Wayward Manor teszt

Az angol fantasy és sci-fi író, Neil Gaiman nálunk is hallatlanul népszerű, a The Sandman-képregények, a Coraline, a Sosehol, a Csillagpor és az Amerikai istenek szerzője mindeddig elkerülte a játékipart, pedig alapanyaga az van hozzá. A termékeny és bámulatba ejtő fantázia még nem jelent egyből kiugró sikert persze, a sztori és az ötlet mellett a megvalósításon áll vagy bukik minden. A Los Angeles-i The Odd Gentlemen csapata 2008-ban alakult – nekik szavazott bizalmat Gaiman mester, bevallottan a kisebb, de emlékezetes alkotásra gyúrnak rá. Mondjuk ki most kerek-perec: a Wayward Manorban csalódtunk, annak ellenére is, hogy a stúdió első játéka, a The Misadventures of P.B. Winterbottom remek fogadtatásra talált, a karikatúraszerű, fekete-fehér látványvilága egyedi vonásokkal vértezte fel a platformert. A hibák rögtön az első két pálya teljesítése után nyilvánvalóvá válnak.


A Wayward Manor egy hamisítatlan puzzle játék, melyben semmi más teendőnk nincs, mint a címben szereplő kastély új lakóit szellemként elüldözni. Ezt pedig a szobák berendezési tárgyainak megfelelő időben történő manipulálásával érhetjük el. Magyarán, ha a célpont egy szekrény, szobor vagy bármi más közelébe ér, idézzünk elő némi természetfeletti jelenséget, amely a frászt hozza a kiszemeltre. Ismételjük meg a dolgot ötször máshogyan és a siker garantált lesz – mindezt roppant egyszerűen kivitelezhetjük. Ha a képernyő bal felső sarkában lévő koponyák feltöltődnek, elindíthatjuk a mindent elsöprő paranormális támadásunkat, melyben az adott helység tárgyai lebegni és forogni kezdenek, menekülésre késztetve az áldozatunkat.


Térjünk ki a Gaiman által levésett történetre is. Adva van egy szellem, a játékbeli kastély korábbi lakója, aki nemrég manifesztálódott újra – őt irányítjuk mi. Korábbi otthonunkat egy immáron egy új család lakja, akik annak rendje és módja szerint eléggé ellenszenvesek, minden erőnkkel azon leszünk, hogy a házfoglalókat egyszer és mindenkorra elüldözzük. Nem beszélve az olyan váratlan vendégről, mint a padláson ténykedő betörő, de a túlbuzgó cselédlány sem maradhat sokáig háborítatlanul. A történet folyamán sorban intézzük el a lakókat öt fejezeten át, minden szakasz hat pályát tartalmaz. Az egész képernyőt betöltő szinteket fix kamerán keresztül láthatjuk, mi csak kattintgatunk, mialatt az aktuális emberkék ide-oda kolbászolnak a szűk helységben. A játékmenet nem sokat változik az öt fejezet alatt, csupán a háttér, és sok esetben még azok az objektumok is ismétlődnek, amikkel interakcióba léphetünk. Így aztán a Wayward Manor gyorsan monotonná és kiismerhetővé válik, csak a stílusos körítés miatt kényszeríthetjük rá magunkat a továbbhaladásra.


S ha már a körítés szóba került, azzal tényleg nincs gond. Egy viktoriánus korabeli kúriában ténykedünk valahol Angliában. A karakterek tömzsi, karikatúraszerű figurák, a ház pedig hiteltelen lenne szellemek nélkül. Kicsit hátborzongató az egész, de nincs mitől félni, a mókás animációk és a nyomokban fellelhető helyzetkomikum elviszi a hátán az egészet. A mesteri beleéléssel előadott narrációt szinte tanítani kellene, kár, hogy minden más utasítást, de még az áldozatok reakcióit is csak feliratozzák, iszonyúan hiányzik a brit szinkron. Elakadni nem nagyon lehet, a pályákon lebzselő kalapos varjakra kattintva szájbarágós tippeket és utalásokat olvashatunk. Ha csak nem vagyunk mi is gyermekek, nemigen fogunk ily módon segítséget kérni.


A szegény családtagok csak arra várnak, hogy jól megijesszük őket. A ház matrónája például rettenetesen hiú, már ami az öltözködési szokásait illeti. Ha megrongáljuk a ruhakölteményeit, mialatt az asszony a szekrény körül sertepertél, nyert ügyünk van. Bár a szoba padlóján jó időben elengedett egértől is megijed (meg úgy általában minden nőnemű lakó), arra viszont nem tudtam rájönni, hogy ha a rágcsálót egérfogóval megöljük, miért kapunk pontot. Egy rosszcsont kölyök szeret petárdázni, főleg a cselédlányt pécézi ki magának, miközben a bútorok közt bújócskázik – szellemként befolyásolhatjuk, hogy hol robbanjon a töltet. A szolga amúgy is tisztaságmániás, ha felfordulást okozunk, az őrületbe kergethetjük. Ha kicsivel bonyolultabb rejtvényekkel találkoznánk, sokkal élvezetesebb alkotással lenne dolgunk. Maximum annyi nehézségünk lesz, hogy egyszerre több emberkét kell elkergetnünk az adott pályán. Gyorsan összejön az egész, elvégre, míg az egyik delikvens pontról pontra sétál, addig a másik karakterrel foglalkozhatunk és fordítva.


Hibák azért akadnak bőven, hiába időzítünk jól, sokszor előfordul, hogy áldozatunk észre sem veszi a gonosz trükkünket, pár centivel elsétál mögötte, vagy az eldobott üvegek egyszerűen cél tévesztenek, pedig az indikátor pontosan mutatja a becsapódás helyét. Sebaj, egy szempillantás alatt a régi helyén tűnik fel a flaska, próbálkozhatunk újra – a maradék kihívást is kiölve a játékból. Az már mellékes, hogy a legtöbben fix útvonalon járják körbe a szobákat, és a legapróbb neszre is felkapják a fejüket. Ha sokszor zörgetjük a szobrot, a delikvens hamarosan megkeresi a zaj forrását, mikor odaért, megpördítjük a tengelye kerül a műalkotást. A szobainast átlökhetjük a helységen – ha a lakó keresztezi az útját, telibe kaphatjuk vele. Nem mondom, az első pár alkalommal még élvezetes a dolog.


Az áldozatok reakcióit különféle hanghatásokkal illusztrálták a fejlesztők: amikor békés kedvükben vannak, lágy furulyaszólam csendül fel, amikor megijednek, felsikoltanak a trombiták. A zenék elég fogyasztható darabok lennének, ha nem ismétlődnének egyfolytában, így aztán a harmadik fejezet tájékán nyugodt szívvel elnémíthatjuk az irritáló muzsikát, semmiről nem maradunk le. A grafika stílusa megnyerőnek tűnt, ám az animációk és a hanyag felbontású textúrák kiábrándítóak tudnak lenni, főleg, amikor az átvezetők során nem spórolnak a közeli kameraállásokkal.  A becsapódó tárgyak nyomán megzavarodó karakterek nem eléggé viccesek, jellegtelen az egész, csak kínunkban hahotázunk majd – ennél még a kétezres évek elején megjelent, iszonyúan túlértékelt Pokoli szomszédok is poénosabb volt.


Gonosznak lenni nem mindig kifizetődő, a Wayward Manor tökéletes iskolapéldája egy vakvágányra futott koncepciónak. Az a pár színesítő leírás, ami Neil Gaiman tollából származik, vajmi keveset nyom a latba, szinte észre sem vesszük a kellemetlenségek mellett. A célközönség bizonyára a fiatalabb generáció, de nem hinnénk, hogy a játék hosszabb távon is lekötné a gyerekeket, lévén már az első szinteken ellövi a puskaporát, nem vezet be új játékelemeket, a poénok erőtlenül pattannak le rólunk. A The Odd Gentlemennek inkább a saját háza táján kéne sepregetni, hiába is próbálnak felkapaszkodni az író vállán. A stúdiónak vissza kéne térni a platformjátékokhoz, mert a puzzle műfajához semmit nem adtak hozzá. Ha mindenképpen Gaiman fantáziájára ácsingózol, inkább üss fel egy könyvet, garantáltan maradandóbb élményt nyújt, mint ez a fércmű.