, eposzi méreteket öltő terei, dzsungelei, építményei lenyűgözőek, a forerunner-épületek fantasztikusan festenek, de az emberi és a coventant technikák sem néztek még ki ilyen jól. Iszonyatos mennyiségű energiát fektettek a karakterek ábrázolásába is, és ez nem csak abban mutatkozik meg, hogy Master Chief páncélja rettenetesen cool, hanem a részletes arcanimációkban, aminek köszönhetően minden érzelem átjön egy-egy párbeszéd közben – persze nem Master Chief esetében, hanem inkább a többieknél. Végül pedig ott van a zene: Martin O’Donnel elvesztése sokak szemében tragédia volt, hiszen ha valami, hát az ő zenéi határozzák meg igazán a Halo-t. Nos, nem kellett miért aggódni, az új zeneszerző, a Massive Attacktól érkezett Neil Davidge fantasztikus munkát végzett: a romantikus dallamoktól a felemelő, hatalmas felvételekig mindent tökéletesen hoz, miközben alig-alig vesz át valamit O’Donnel munkájából. Zseniális, újszerű, kissé elektronikusabb jellegű, mégis, valahogy ösztönösen halós.


Mint ahogy egyébként az egész Halo 4 zseniális. Egy olyan hatalmas csomag, melynek minden része az abszolút csúcsot képviseli, és végre nem csak tartalmát tekintve, hanem technikai szempontból is iránymutató. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy ez a generáció legjobb FPS-játéka, mint ahogy afelől sem, hogy a 343 Industries kész a feladatra, hogy a jövőbe vigye a franchise-t. Pedig, ha valaki, hát ők mindennél jobban féltek a rajongók elvárásaitól, amit alátámaszt a kis üzenet, melyet a kampány végén olvashatunk. Itt a csapat megköszöni a rajongóknak a bizalmat, és biztosítanak mindenkit arról, hogy ez még csak az első lépés volt. Reméljük így is lesz. Most az volt a stúdió feladata, hogy átvegye a Bungie-tól a botkormányt, és megmutassa, minden tekintetben tud olyat produktumot készíteni, mely méltó az eddigi részekhez. A jövőben azonban már ott a lehetőség, hogy erre építkezve még többet újítsanak, és igazán a magukévá tegyék ezt az univerzumot, melyet már most is annyira jól kezelnek. Hajrá!

Kapcsolódó cikk

• Interjú a Digic Pictures-szel