Amikor olyan címek ütik a fülünket, mint a Virtua Cop vagy a House of the Dead, mindig felcsillan bennünk a remény sugara, hogy valamikor talán visszahozzák őket, vagy hasonló kaliberű sínen futó shooter-t csinálnak majd. Sajnos a műfaj azóta erősen haldokló félben van, és a legutóbbi próbálkozás, a Rambo the Video Game, csak újabb szöget vert a koporsóba. A független HeSaw studió emberei viszont úgy gondolták, megpróbálják kihúzni azt a szöget és hátha új reményt adnak a műfaj szerelmeseinek, vagy azoknak, akik soha nem tudták, milyen egy jó rail shooter. Mi tagadás, ezen a téren Rambót nem nehéz legyőzni. 
A játék Viktor Kalvachev képregénysorozatának feldolgozása, és egyben bevezetője az ősszel megjelenő új novellának. Mit kell tudnunk erről a világról? A történet pofonegyszerű és hétköznapi. Gengszter környezetbe csöppenünk, ahol Tony Luciano puskái fölött kapjuk meg a szerepet. Ő a nagy maffiafőnök, Don Luciano fia. Amolyan testőrként Clarence-t, az ex-tengerészgyalogost állítják mellénk, néhány küldetésben pedig őt irányítjuk, vagy ha ketten toljuk a játékot, akkor máris megvan a halálos duó. Célunk móresre tanítani a Sik bandát, visszaszerezni Don egymillió dolláros paripáját, vagy éppen Clarence ’’Szép Helénájának’’ nyújtani védelmet két tűz között. 
Hogy a hangulat mókásabb legyen, az egész játékot humorosra próbálták faragni, akárcsak a képregényt. Nos kérem, ez a fajta humor nem mindenkinek jön be! Az egésznek olyan beütése van, mintha egy ZS kategóriás hálivúdi akció-vígjáték tárulna elénk. Van itt testsúllyal viccelődő rész, törpés poén meg fekete humor. És ha ez nem elég, menet közben is szövegelnek a szereplők, legtöbbször persze adóvevőn, plusz ’’mókás’’ feliratok jelennek meg, melyek közben egy pillanatra megáll a játék, a kellemes olvasás érdekében. De ennek köszönhetően legalább mindig megy a pörgés és egy-egy poén még be is talál olykor! Szóval nem ez a játék legerősebb része, és ha így akarnak rávenni a képregényre, az kétlem, hogy sikerülne. 
Ami a látványt illeti, az összkép eléggé érdekesre sikeredett. Néhol látszik, hogy megpróbáltak képregényes vonalakat vinni bele, de ez nem nagyon jött össze nekik. Ennek ellenére korrekt a grafika, de nextgen megvalósításra senki se számítson, nincsenek csilivili effektusok meg részletes kidolgozások, a Blue Estate simán elmenne az előző generációs masinákon is. De nyugi, a Rambo játéknál szebb, és az emberek sem bábszerűek, na meg legalább változatosak is, ha a külsejükről esik szó. Valamint a pályák is egyéniek és mindnek megvan a maga varázsa; sztriptízbár, golfklub, temető, mi kell még? S hogy kedvenc témánkról is beszéljünk, a fegyverekből sincs hiány. Mindig lesz egy pisztolyunk, amihez kaland közben beszerzünk majd egy komolyabb géppityut, vagy éppen sörétest. 
A játékot ketten is tolhatjuk online barátunkkal, ezzel növelve a hangulatot. Na de mégis mivel kell itt kaszabolni? PS4-en a stuffot kizárólag a DS4 kontrollerre építették, kihasználva annak giroszkópjában rejlő lehetőségeit, meg tapipadját, Move nincs. A főmenü betöltése előtt lehetőségünk van a kontroller kalibrációjára. Az L1 ravasz lenyomásával máris középre kerül a célkereszt, vagyis nem árt ha ekkor pont a képernyő közepe felé tarjuk a joyt. És ezt a műveletet játék közben kb annyiszor fogjuk használni, mint fegyverünk újratöltését, mert a kalibráció borzasztó. Minden 10-15 másodpercben félrecsúszik az egész, ha nem nyomod le az L1-et egy percen belül, akkor a képernyő helyett lassan a padlóra kell céloznod a kontrollerel. Úgy néz ki ezt a hibát nem akarták kiküszöbölni, pont ezért lehet játék közben is újrakalibrálni az L1 vagy a D-pad felső nyíl lenyomásával. Ennek köszönhetően szerencsére nem vészes a helyzet, de akkor is egy felesleges gombhasználat. 
Ha már hozzászoktunk a gombkiosztáshoz, akár élvezhetjük is a játékot. Mert a gyenge sztori és az olykor fárasztó humor ellenére a Blue Estate, mint railshooter, egy remek cucc! Konkrétan a játékmenetről van szó, amit sok dologgal próbáltak feldobni, hogy elkerüljük a monotonítás átkát. Ellenfeleink nem csak állni szoktak és lőni ránk, hanem vetődnek, fedezékbe bújnak, molotov koktéllal vagy gránáttal dobálnak, és a további szinteken már golyóálló mellényt és sisakot is viselnek. Emellett hangulatos bossharcokkal is találkozunk, amelyek nem csak bugyuta lövöldözésekből állnak. S mint már említettem, a tapipad is szerepet kapott. Bizonyos helyzetekben, különféle irányokba kell végighúzni rajta az ujjunkat; ha közelről támadnak, akkor oldalba vagy fel és máris megy az ellen pofába rúgása; ha valami robbanós cuccal megdobnak, akár több irányba is visszalökhetjük azt, attól függ, merre vannak a rosszfiúk. Emellett ajtókat is így nyithatunk, csapokat csavarhatunk vagy épp a szemünkbe lógó hajunkat söpörhetjük arrébb, és még sorolhatnám. De nem kell megijedni, eme funkciók nem úgy vannak kivitelezve, mint a Rambóban a QTE részek. Nem minden tizedmásodpercben jön elő, hanem amikor tényleg szükség van rá.
Van viszont egy megemészthetetlenül nagy csalódás: a játék szemtelenül rövid! Hét pálya van a kínálatban és nagyjából 20+ perc alatt kitolható mindegyik. Ott vannak persze a játék közben megszerezhető tárgyak, az újabb megnyitható nehézségi fokozat meg a levelek kimaxolása, amiért el kell érnünk bizonyos számú headshotokat, tökönlövéseket, meg több hasonló jóságos célokat. De ezek nem biztos, hogy mindenkit rávesznek egy újabb végigjátszásra, így azt érezhetjük, hogy ez a 6000 ft rettentően sok érte. A kisebbik csalódás pedig az, hogy hiába egy tisztességes játékmenettel megáldott railshooter, valljuk be, kontrollerrel mégsem az igazi! Az fps-ekben a lövésen kívül rengeteg egyéb dolgot te csinálsz, a haladásról nem is beszélve, de egy ilyen játék csak fénypisztollyal élvezetes, különösen ha összehasonlítjuk a játéktermi arcade masinákkal. Legalább egy Duck Hunt-féle műanyag izénk lenne hozzá! Ám ha nagy híve vagy a stílusnak, ki ne hagyd!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.