The Technomancer teszt

200 év telt el a vörös bolygó kolonizálása óta, a Víz Háborúja javában zajlik éppen. Főhősünk nem más, mint Zachariah, egyike a híres-hírhedt technomantáknak - a nagy harcosoknak, akik belső erejük, illetve implantátumok segítségével különböző elektromosságalapú képességek mesterei. Hamar a rend teljes tagjává lépünk elő, és fény derül a technomanták féltve őrzött titkára, valamint a jövőjükbe is betekintést nyerünk. Ez a kaland dominószerűen váratlan események egész sorozatát indítja be, így kalandos utunk során a titkosrendőrség elől menekülve kell felfedezzük a Mars pusztaságát. A kies bolygó elhagyatott városai, rejtett óvóhelyei, romvárosai, törzsi települései nem maradnak ismeretlenek előttünk, miközben különböző ellenségekkel csapunk össze az egyetlen célért: a túlélésért.

A Marson jelenleg két fő frakció vívja harcát a legfőbb erőforrás, a víz uralmáért, de a fosztogatók és alvilági alakok sem pihennek, megpróbálnak minél több hatalmat magukhoz ragadni. Ja, és persze a marsi naptól és sugárzástól torzzá mutálódott embertársainkkal is összefutunk, akik nyilván nem örvendenek túl nagy népszerűségnek ebben a világban sem. Kezdetben a sok történetszál és szereplő kicsit tömény, azonban pár órán belül szépen letisztul minden, és a történet is élvezhetővé válik - ez a The Technomancer legerősebb része. A cím egyébként a Mars: War Logs-zal közös univerzumban játszódik, bár annak nem közvetlen előzménye (igaz, hasonló hibák sújtják ezt a produktumot is).

A The Technomancer egy külsőnézetes akció-RPG, melynek valamennyi komponense közül egyik sem igazán kiemelkedő, mégis kedves eleggyé áll össze. A háttérvilág, valamint a játék üteme például a hidegháborús évek sci-fi történeteire emlékeztet, egy erős Dűne-behatás is megtalálható benne. A történetnek életet adó vizuális megvalósítás furcsa keveréke a régi rajzoknak-grafikáknak, mintha csak életre keltek volna a szovjet-éra poszterei, a sci-fi révén pedig egy kellemes adag Red Faction-nosztalgiát is találhatunk. A menükben bogarászást és az egyszerűbb dialógusrendszert a klasszikus BioWare-szerepjátékok okán már régi ismerősként köszöntöttem, a gyors, elvileg reszponzív harcrendszert ha nem is teljesen ebben a formában, de láttuk már a The Witcherben vagy akár a Batman-játékokban.

A konvencionális hadviselés mellett a csata hevében bármikor támaszkodhatunk technomanta képességeinkre - ezek különböztetnek meg minket a többi egyszerű halandótól, és gyakorlatilag mágiaként funkcionál. Használatához úgynevezett fluid (ami gyakorlatilag a megszokott manapont) szükségeltetik, melynek regenerációja nagyban függ attól, milyen harci állásban verekszünk, vagy milyen felszerelést viselünk. A technomancia bármelyik alább ismertetett harcmodor tökéletes kiegészítője, az egyetlen igazi távtámadási lehetőség, valamint rengeteg hasznos kiegészítő mozdulatot hozhatunk elő a segítségével. Alkalmazásával ellenségeinket elkábíthatjuk, pajzsot húzhatunk magunk köré, netán erősebbé tehetjük fegyvereinket, csupán a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló fluidra kell odafigyelnünk.

A Warrior stílust alkalmazva egy kétkezes bottal főként területre ható csapásokat mérhetünk, kiegyensúlyozott kitérési opciókkal. Ezzel szemben a Rogue állásban egy pengével és egy pisztollyal nyomulunk, sebzésünk nagy része kritikus támadásokból vagy mérgezésből származik - érdemes lehet az egyébként nem túl komplex craft-rendszerben ezeket erősíteni. Rogue-ként a legkönnyebb kitérni ellenfeleink csapása elől, azonban kellően közel kell kerülnünk, hogy sebezni tudjunk, mert időnként túlmelegedő lőfegyverünket inkább a megszakításokhoz érdemes alkalmaznunk.

A Guardian harcmodor a standard pajzsos, tankos játékmódot valósítja meg, nem túl kiemelkedő kitéréssel vagy sebzési potenciállal, de szinte 100 százalékos sebzésfelfogással, ha jó a ritmusérzékünk. Az ellenfeleink minden ütésénél van egy pont az időben, amikor megszakító támadást vihetünk be (a fegyverek disrupt értéke itt számít igazán), ekkor pedig az ellenség támadása szétesik, és hatalmas előnyökre tehetünk szert.

Ugyan a fejlődési fában a fentebb említett három stílus és a technomancia külön ágat kapott, bármikor válthatunk közöttük kedvünkre. A harcrendszer meglehetősen izgalmas és jól átgondoltnak tűnik, mégis technikailag darabosnak mondható, ezért ha háromnál több ellenféllel kell küzdeni, végtelenül frusztrálóvá és irritálóvá válik, jócskán bele kell ölni pár órát, mire megszokható. Ebben az esetben pechünkre nem a Dark Souls-féle ritmus- és türelemjáték esete áll fenn.

A nagyvilágban való utazgatás is hasonlóan szétesik. A The Technomancer nem igazi nyílt világú játék, ezzel szemben rengeteg fix misszióközpontot látogatunk meg, és ezek környékén oldunk meg feladatokat. Időnként vissza kell térnünk korábban már végigjátszott területekre is, itt pedig méltatlan módon az újratermelődött ellenségekkel való küzdelem lesz a hajtépés forrása, mindkét irányba az úton. Néha kapunk gyorsutazási lehetőséget, néha nem, masszív zónákat kell bejárnunk, így jelen esetben ez az egész mászkálás jóval fárasztóbbnak mondható, mint az egy modern szerepjátéktól elvárható lenne.

Kalandjaink során egyébként számos követő csatlakozik hozzánk, akikkel megéri jó viszonyban lennünk, de itt nem találkozunk semmi extrával. Egy karmarendszer húzódik meg a háttérben, döntéseink pedig rengeteg mindenre kihatnak a készítők szerint, habár játék során sokszor nem láttam ennek nyomát. Ahogy a bevezetőben is írom, egy körülbelül tíz évvel ezelőtti, menő RPG szintjén van az anyag, ami azt jelenti, hogy hiányzik belőle pár olyan funkció, amivel más fejlesztők az álmosító, monoton, idegesítő vagy béna részeket feloldották már az utóbbi években.

Ami mégis nagyon jól sikerült ennek ellenére, az a felfedezés öröme (már ameddig előrefelé megyünk, ugye), amit nagyrészt a kiváló pályáknak köszönhetünk. A városok jól elkülöníthető stílusban tárulnak elénk, minden a helyén van, olyan mintha egy tudományos-fantasztikus könyv vagy egy képregény háttér-illusztrációjában járnánk. A dizájn kiválóságával szemben a játék alatt működő engine bizony elavult. A fény- és árnyékhatások nem elég gazdagok, a szereplők közelről rondák, az animációk darabosak, a szinkront követő szájmozgás sokszor nem stimmel. A szinkron maga is hagy némi kivetnivalót maga után, szomorúságomra ez a súlyos gond főhősünket is érinti, ezért nem túl nagy beleéléssel kommunikálunk a többiekkel, akiknél szintén változó a minőség. A zene a zaj-űrzene-elektro hármas között váltogat, a célnak megfelelő, de nem kiemelkedő.

A The Technomancer egy érdekes, láthatóan és nyilvánvalóan nem AAA-kategóriás próbálkozás, melyet ára is tükröz. Ugyan egyetlen aspektusában sem túlzottan kiemelkedő és tényleg olyan, mint egy régi játék, mégis rendelkezik egy sajátos bájjal. A történet és a felfedezés miatt megéri foglalkozni a vele, így a nosztalgikus vagy lassabb játékmenetet igénylők és felfedezést kedvelő RPG-játékosok (illetve akinek bejött a Mars: War Logs, vagy a Bound by Flame) bátran tehetnek egy kört vele, ebben a kategóriában kiválóan teljesít.

A The Technomancer PC, PlayStation 4 és Xbox One platformokon jelent meg. Mi a PC-s változatot teszteltük.