Call of Duty: Black Ops 2 teszt

Mivel a tapasztalataink szerint a Gamekapocs olvasóinak legnagyobb része a cikkeket egészen eddig a részig olvassa el, majd megnézi a pontozást, és megy kommentálni, hogy miért nem kapott 0,2-vel többet, innentől kezdve akár bemásolhatnék életviteli tanácsokat a Nők Lapjából, az sem tűnne fel senkinek. A helyzet természetesen még rosszabb akkor, amikor Call of Duty-játékról írunk, hiszen, habár évről-évre szórakoztatóipari rekordbevételeket hoz, és minden elképzelhető AAA-kategóriás játékot felülmúló sikert arat, a kommentáló jónép szerint a sátánnak kellene már elvinnie az egész sorozatot a fenébe, és maximum 3,5 pontot érdemel ez a szutyok, ami biztos ugyanolyan, mint tavaly. 


Hogy az a több millió ember, aki évről-évre megveszi a játékot, és mindig elégedett, miért nem kommentál, az rejtély. Valószínűleg inkább játszanak. Mindenesetre, akinek kevés az ideje, vagy csak nem szeret sokat olvasni, vagy már nagyon izzik a keze alatt a billentyűzet, és menne inkább hozzászólni, annak leírom a dolgot zanzásítva: a Black Ops II a legjobb Call of Duty a Modern Warfare óta, és valószínűleg a legtökéletesebb FPS-élmény ebben a generációban. Néhány hibájától eltekintve mindent kihoz a műfajból, amit csak ki lehet hozni, és nem, egyáltalán nem teljesen ugyanolyan, mint tavaly, vagy azelőtt.


Először is, ott van a kampány, ami nagyjából a már bejáratott formulát követi, ez tény. De az is tény, hogy a sorozat eddig is tökéletesen használta ezt a formulát, és pont a Medal of Honor: Warfighter mutatta meg, hogy lehet ezt nagyon rosszul is csinálni. Szóval a szokásos hullámvasútra ülünk fel, ahol egy pillanatra nincs megállás, mindig történik valami grandiózus esemény, a tűzharc adrenalin-pumpáló és élvezetes, zsigeri. Habár vannak „szokásosnak” tekinthető járműves, drónos, kísérgetős küldetések, ezekbe mindig hoznak a készítők valami csavart, ami miatt sosem tudjuk kiszámítani, mi fog történni legközelebb. Talán ez a legjobb az egész kampányban: érdekes és egyáltalán nem kiszámítható.


Ráadásul a sztori is keményen odabasz. A David S. Goyer (The Dark Knight, Man of Steel) által írt történet gyakorlatilag két szálon fut: a múltban, az 1980-as években Alex Mason és Frank Woods kergeti a közeli jövő legnagyobb terroristáját, Raul Menendezt, ahol megismerhetjük a motivációit, és megtudhatjuk, mi vezette rá őt erre az útra. Mármint arra az útra, hogy a történet másik szálán, 2025-ben egy cybertámadással meg akarja bénítani az egész Egyesült Államokat, amit nekünk Alex fiát, Davidet irányítva kellene megállítanunk. Habár az elején, szokás szerint, minden kicsit zavaros, később elkezd összeállni a kép, és hamar rájövünk, hogy Menendez a játéktörténelem egyik legjobb főgonosza. Ráadásul az egész kampány tele van véres és brutális, végtelenül cool jelenetekkel.


Közben olyan, FPS-ben talán még soha nem látott jeleneteket élhetünk át, mint a lovaglós üldözés, és az is felüdülés, hogy a sztenderd háborús shooterekkel ellentétben itt nem minden barna, és nem mindenhol terroristák vannak. A környezetek változatosak és elég részletgazdagok is, már amikor nem próbálják túlzottan erőltetni a nagy tereket.  Ami azonban még ennél is fontosabb, hogy a Call of Duty-sorozatban először vannak választási lehetőségeink! Nem csak ott, hogy egy küldetésen belül például sniperkedni szeretnénk, vagy nem, hanem kulcsfontosságú karakterek sorsát is a kezünkbe adják, és a döntésünk befolyásolja a játék történetének végkimenetelét. Persze, nem kell szerepjáték-szintű dolgokra gondolni, de a megvalósítás így is remek.


Aztán pedig érdemes még megemlíteni a szintén teljesen új Strike Force-küldetéseket. Ezeket a történet bizonyos pontjain teljesíthetjük, és a felhasználható csapataink száma fix, így egy bizonyos ponton túl már nem próbálkozhatunk velük újra. A dolog lényege, hogy gyakorlatilag stratégiai játékként kezelhetjük a különböző egységeinket, hogy teljesítsük az adott pálya objektíváit. Mivel azonban a mesterséges intelligencia által irányított bakák önmagukban nem feltétlenül tudnának sikereket elérni, bármikor belepattanhatunk bármelyik emberünkbe, és FPS-nézetből vehetjük kezelésbe a dolgokat. Habár az RTS-nézetre ráfért volna még némi polírozás, a Strike Force-küldetések egész egyszerűen telitalálatok, sajnáltam, hogy ilyen kevés van belőlük.


Aztán itt van nekünk a Treyarchtól megszokott zombis játékmód. Pontosabban játékmódok, mert mára már akkorára nőtt ez az eredetileg csak poénnak indult rész, hogy akár külön kiegészítő lemezként is árulhatná az Activision, ha tényleg annyira pénzéhes lenne, ahogy a rosszmájúak állítani szokták. Az alap Survival mód természetesen ezúttal is visszatér, ám a legfontosabb, hogy kaptunk két teljesen új játékmódot is, mindkettő eléggé mókás. A Grief lényege, hogy két csapatot rak egybe a játék, akik mindketten a zombik ellen küzdenek, és nem tudják lelőni egymást. Azonban különböző power-upokkal, például egy darab hússal az ellenséges csapat felé orientálhatjuk az emberevő hordát.


A legfontosabb, hogy megnehezítsük az ellenséges csapat életét, miközben megóvjuk a saját embereinket. A nyertes az, akinek a végén marad állva élő ember a csapatában. Az egész olyan, mint egy hatalmas buli, a konstans röhögőgörcs garantált. Ennél azonban komolyabb a szintén új Tranzit mód, mely gyakorlatilag egy külön „kampány”, hatalmas világgal, amit teljesen felfedezhetünk. A fontosabb állomások között egy turistabusszal lehet közlekedni, és menet közben különböző alkatrészeket lehet gyűjtögetni, melyekből aztán mindenféle spéci cuccot, fegyvert építhetünk. Hatalmas öröm, amikor valakinek sikerült összerakni valamit, és ez rögtön motivál is arra, hogy tovább haladjunk, felfedezzünk, és kiagyaljuk, hogyan tudjuk visszaverni a támadó zombikat.


És akkor a kooperatívről nyergeljünk át a kompetitív multiplayerre, ami a kampányhoz hasonlóan alapjaiban nem változott, de sokat finomodott és fejlődött. Maga az alapvető élmény ugyanaz maradt, mint eddig: pörgős, gyors, akciódús, aki tehát ezt nem szerette eddig, az ezután sem fogja. Ettől eltekintve azonban az osztályok testreszabásának új változata gyakorlatilag teljesen a feje tetejére állítja a dolgokat. A rendszert úgy hívják, hogy „Pick 10”, vagyis válassz 10-et, mégpedig azért, mert 10 pontot használhatunk fel katonánk összeollózására. Ebből egyet-egyet elvesznek a különböző fegyverek, gránátok, kiegészítők, na meg persze a perkek. Kevesebb perkkel szeretnél csatába indulni, de vinnél magaddal extra gránátot vagy fegyvert? Semmi akadálya. Inkább sok perkkel mennél harcba, és nincs szükséged annyi fegyverre? Az is megoldható. Az egész rendszer nagyon átgondolt és finomhangolt, remekül megvalósított.


Ehhez hasonlóan komolyan megváltoztak a Killstreakek is, melyeket most már Scorestreaknek hívnak, nem véletlenül: a pontok nem csak a gyilkolásért járnak, sőt, ha csak kempelsz, és leszeded a mit sem sejtő áldozatokat, jóval lassabban fogsz pontokat szerezni, mint azok, akik a pálya objektíváinak teljesítésére törekednek a társaikkal. Ez pedig sokkal koncentráltabbá, értelmesebbé teszi a multiplayer meneteket, nagy szüksége volt már a Call of Dutynak erre. De van még két teljesen új dolog is: az egyik a League Play, ami a képességeinknek megfelelő szintű ellenfelekkel rak össze minket, a másik pedig a játék streamelésének lehetősége, shoutcasttel együtt. Sajnos azonban a stream nem marad meg, így, ha a közvetítéssel együtt későbbre is el akarjuk tenni, akkor továbbra is külső programot kell használnunk.


Grafika? Nos, igen, hiába a fejlesztések, látszik, hogy már egy 5 éves motor dolgozik a játék alatt. Technikailag már eléggé elavult a cucc, a látványt azonban megmenti a fantasztikus művészeti megvalósítás, látszik, hogy a Call of Duty-sorozaton továbbra is az iparág legjobbjai dolgoznak. Ráadásul, ahogy azt mindig elmondjuk: egy ilyen játék esetében a látványnál is sokkal fontosabb, hogy stabil 60fps-sel fut, minden körülmények között, és ezt jelenleg más konkurens nem mondhatja el magáról konzolon - itt azért hozzá kell tenni, hogy a Wii U-s változatnál nem annyira stabil a képkocka-szám, mint a többi konzolon, de mire számítunk egy olyan géptől, amibe egy mikrósütő processzorát rakták, ugyebár.


Egyéb dolgok? Nos, a legendás Trent Reznor által írt zene iszonyatosan jó, a szinkronhangok között továbbra is ott van Sam Worthington, Michael Rooker, Clancy Brown, Nolan North és a többiek, szóval abban sincs hiba. Sőt, valójában nehéz hibát találni a Black Ops II-ben. A Treyarch bebizonyította, hogy a sorozat messze van még a kifáradástól, és a generáció egyik, ha nem a legjobb FPS-élményét szállította. Az persze kétségtelen, hogy lassan végleg kimerül a formula, amire a széria épül, és előbb-utóbb teljesen meg kell újulni, de minden valószínűség szerint erre a következő generációs konzolok megjelenésével sor is kerül. Az pedig már nincs olyan messze.

Kapcsolódó cikk

• Call of Duty: Black Ops II előzetes