Saint's Row IV exkluzív teszt

A Volition csapata egy remek húzással próbált kiszakadni a Grand Theft Auto-klónok skatulyájából, míg az első két rész egy közepesen sikerült gengszter-szimulátorként vonult a köztudatba, addig a Saint’s Row: The Thirdben már egyre jobban elharapódzott az abszurd humor. A döntés sikert szült: s ezzel a srácok bebiztosították a sorozat jövőjét, amely üde színfoltja lett a nyitott világú címek áradatának, annak ellenére, hogy a THQ csődje után a stúdió jövője is kérdésessé vált. Szerencsére a Deep Silver idejében felkarolta az illinois-i csapatot és két évvel a The Third után máris itt a folytatás. A forgalmazó jóvoltából már a megjelenés előtt rátettük a mancsunkat a véglegeshez közei változatra, s jó pár játékóra után kijelenthetjük, hogy ha kedveled a képtelen helyzeteket és nem vársz komolyságot, akkor tutira nem lősz bakot a játékkal.


A bevezető küldetés a Közel-Keletre kalauzol bennünket, amelynek keretein belül a Third Street Saint’s csapata meghiúsít egy nukleáris csapást. Itt még jótékony homály fedi a főhősünk arcát, ami persze érthető is, elvégre a karaktergenerálás csak ezután veszi kezdetét. Ismét választhatunk többféle rassz, nem, testfelépítés között – külön kitérve a nemi szervek nagyságára is. Majd rövid ízelítőt kaphatunk arról, hogy az elnökség milyen frankó kiváltságokkal jár: öt évvel az előző rész után a Fehér Házban folyik a pia, szól a zene, a lányok vonaglanak, s olyan fontos döntéseket hozhatunk a sajtótájékoztatóra menve, miszerint a rák ellenszerének feltalálása, vagy az éhínség megállítása mellett tesszük-e le a voksunkat. Ám a konferenciát egy nem várt esemény hiúsítja meg: országunkat a Zinnek nevezett idegen faj támadja meg, vezetőjük pedig egy karizmatikus, angol akcentussal diskuráló figura. Meg sem állnak addig, míg igába nem hajtják a bolygó lakóit. Az elnök felfegyverkezik, megtisztítja a főhadiszállását a humanoid űrlényektől, majd légvédelmi ágyúval semlegesíti a hajóikat. Igen ám, viszont a megszállók vezérével való dulakodást során kiderül, hogy az eddig megszerzett tudásunk kevésnek bizonyul, elrabolnak, s itt jön a csavar!


Az alienek ugyanis nem restek egyfajta Mátrix-stílusú alternatív valóságba kényszeríteni hősünket, kezdetben az ötvenes évek Amerikája elevenedik meg, majd később több korszak is, a jelent is beleérve. A fejlesztők ezzel a húzással nagyot csavartak a játékmeneten, a hamis valóság új távlatokat nyit meg előttünk, fokozatosan olyan speciális képességeink lesznek, amit eddig a Star Wars: Force Unleashedben láttunk. A legalapvetőbb kunsztok közé tartozik a szuperugrás és a szupersebesség – ezt a kettőt alkalmazzunk a leggyakrabban, a magasságok és a távolságok leküzdése még soha nem volt ilyen kényelmes Steelport digitális változatában. Úgy siklunk a cél felé, mintha az Prototype-ban lennénk, házakat ugrunk át, s még az ellenség lövései elől is kitérhetünk. Az emberi ellenfelek és az idegenek ellen jól jön a telekinézis is, úgy dobálhatjuk a szerencsétlen polgárokat, mint a rongybabákat, netán ilyen-olyan tereptárgyakat vághatunk az agresszív csoportok közé. S ez még nem minden! Le is fagyaszthatjuk az ellenfeleket, akik aztán darabokra hullnak egy nagyobb ütés nyomán, esetleg élő fáklyát csinálhatunk belőlük, ha a tűzzel játszunk.


Nem leszünk határok közé szorítva, a szuperképességeinkkel és repertoárunk széles tárházával igazi távlatok nyílnak meg: azt csinálunk, amit szeretnénk, olyan eszközökkel, amiket preferálunk – akár az idegenektől kölcsönvett járművekbe is bepattanhatunk. A hagyományos fegyverek ugyan fejleszthetőek, de több tucat ellenféllel szemben már trükköznünk kell, szerencsére a Volition nem esett át a ló túloldalára: ha túlságosan beképzeltek lennénk, és ész nélkül rohanunk előre, akkor könnyen fűbe harapunk. Főleg akkor, amikor a Brute-osztályba tartozó ellenfelekkel kerülünk szembe, akik tényleg nem cicóznak. Az egyensúly kifinomult, s bár a játékmenet túlzásokkal teli, azért mégsem agyatlan lövölde a Saint’s Row IV. A város reagál a ténykedéseinkre, több és részletesebb interakcióban lesz részünk, minden a játékos egyedi stílusától függ, itt garantáltan a humor és móka kerül előtérbe.


Ellenfeleink tűzereje és felhozatala változatos, a mesterséges intelligencia immáron nem merül ki abban, hogy ész nélkül szórják a skulót, a delikvensek fedezékbe húzódnak, helyezkednek, nem várják meg, míg beléjük eresztjük a tárat. A jó előre beharangozott Dubstep Gun a játék tökéletes szimbóluma: képtelen és őrült, a segítségével szétrobbanthatjuk a rosszfiúk fejét, a körülötte lebzselő ellenség pedig féktelen táncra perdül, s addig tehetetlenné válik. A Singularity Black Hole Launcherrel pedig fekete lyukakat gerjeszthetünk, amely szépen tizedeli az a ránk támadó arcokat, rengeteg szorult helyzetben számíthatunk rá, persze nem árt takarékoskodni vele. Minden más régi mordály is visszatér, igen, a Dildo Bat is. Mi is adja a produktum sava-borsát? Morbid jelmezekbe bújva, a lehető legagyamentebb cuccokban tetszelegve, pózolva, középső ujjunkkal bemutatva, halálos egysorosokat elejtve valódi Saint’s Row-élmény vár ránk. Oké, lehet, hogy a fejlesztők néhányszor túlzásba esnek, de polgárpukkasztó báj mindig is jól állt játéknak.


A határozottan élvezetesen tálalt főküldetések mellett másképp is elüthetjük az időt Steelportban, annak ellenére, hogy az előző részből már kívülről fújhatjuk a metropolisz jellegzetességeit. A várost járva számtalan mellékküldetés is a rendelkezésünkre áll, melyek igazán fantáziadúsak: szedj össze ennyi és ennyi dolgot, ölj meg ilyen és ennyi ellenfelet a megadott kritériumoknak megfelelően, rombolj, ahogy tudsz, brillírozz járművezetői képességeiddel – arra viszont pont jók, hogy gyarapítsuk pénztárcánk méretét. Míg a The Thirdben egy idő után már abszolút nem kellett spórolunk, addig most már nem költekezhetünk ész nélkül, a fegyvereknek és a muníciónak, s azok fejlesztéseinek megkérik az árát. Az igazán elmeroggyant járművek sem teremnek minden bokorban, néhányukkal csak egyedi küldetésekben találkozunk, ám összességében nem lehet okunk a panaszra. Annak ellenére, hogy a produktum görbe tükröt állít az amerikai társadalomnak, hazaszeretetnek és a militarista-beállítottságnak, a hasunkat fogjuk majd az apróbb poénokon, az úton-útfélen előforduló gegeken – szinte minden alkalommal újat tud mutatni az alkotás.


A nagyjából 12-14 órásra hízott kampány mellett ismét visszatér a kooperatív mód, amely ezúttal négy fő befogadására képes. Társunkkal vállvetve az élmény még komolytalanabb, még nagyobb pusztításban lesz részünk, a beépített voice chat segítségével a kommunikáció gyors és zökkenőmentes, barátaink pedig bárhol és bármikor becsatlakozhatnak. Aki pedig bohém szereplők és a végtelenül szexista megnyilvánulások miatt imádja a játékot, ezúttal sem csalatkozik: a régi karakterek közül visszatért Johnny Gat, Delaware, Shaundi és Pierce is, rengeteg feledhetetlen percet szerezve az átvezetők során. Szinte mindenki megkapja a magáét, főhőseink fedhetetlenek, talán a túlzásba vitt májerség lehet egy kicsit illúzióromboló. Tény, hogy a humor fárasztó lehet, ha még nem ismered kellően a játékot.


A Saint’s Row IV egyetlen sarkalatos pontja a látvány, amely nemigen változott a The Third óta. Oké, kisebb cicoma észrevehető, pluszban már nem annyira lilás a színvilág, viszont pár hónapon belül durván elavult lesz a grafika. A karaktermodellek elnagyoltak, a mozgás darabos és karikatúraszerű, de pont ezért lehet szeretni is. Azt a játékos ízlése válogatja, hogy kinek, hogy csapódik le. Ami viszont szinte tökéletes, az a szinkron. A férfi főszereplők hangját a zseniális Nolan North, vagy éppen a The Last of Us Joele, Troy Baker szólaltatja meg, de a többiek is remekelnek, főleg az Így jártam anyátokkal című sorozatból ismerős Niel Patrick Harris DJ Veteran Child szerepében. A zenék ismét fergetegesek és számos stílusirányzatot felölelnek, így biztosan találunk majd a fogunkhoz valót, bár a főmenü alatt és a töltőképernyőkön a manapság trendi dubstep zörög. Szóval a technológiai oldalt tekintve vannak sekélyes pontok, de ennél a címnél úgysem a vizualitás a lényeg. Fogadni mernénk rá, hogy 16 bitesként is imádnánk. Ami az optimalizálást illeti: középkategóriás vason, a maximumnál kicsit szerényebb beállítások mellett vígan elszalad.


A Saint’s Row IV le sem tagadhatná, hogy kezdetben a harmadik rész DLC-jeként indult, az ötletek azonban olyannyira nagyratörők voltak, hogy mindenképpen önálló játékot érdemelt. Hogy ez megérte-e, azt nem ingünk eldönteni, ha viszont szigorúak akarunk lenni, akkor azt mondanánk, hogy valódi számozott részként nemigen állja meg a helyét. Ahhoz több újdonság kell, s egy új város, de itt az alapok változatlanok, csupán a szuperképességekkel való bolondozás csavar egyet a recepten. Kétségtelen, hogy a nyitott játékvilág, a vérgőzös akció és a debil hangulat elviszi a hátán a címet – akkor mégis mire a kissé savanyú szájíz? A Volition önmagát másolja, a járható útra rálelt, hozta a kötelezőt, de annál egy kicsivel sem többet. A rajongókat persze ez hidegen hagyja, pont azt kapják, amely az elődöt is naggyá tette. Beleköthetünk számos ponton, de a Saint’s Row IV úgy viselkedik, mint egy anális szonda, beléd hatol, átveszi feletted az irányítást és azon kapod magad, hogy remekül szórakozol. Ennél többet nem is várnánk.