Strider teszt

Így a hetedik konzolgeneráció alkonyán kissé megszaporodtak a klasszikus játékok újrakiadásai. Itt egy HD-verzió, ott egy reboot, az utóbbi két évben minden hónapra jutott egy-két felújított holmi. A Strider is egy reboot, eredeti változata 1989-ben látott napvilágot, a Capcom Street Fighter II előtti egyik nagyobb acrade sikere. A 2014-es változatot a kaliforniai Double Helix Games hozta össze, a csapat neve a Killer Instinct kapcsán kerülhetett szóba mostanában, de nekik köszönhetjük a sokak által leggyengébbnek vélt Silent Hillt, a Homecomingot is. A csapat előző munkái alapján így nem igazán bízhattam egy közepesnél jobb játékban, de kellemeset csalódtam.

A történet az eredeti ’89-es aracade Strider sztoriját dolgozza fel, mindenféle változtatást nélkülözve, így nem ez lesz a játék legkiemelkedőbb pontja, sőt egy kicsit komikus is az egész több mint 20 év távlatából. 2048-ban járunk, főhősünket Strider Hiryut azzal bízza meg a Strider nevű szervezet, hogy ölje meg Kazakh City teljhatalmú diktátorát Grandmaster Meiot. Eközben persze megküzdünk az egész hadsereggel és végzünk a főgonosz minden csatlósával. Felejthető az egész sztori, viszont álljunk meg kicsit ennél a Kazakh Citynél, mivel egy egészen stílusos és egyedi világot sikerült megalkotni. Az várost átitatja Grandmaster Meio kommunista diktatúrája, és mindez keveredik egyfajta disztópikus és mechanikus jövőképpel, ami így egy nagyon hangulatos játszóteret biztosít számunkra.

Az irányítást a kezünkbe kapva feltűnik majd annak egyszerűsége és könnyedsége, kézre áll és nincs túlbonyolítva. A játék során a főellenfeleket legyőzve egyre több képességet és kombót nyithatunk meg, azonban aggodalomra semmi ok, ezeket könnyen meg fogjuk tanulni, mivel mindet használni fogjuk a játék során. A könnyű kezelhetőség és a kombók tanulhatósága miatt végig jól fogjuk érezni magunkat a játékban, pedig néha egészen komoly kihívások elé tud minket állítani. De mégis, a nehéz pillanatoknál is azt érezzük, kezünkben tartjuk az irányítást és nem a játék hibájából rontunk el valamit, így sosem válnak frusztrálóvá ezek részek. Bár szépen, fokozatosan rántja be a játékost az egyre nehezedő játékmenetbe a Strider, a főellenfelek kissé kiegyensúlyozatlanra sikerültek. Náluk eléggé hullámzik a nehézség, az első például még a megfelelő taktika ismeretében is nagy falat lehet, ezzel szemben a harmadik bosst nevetségesen könnyű volt átküldeni a túlvilágra.

Míg az eredeti arcade Strider egy lineáris beat 'em up volt, addig a rebootot egy metroidvania stílusú játékká sikerült átgyúrni. Jót tett a változás, az érdekes helyszínt szórakoztató bejárni, és bár a város labirintusaiban könnyű eltévedni, sok időt el lehet tölteni a különféle gyűjthető dolgok felkutatásával. A harcok és a felfedezés mellett néha platformrészek is színesítik a játékmenetet, sőt úgy általában haladás közben is sokat kell ugrálni és mászni. A fentebb említett könnyű kezelhetőség miatt ezek a részek sem keserítik meg életünket, és szépen beleolvadnak a játékmenet egységébe.

A Strider az előző generációs konzolok mellett Xbox One-on és PS4-en és is tiszteletét teszi, így felmerülhet a kérdés, mennyire használja ki az új konzolok erejét. Látvány terén apró különbségeket vehetünk csak észre, viszont míg a jelen generáción 60fps-sel fut a játék, addig a leköszönő konzolokon csak 30fps-sel élvezhetjük Hiryu kalandjait. Konzolok mellett PC-re is megjelent a játék, viszont nem szabad elfelejteni, hogy csak egy DX11-es kártya társaságában hajlandó elindulni. Bár a grafikán érződik egy kis elmaradás, ezt könnyen elfeledteti velünk a harcok közbeni effektparádé és Kazakh City elragadó stílusa. Zenék terén ugyancsak a klasszikushoz nyúltak vissza a Double Helix emberei, itt meghallgathatjátok, hogyan sikerültek a feldolgozások, szerintem remek munkát végeztek.

Így kell jó remake-et csinálni, mivel a Stridert bátran nevezhetjük annak. A modernizálással és stílusváltással feldobta a játékmenetet, de megtartott még mindig működő ötleteket az eredeti változatból is. Talán ha történet komolyabb hangsúlyt kapott volna, még jobban örülhetnénk, de még így is többet nyújtott a Strider, mint amit vártunk tőle.