DmC: Definitive Edition teszt

Ha úgy tetszik, a Ninja Theory duplázott. Két évvel ezelőtt senki nem hitt abban, hogy a DmC: Devil May Cry bármi jót tartogathat a sorozat és annak rajongói számára, ami nem meglepő, elvégre a fejlesztők olyan merész koncepcióval csaptak rá a reboot-gombra, hogy csak úgy kapkodtuk a fejünket. Ehhez képest a végeredmény egy kiváló játék lett, ami tény, más volt, mint a korábbi Devil May Cry-epizódok, ezt azonban cseppet sem bántuk. Aztán tavaly decemberben egy nem kevésbé hajmeresztő ötlettel rukkoltak elő a készítők: miközben a remaster kifejezés egyre inkább szitokszóvá vált a gamerek körében, bejelentették, hogy újra előveszik a DmC-t, méghozzá egy PS4-re és Xbox One-ra készülő definitív kiadás erejéig. És most is bebizonyították, hogy alaptalanul féltünk a tervük miatt.

A DmC: Definitive Edition három alappillérre építkezik annak érdekében, hogy a rajongókat és a címmel csak most ismerkedőket is meggyőzze a vásárlásról; az első a technikai változtatásokat takarja. Habár az eredeti DmC-t PS3-on és Xbox 360-on is remekül lehetett játszani, paradox módon PC-n volt az igazi a játék. A felbontás egy dolog, az viszont sokaknál kicsapta a biztosítékot, hogy konzolokon a Ninja Theory beáldozta a korábbi részeknél alapvetésnek számító 60 fps-t a színes-szagos látvány érdekében. Megfelelő vas esetében PC-n bezzeg 1080p-ben és a rezzenéstelen sebesség mellett lehetett tolni a játékot, így az új generációs változatok esetében nemcsak az volt a cél, hogy legyen valami villantás a prevgen anyagokhoz képest, tulajdonképpen a számítógépes játékot kellett utolérni teljesítmény tekintetében.

És bár a hardver elméletben meglenne hozzá, a tesztek azt bizonyítják, hogy a bűvös 1080/60 kombót egyik új konzolon sem tudták kifogástalanul hozni a készítők. Félreértés ne essék, a DmC az a játék, amelyik az iszonyat erős artdesign miatt örökzöld lehet látvány tekintetében, és tulajdonképpen a javulás sem maradt el, a részleteket illetően viszont már tudunk kötözködni. A Definitive Edition full HD felbontása (és a visszafogott élsimítás) miatt az összkép élesebbnek hat, erre viszont a PS4-es tesztverzió esetében alaposan rányomta a bélyegét, hogy a játék ezen a platformon trilineáris textúrafilterezést használ, ami azt jelenti, hogy egyik változatnál sincsenek úgy szétkenve a textúrák, mint a Sony gépén.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a stabil 60 fps sincs meg az új konzolokon: gyakorlatilag jelenetről jelenetre változik, hogy a játék a framerate elengedésével vagy képszakadással válaszol az izzasztóbb szituációkra, jóllehet ezek a kilengések csak nagyon rövid ideig tartanak és tényleg minimálisak, a legtöbb játékos számára nem is tűnnek majd fel. Ami miatt viszont érdemes beszélni róluk, az a két éve megjelent PC-s változat: ott ezzel nem volt probléma, és a hardverből kiindulva itt is működnie kéne a dolognak, így joggal beszélhetünk optimalizálatlanságról. Azt sem árt tudni, hogy a készítők ezeken kívül csak jelenetenként hajtottak végre apróbb változtatásokat: itt-ott finomítottak a bevilágításon, máshol komplett textúrákat cseréltek ki, de Vergil idétlen kalapját is eltüntették például a játékból.

Mindez persze tényleg csak szőrszálhasogatás: ha a megfelelő PC-n játszottál a DmC-vel, a Definitive Edition látvány tekintetében nem tud majd rákontrázni, ha viszont az előző generációs konzolokon próbáltad a címet, vagy még nem is játszottál vele, a PS4-es és az Xbox One-os verzió is tökéletesen megfelel a (be)ugrásra. Annál is inkább, mert a definitív kiadás - és itt jön a második pillér - egy sor játékmeneti változtatást is tartogat mind a rajongók, mind az újoncok számára. A készítők hardcore fanatikusok segítségével balanszolták újra, illetve bővítették ki különböző modokkal a játékot, a style-rendszer, a bossok és konkrét mozgások egyensúlyán is változtattak, sőt a gyűjtögetnivalók elhelyezésén is módosítottak a srácok. Ezek persze olyan apróságok, amelyek akkor fognak feltűnni, ha az eredeti verziót többször is végigtoltad, a manuális lockolás visszahozása viszont nehezen kikerülhető fícsör, főleg, ha az eredeti játékból pont ezt hiányoltad. Beállítástól függően egyszeri gombnyomásra vagy a gomb folyamatos nyomvatartásával rögzíthetsz rá az ellenfelekre, akik között azután a bal analóg kar nyomkodásával váltogathatsz.

További érdekesség, hogy a játékban nehézségi szinttől függetlenül három játékmenet-módosítót is bekapcsolhatsz, amelyek már egyenként is átszínezik a játékot, együtt pedig teljesen más élményt varázsolnak belőle. A Hardcore mód további egyensúlyi változtatásokat hoz, ha bekapcsolod, nehezebb lesz szintezni, és megtartani a meglévő stílusszinteket, illetve miután az ellenfelek is többet sebeznek, nehezebb hárítani és a Devil Trigger is kevésbé kraftosabb ilyenkor; a játék egész egyszerűen megköveteli tőled, hogy jobban és pontosabban pörögj, mint korábban. További nehezítés az első végigjátszás után bekapcsolható Must Style mód, ami csak az S-szint elérése után tesz lehetővé bármiféle sebzést, a Turbo mód pedig 20 százalékkal gyorsítja fel a játékmenetet, így téve intenzívebbé az általa nyújtott adrenalinfröccsöt. Valószínűleg nem kell részletezni, hogy ezek a módosítók még a veteránoknak is tartogatnak potenciált a játékban.

Mindehhez pedig tessék hozzáadni a harmadik pillért, vagyis azt, hogy a Definitive Edition tartalom tekintetében is a legteljesebb változat. Az eddig megjelent karakter- és fegyverskinek mellett a csomag tartalmazza a Vergil’s Downfall DLC-t is, illetve a jó öreg Bloody Palace játékmód is kapott végre egy Vergil főszereplésével készült felvonást, ami hatvan pályát tartalmaz. Végül, de nem utolsósorban meg kell említenem a Gods Must Die nehézségi szintet: a Dante Must Die-t itemmentesítő és durvább ellenfelekkel felpakoló játékmód egész egyszerűen brutális kihívást ígér, főleg a fenti módosítók bekapcsolása mellett. Egy probléma van csak vele, és ez a másik negatívumunk: nem meglepő módon az eredeti játék mentéseit nem lehet átemelni a definitív kiadásba, a legtöbb extra tartalmat viszont megint végigjátszáshoz kötötték a srácok, ami azt jelenti, hogy a Gods Must Die-ra utazó rajongóknak háromszor kell újra nekifutniuk a játéknak. Ezt a korlátozást itt ki lehetett volna venni.

De megint csak kötözködöm. Az igazság az, hogy minden apróság ellenére a DmC: Definitive Edition bátran ajánlható mind az újoncoknak, mind a veteránoknak. Az újoncoknak elsősorban azért, mert most nyomott áron, az összes eddig megjelent kiegészítővel együtt csaphatnak le 2013 egyik meglepetésjátékára, ami még most is képes lesz elcsavarni a fejedet, hiszen a tökösségéből és lazaságából azóta sem veszített semmit. A veteránoknak pedig azért, mert a készítők egy raklapnyi olyan módosítást és bővítést eszközöltek a címen, ami garantálja, hogy még beletegyél pár végigjátszást.