Valiant Hearts: The Great War teszt

Első világháborús videojátékból méltatlanul kevés van a piacon, ami persze nem meglepő: hosszan lehetne sorolni az okait annak, hogy a fejlesztők miért ragadnak le a második világégésnél, ha a huszadik századi, világra szóló konfliktusokról van szó. Ettől függetlenül mindenképpen érthetetlen a dolog, elvégre az első világháború sem kevésbé érdekes történelmi, illetve haditechnikai szempontból, és a következményei miatt a súlya is megkérdőjelezhetetlen. Ezek után különösen jó hír, hogy azt a bizonyos, nagyon ritka fehér hollót nem az Activision vagy az Electronic Arts dobta be a közösbe, hanem a Ubisoft, méghozzá egy olyan anyaggal, ami háborús játék létére egyedülálló élménnyel kecsegtet.

A Valiant Hearts ugyanis nem a robbanásokat tolja előtérbe, lőni is keveset kell, nincsenek benne látványos scriptelt események, mint a Call of Dutyban, és a grafikája is olyan, mint egy szép képregényé. Mégis, a játéknak ezerszer jobban sikerül bemutatni a háború borzalmait: a Valiant Hearts a tényszerű információkkal sem spórol, miközben méltóképpen emlékezik meg a háborúban egymás mellett és ellen harcoló katonákról. Teszi mindezt rendkívül éretten, itt a jó és rossz embereket nem a felettük lobogó zászlók alapján osztják ketté.

A történet öt ember háborús kalandjait meséli el, akik bár mindannyian ismerik egymást, a világháború nagy részét különböző okokból egymástól elszakítva, egyedül töltik. Marie és Karl házasok, Marie édesapjának, Emile-nek a farmján élnek Franciaországban. Mivel Karl német, a világháború kezdetével azonnal kitoloncolják, visszamegy Németországba, ahol annak rendje és módja szerint besorozzák - közben Emile-nek a francia sereggel kell tartania, így Marie otthon marad, és egyedül neveli a kis Victort. A sors fintora, hogy ennek a két embernek aztán egymás ellen kell harcolnia, nem véletlen, hogy a család újbóli egyesülése központi szerepet kap a mesében.

Hasonló okokból megy a frontvonalra Freddie és Anna is: Freddie egy amerikai katona, aki a franciákhoz áll be, hogy bosszút álljon a gonosz Von Dorf bárón a felesége haláláért, utóbbi pedig a feltaláló apja keresésére indul, akit szintén a báró rabolt el, hogy szupererős fegyverekre tegyen szert a segítségével. Ha még azt is elárulom, hogy Von Dorf történetesen Karl felettese, nem lesz nehéz kitalálni, hogy ki köti majd össze főszereplőink történetét...

Ne ragozzuk túl, a Valiant Hearts egy óriási klisétenger, viszont a mesélés, a mögöttes érzelmi töltet és az audiovizuális körítés ezt könnyen elfeledteti az emberrel. A játék öt főszereplőjének története párhuzamosan fut egymással, folyamatosan ugrálunk egyik kulcsjelenetről a másikra. Természetesen a közöttük lévő kapocs a későbbiekben sem enged, hőseink többször botlanak majd egymásba, és ha éppen egyik-másikuk nem is szerepel, naplóbejegyzéseik árulkodnak a hogylétükről. A Valiants Hearts rengeteg szívszorító pillanatot tartogat, ezek az egymásra találások és elválások, a történet fordulatai, de még az egyszerű levelek is képesek finoman sokkolni a játékosokat.

Minderre pedig a grafika és a hangzás teszi fel a koronát. Már-már pofátlan, hogy a Ubisoft mit tud kihozni a UbiArt motorból; ahogy a Raymaneknél és a Child of Lightnál, úgy itt sem panaszkodhatunk a látványra. A képregényes grafika ugyan nyilvánvalóan máshogy csavarja el a játékos fejét, mint teszi azt például a CryEngine, az ereje inkább abban rejlik, hogy tökéletesen kiszolgálja azt az atmoszférát, amit a Valiant Hearts szeretne megteremteni. Ez egy szomorú játék, így a látvány is erre játszik rá, a készítők csak ritkán - jellemzően nagyon jó ütemben - adagolják a vidámabb, sokszor inkább keseredés pillanatokat. És ne feledkezzünk meg a zenéről sem: bár a Valiant Hearts aláfestő muzsikája kísértetiesen hasonlít a Child of Lightéra, itt jobban működik, ami valószínűleg azzal is magyarázható, hogy az ember sokkal könnyebben éli bele magát az első világháború borzalmaiba, mint Aurora szürreális meséjébe. Még az sem töri meg az illúziót, hogy a karakterek nem igazán beszélnek, szövegbuborékok mellett mormognak, és eredeti nyelven felvett, elharapott mondatfoszlányokkal kommunikálnak.

A Valiant Heartsot a játékmenete is izgalmassá teszi, ez ugyanis egy kalandjáték, ahol a fejedre és olykor az ügyességedre lesz szükség. Ha friss példát kellene hoznom egy hasonló anyagra, a tavaly megjelent The Cave-et emlegetném: a játék karakterei itt is más-más képességekkel rendelkeznek, amiket mindig más helyzetben tudunk hasznosítani, a különbség annyi, hogy a Valiant Hearts lényegesen lineárisabb játék, és nem is váltogathatunk az egyes szereplők között - egyszerre egy-két hősre koncentrálunk, velük kell különböző feladatokat megoldanunk. Emile egy hatalmas kanállal tudja beásni magát a föld alá, ami többek között bombázás közben hasznos, Freddie egy drótvágóval szabadul meg a drótkerítésektől, míg Karl az egyenruháját cserélgetve tévesztheti meg az őröket, Anna pedig egy QTE-s ritmusjáték keretei között tud gyógyítani.

Tipikus feladataink közé tartozik a gyűjtögetés, mikor bizonyos dolgokat össze kell szednünk, meg kell szereznünk a továbbjutáshoz. Emile a játék egy pontján például levelet szeretne írni Marie-nak, ehhez tintára és pennára van szüksége, a tintát vesztegető katona viszont csak akkor cserél velünk, ha visszahozzuk a sáros zokniját - természetesen megtisztítva, megszárítva. A Valiants Hearts nem platformjáték, ugrálni nem kell benne, az előrehaladásunkat ezért inkább olyan terepakadályok hátráltatják, amiket okoskodással küzdhetünk le. Emelőket használhatunk, és dinamitokkal robbantgathatunk, a cél az, hogy szabaddá tegyük a magunk és a csapatunk számára az utat, mindez pedig akkor válik komplikáltabbá, mikor a játék blökije is velünk tart. Bár a főszereplő mentőkutyáról nem sokat tudunk meg a történet során, a játékmenetben fontos szerep jut neki: ugat, ha fontos tárgyat talál, utasíthatjuk, hogy kússzon be a nehezen hozzáférhető helyekre, és ásni is fog nekünk, ha kérjük.

Az ügyességi jeleneteknél a reflexeinkre lesz szükség, és bár a fejlesztők szerencsére nem fárasztottak bennünket az ugrabugrálós jelenetekkel, a QTE-sorozatokat nem ússzuk meg. Ezen kívül sok a “kerülgetős” minijáték: ezek egy részénél a géppuskatűz és a bombázás elől kell bujkálnunk, és csak akkor léphetünk ki a fedezékünk mögül, mikor az ellenfeleink újratöltenek, máshol lopakodnunk el; itt nyilván akkor haladhatunk, ha az őrök elfordulnak. Végül van, amikor egy autóban vagy más járműben ülve kell kerülgetnünk az akadályokat, ezek jellemzően a legintenzívebb jelenetek a játékban. Lőni egyébként nem sokat kell a Valiant Heartsban, amikor épp egy tankban ülve vagy ágyúval tüzelünk, az is inkább minijátékként fogható fel, és nem alapvető játékelemként.

A játék legnagyobb hibája, hogy bár kétségkívül szórakoztató és érdekes, alapvetően semmi kihívást nem tartogat, nem kell nagy kalandjátékosnak lenni ahhoz, hogy átrágjuk magunkat a fejtörőin és ügyességi jelenetein. A legtöbbször adja magát a továbbjutáshoz szükséges megoldás, elakadni nem nagyon fogunk, a tipprendszer használatára pedig végképp nem kényszerülünk rá. És ehhez add hozzá, hogy a játék viszonylag rövid, és az újrajátszhatósága sem az igazi: maximálisan lineáris, és ugyan a pályákon szét van szórva néhány gyűjtögethető tárgy, ezeket sem túl nehéz összeszedni, és nem is biztos, hogy újrakezdenéd miattuk a játékot.

Amiben viszont a Valiant Hearts más még, mint a többi háborús játék, az az, hogy nem csak érzelmi alapon közelít a világháborúhoz, de okítani is szeretné a játékosokat a téma kapcsán - talán ezzel magyarázható az is, hogy nincsen túlbonyolítva. A játékban fellelhető tárgyakat valódi leletek ihlették, mindegyikhez kapcsolódóan olvashatunk néhány történelmi érdekességet, ahogy a játék pályáihoz is kapunk olyan szócikkeket, amelyek segítik a háttértörténet megértését. Oké, ezek a lexikonok mélységével nem fogják felvenni a versenyt, de az is tuti, hogy ennyire interaktív és szórakoztató formában még nem beszéltek neked a verduni csatáról, az első harckocsikról vagy a dögcédulákról. És azért ez is egy szempont.

A Valiant Hearts egy sovány nyolcast érdemel. Bár megvannak a maga hibái, örülök, hogy a Ubisoft ilyen kísérleti projektekbe is bele mer vágni két Assassin’s Creed-epizód között: a játék gyönyörű, szívszorító, és minden szempontból érdekes, 15 eurót abszolút megér.

A Valiant Hearts: The Great Wart az ASUS ROG Tytan CG8580 gamer konfigurációján teszteltük, melyet az ASUS Magyarország biztosított számunkra.