Portal Stories: Mel teszt

Ha pedig a kiadó úgy dönt, hogy egy jó darabig nem készít folytatást a kedvenc játékainkhoz, akkor a modderek veszik kézbe az irányítást. Tapasztalataim szerint az így született alkotások nem ritkán megközelítik a nagy költségvetésű címek minőségét is, ha csak az elmúlt évek kínálatából szemezgetünk, akkor a Black Mesát vagy a S.T.A.L.K.E.R.: Lost Alphát hozhatjuk fel példaként. Noha a közösség aktív, rengeteg kisebb-nagyobb rajongói munka érhető el, csak néhány méltó arra, hogy a magazinunk hasábjain is foglalkozzunk velük. Ilyen a Portal Stories: Mel is, amit a Prism Studios rakott össze hosszú évek fáradságos munkájával és a Valve segítségével. Nem csupán egymás után rakott pályákról van szó, hanem egy kerek történetet kapunk bevezetéssel, befejezéssel és szinkronnal. A mod ingyenes a Portal 2 tulajdonosai számára, de nem kell telepíteniük hozzá az alapjátékot, önmagában is futtatható. 


A Portal annak idején zajos sikert aratott, holott csak egy rövid minijáték volt az Orange Box tulajdonosai számára. A Portal 2 még tovább fokozta az élményt, immáron teljes értékű címként. Az alkotás nem csupán az ügyességünket tette próbára, hanem a rekeszizmainkat is, lévén a zseniális humor sem hiányzott belőle. A gonosz GLaDOS mellett az ügyefogyott robotra, Wheatleyre is sokáig emlékeztünk, nem is beszélve az Aperture Science nevű létesítmény dúsgazdag vezetőjéről, Cave Johnsonról. Már az első pályákon látszik, hogy a Portal Stories: Mel kisujjból kirázza elődei hangulatát, ehhez pedig Stephen Merchant és J. K Simmons profi szinkronhangja sem kell. Nem tudjuk, hogy milyen költségvetéssel dolgozott a Prism, de tutira nem sok pénzt áldoztak rá, de ez a látványon, a hangokon és úgy általában a minőségen nem látszik. A belerázódás könnyű, gyorsan nyakon ragadott, s már az elején sejtettem, hogy ebből nagy durranás lesz.


1952-ben járunk, az Aperture Science korai éveiben. Cave Johnson tudósai azon fáradoznak, hogy az első kísérletek flottul működjenek, és a vállalat növekedjen. Mi egy önkéntes leányzót, Melt irányítjuk, aki éppen csak lecsúszott a Portal 2 főszerepéről, amit aztán a Chell kapott meg. A játék elején egy villamoson ücsörögve utazunk a létesítmény belsejébe, pont úgy, mint a Half-Life 1-ben, miközben a hangszórókból Johnson úr propagandája szól. Ám nem sokkal utána hiba csúszik a számításba. Mel másnap már arra ébred, hogy az Aperture romokban hever, nem tudja, mi történt korábban. Nem sokáig maradunk egyedül, utunkat Wheatley helyett ezúttal egy új mesterséges intelligencia, Virgil kíséri végig. Rá azért is szükség van, mert sok esetben megvéd az Aegis néven futó biztonsági rendszertől, amely ott tesz nekünk keresztbe, ahol tud. Mivel nincs választásunk, követjük Virgil iránymutatásait. A 22 pályás kampány során fény derül arra, hogy mi történt pontosan a személyzettel, mi járt valójában Cave Johnson agyában, és hogy ébred öntudatra a GLaDOS.


A Portal Stories: Mel öt fejezetre oszlik, amiket később a menüből indítva tetszőleges sorrendben játszhatunk újra. Minden túlzás nélkül elmondható, hogy a nehézség olykor még a Portal 2-t is túlszárnyalja, így a veteránok igazán elemükben érezhetik magukat, noha a mechanika lényegében nem változott. S ha már itt tartunk, a fejlesztők jó néhány puzzle-t átvettek a második részből. Rögtön a játék elején megkapjuk a portálfegyver prototípusát, az Aparture Handheld Portal Device (AHPD-t), amely ugyanazt a szerepet tölti be, mint a korábbi eszközünk, csak kinézetre tűnik fapadosnak. Ezúttal is kék és narancs járatok megnyitásával érhetjük el a célunkat. Az első pár fejtörő még nem okoz különösebb gondot, ám később a kihívás is növekszik, a kivezető utat egyre nehezebben találjuk meg, nem ritkán a pontos időzítésen múlik a siker. Azonban a nehézség soha nem válik frusztrálóvá: ha egy-egy puzzle túl nagy falatnak tűnt, aludtam rá egyet, s másnap, tiszta fejjel mindig sikerült abszolválnom. Azt viszont illik megemlítenem, hogy a történet vége felé a feladványok ismétlődővé válnak, de ennyit, azt hiszem, bőven megbocsáthatunk a fejlesztőknek, főleg, hogy a legvégére azért összekapták magukat. Mégis mennyi az annyi? A készítők 12 órát ígértek, ami nagyjából fedi a valóságot. A pepecselős, nézelődős játékosoknak talán tovább is fog tartani.


A pályák és a fejtörők (tesztek) összetettsége alaposan próbára teszik az agyunkat, s a legszebb az egészben, hogy az anyag még új ötletekkel is kibővíti a megszokott játékmenetet. Eddig is voltak különböző színű zselék, melyektől a talaj rugalmassá vált, nagyobb sebességre tettünk szert, vagy olyan helyekre is nyithattunk portált, ahová alapból nem. Most kaptunk egy új, vörös színű energiafalat is, amely megvéd minket a káros elemektől. Ilyenekkel bizony többször is találkozunk, s ha óvatlanok vagyunk, a gyors lövedékek, vagy mozgó platformok érintése könnyen halálhoz vezet, ha nem vetjük be a vörös „emancipációs” falat.  A játékban főellenfelek is feltűnnek, legyőzésük leginkább a Half-Life-ban látott megoldásokra emlékeztet. Először is fel kell mérnünk a terepet, figyelnünk kell a támadásaikra, majd a megfelelő pillanatban kell „lecsapnunk”, azaz megfelelően időzítve kell portált nyitnunk az AHPD-vel.


Amúgy a helyszínek is követik a retro-vonalat, igazi időutazásban lesz részünk. Kevésbé sterilek, mint az első részben, de nem is emlékeztetnek a 2011-es epizód posztapokaliptikus hangulatára. A korábbi rajongói pályák többsége azért sem volt érdekes, mert újrafelhasznált elemekből építkezett. A Prism srácai minden apró részletet a nulláról építettek fel, egyedi modelleket felhasználva, még jobban tudatosítva bennünk, hogy egy önálló produktummal van dolgunk. Minden apró berendezési tárgy, dekorációs elem és gép az ötvenes évek feelingjét idézi. Jó volt látni, hogy honnan indult az Aperture Labs - ez főleg azoknak lesz érdekes, akik előtt a Portal korábbi részei sem ismeretlenek. Most már nincsenek homályos foltok az univerzum kronológiájában.


Az első Source Engine-ből nem lesz énekes halott, ettől eltekintve igazán kellemes látványban volt részem. A fejlesztők itt-ott módosítottak a motoron, jobb fény- és vízeffektek kerültek a kalapba, bár a játék ütőkártyája egyértelműen a lenyűgöző művészeti stílusa. A koros technológia mellé ráadásul roppant barátságos gépigény társul, így simán fut egy 5-6 éves vason is. Az adott korszakra jellemző betétzenéket sem kell nélkülöznünk, melyek hamisítatlanul portálosak, dacára annak, hogy egy rajongó komponista munkái. Minden egyéb hangot egyedileg vettek fel a Prism munkásai, ahogy a szereplők szinkronját is tehetséges művészek adják, egyáltalán nem hiányoltam a hollywoodi nagyágyúkat. 


A Portal Stories: Mel tökéletesen beleillik a sorozat kánonjába, nyugodt szívvel említhető egy lapon a hivatalos epizódokkal. Habár néhány rejtvény erőltetettnek tűnik, az érdekes történet, kreatív pályatervezés, a lépten-nyomon feltűnő humor miatt minden Portal-rajongónak csak ajánlani tudom. Remélem, ez csak a kezdet és hallunk még a Prism Studios felől, elvégre ráférne a piacra még néhány ötletes puzze-FPS. Ha engem kérdeztek, én a Valve helyében gyorsan leszerződtetném a csapatot a Portal 3 elkészítésére - vagy túl sokat kérek?