Gravity Rush 2 teszt

A Gravity Rush első része kiválóan prezentálta a PlayStation Vitában rejlő lehetőségeket. Sajnos 2012 elején meg nem tudtuk, hogy a Sony később nem csinál több nagy költségvetésű first-party címet a handheldre, pedig a Silent Hillről és a Siren-sorozatról elhíresült alkotó, Keiichiro Toyama szívét-lelkét beletette a játékba, amely már akkor folytatásért kiáltott. A PS4-tulajok tavaly a Remastered-kiadással pótolhatták az elmaradásukat, de a veterán rajongóknak öt évet kellett várniuk Kat második kalandjára. Szerencsére a korábbi ötletek még mindig jól működnek, a Gravity Rush 2 lényegében kibővített formában kínálja azt, amit korábban is. A fejlesztők nem esnek túlzásokba, mindent precízen megterveztek, a gravitációval való játszadozás pedig továbbra is hatalmas móka.

Természetesen a kézikonzol hardveres limitációja már nem szólhat bele az összképbe - elvégre a folytatás már kapásból PS4-re készült -, így nincsenek áthatolhatatlan falak, egy hatalmas bejárható terepet kapunk, ahol a feje tetejére állíthatjuk a fizika törvényeit – szó szerint. Ne ijedjetek meg, hogy Kat (és Dusty nevű macskája) immáron halandóként vág bele a történetbe: képességeink visszaszerzése csupán arra jó, hogy megtanuljuk vagy újra belerázódjunk a játék irányításába. Már messze járunk szülőföldünktől, Hekseville-től, az új város Jirga Para Lhao névre hallgat, lényegében egy bányászkolóniáról van szó, rengeteg eltérő hangulatú negyeddel és lebegő épületekkel. Itt is mély szakadék tátong a szegény munkásosztály és a gazdagok között, a pórnép nemcsak a kemény munka miatt sápítozik, hiszen minden nap szembe kell nézniük a Navi nevű lények folyamatos támadásaival.  

A fantáziavilág ellenére napjaink társadalmi problémáit is belesűrítették a sztoriba, úgy mint a vagyon egyenlőtlen elosztása és a folyamatos megfigyelés. Jó néhány visszatérő és új karakterrel találkozunk, és nem árt megbarátkozni a gondolattal, hogy a Gravity Rush 2 főként a női szereplőkre koncentrál. Mindegyikük talpraesett és szerethető figura, élükön Kattel, akit szívesen hazavinnék én is. A főküldetésekben inkább a harc kerül terítékre, és a bányászváros sorsával foglalkozik a sztori, már nem olyan összecsapott és egyszerű, mint az első részben. A történet epizodikus jellegű, azaz az adott téma, amit körüljárunk, jól elkülönül a többitől, de vékony szálon mégis kapcsolódik egy nagy egészhez - a képregényes átvezetők pedig még inkább erősítik ezt az érzést. Szerencsére később sem lankad a figyelmünk, mindig akad egy fordulat, egy árulás vagy egy érzelemgazdag pillanat, amiért végig kitartunk a játék mellett.  

A mellékes melók teljesítéséhez leginkább a gravitációs képességeinket vetjük latba. De most komolyan: rengeteg a tennivaló, és az írók kreativitásával sem volt gond. Hiába csináljuk ugyanazt, mindig tudnak csavarni rajta egyet, ráadásul még jobban beleáshatjuk magunkat a világ hátterébe. Testőrködünk, postásként tetszelgünk, nyomozásba kezdünk a helyi újság nevében, máskor egy értékes rakomány meglovasítóit csípjük nyakon, vagy egyszerűen csak játszunk egyet a parkban. Akarnak persze monoton és szívatósabb feladatok is, előfordul, hogy időre kell teljesítenünk egy bizonyos célt, máskor pedig lopakodnunk kell. A pacifistább küldetésekkel nem is lenne gond, az már inkább baj, hogy ha sunnyogás közben nyakon csípnek, az instant kudarccal jár, és kezdhetjük elölről az egészet. Frusztráló, kicsit erőltetettnek éreztem, még jó, hogy nem kötelező mindent elvállalni.

Játszóterünk rendkívül hangulatos, a házak művészeti stílusa kicsit olyan, mintha a hetvenes évek sci-fijeibe csöppentünk volna. Nyüzsögnek körülöttünk a polgárok, igazi színes társaság vesz körül minket, nem csupán díszletként vannak jelen. Még idilli is lenne az egész, ha nem futnánk bele minduntalan néhány véres szemű katonába és robotba, valamint veszedelmes idegen lényekbe. Egy-egy ugrással óriási távolságokat küzdünk le, még akkor is, ha a gyorsan elapadó energiánk végül gátat szab a látványos kunsztoknak. Iszonyúan élvezetes az egész, az új rész pedig csak a legjobb dolgokat örökölte az elődjétől. Amihez nem kellett, ahhoz nem nyúltak hozzá, mégis nagyobbnak és mélyebbnek érezzük a Gravity Rush 2-t.

Még mindig szédítő, ahogy manipulálni tudjuk a gravitációt, elvégre még mindig ez adja a játékmenet sava-borsát. Lebegünk, célzással irányt változtatunk, zuhanunk pár másodperc alatt, ha pedig az épületek falához érünk, Kat egyszerűen futni kezd. Ismerős lehet, hogy bármilyen tárgyat felkaphatunk és elhajíthatunk, ami főként a harc közben lesz kifizetődő. Bár egy idő után a felfelé és a lefelé irányt könnyen összetéveszthetjük, hajunk lógása azért sok mindent elárul. A kamera nem mindig követi precízen az eseményeket, de ismerve a játék kissé kaotikus mechanikáját, ez nem is olyan feltűnő. Ha újonc vagy, pár órába beletelik, míg megszokod a koncepciót, később már csak ritkábban fordul elő, hogy elakadunk az épületek belsejében.

Kat folyamatosan fejlődni fog játék közben, így számos új képességre tesz szert. A játék három különböző harci stílust különböztet meg, és csak rajtunk áll, hogy a történet során melyiket fejlesztjük. A normál stílusban nincs meglepetés, ezt már Kat korábban is ismerte, egyfajta átmenetet képez a következő kettő között. Ha inkább erősebb pofonokat és rúgásokat adnánk az ellenségnek, akkor a Jupiter-stílus lesz a kedvencünk, a Lunar-stílusban pedig nagyobbakat ugrunk, és mindent elsöprő energialökésekkel sodorhatjuk el rosszakaróinkat. Ha viszont közelharcra kerül a sor, kevésbé leszünk hatékonyak, de jó pont, hogy a stílusok között bármikor válthatunk a touchpad segítségével. A harcok tehát kaptak egy jófajta taktikai mélységet, ami mindenképp fejlődés az előző részhez képest. A különféle ellenségtípusok ellen más és más taktikát kell bevetnünk, így önkéntelenül is belekóstolunk a többi stílusba is. Egyetlen rúgástípussal nem győzhetünk.

A változatos harcok miatt soha nem fordul unalomba a Gravity Rush 2, és mikor már azt hisszük, mindent tudunk, akkor a játék előhúz egy új ötletet. A kitartóbbak többet is ki tudnak hozni a képességeikből amellett, hogy a környezet adottságait is kihasználják. Ha tanulunk és figyelünk, mi leszünk az égi balett királynője, az új talizmánrendszerrel pedig tovább fejleszthetjük és kombinálhatjuk képességeinket a küldetések során megszerzett drágakövekkel. Ha még erősebbé tennéd Katet, fel kell venni a pókerarcot, és be kell állni farmolni és sok mellékest elvégezni. A köveket nem szórja két kézzel a program, de a megszerzésük legalább le tudja kötni a gyűjtögetést kedvelő játékosokat.

Stílusunk testreszabása egyszerű, és ha véletlenül nem működik egy összeállítás, bármikor újra eloszthatjuk a köveket. Időnként társunk, Raven is csatlakozik hozzánk, atz intelligenciája tűrhetően működik, belemegy a harcokba szorgalmasan, de a munka oroszlánrészét mi végezzük. Ugyanakkor simán el tudtam volna viselni, némi kooperatív lehetőséget is. Ha a gyors ritmus és a kamerakezelés végül összhangba kerül, nem kevés epikus pillanatot élünk át, a főellenségekkel vívott csaták még erre is rá tudnak kontrázni. Itt sem feltétlenül a játékos büszkeségének porba tiprása a cél, ha figyelünk a jelekre, a csata inkább szórakoztató és kiegyensúlyozott lesz, nem kevés katarzist tartogatva. A lényeg az, hogy nem fogjuk idegesen csapkodni a kontrollert, mint más japán játékokban.

Meglepő módon néhány többjátékos kihívás is bekerült a Gravity Rush 2-be. Akadnak olyan missziók is, melyben más játékosok szellemképeivel versenyzünk, de sokkal érdekesebb a Treasure Hunt néven futó móka. Itt arról van szó, hogy egy másik ember lő egy képet a saját játékában, ami egy gravitációs viharral bekerül a miénkbe, vagy egyszerűen csak rábukkanunk a másik játékos szellemére és közel megyünk hozzá. A kép a megszerezhető kincs helyzetét mutatja valahol a városban. Ha ismerős a helyszín, csak el kell látogatnunk oda, és felmarkolni a ládát, melyben új ruhák, vagy Kat házát csinosító bútorok lapulnak. Ilyen képet mi magunk is lőhetünk, majd „feltölthetjük” azt egy viharba mások szórakoztatására. Hatalmas ötlet!

A jobb animékra hasonlító látványvilág össze sem hasonlítható az előző rész remasterével. A programozók kimondottan a PS4 képességeire szabták a külcsínt, ami letisztult, ugyanakkor változatos összképet eredményez. Az elpusztítható környezet és a gördülékeny animációk szintén tovább öregbítik a játékot, amely ráadásul stabilan tartja a 30 fps-t. A fúvós és vonós hangszerekkel előadott progresszív zenék valami egészen egyedi hangulattal vértezik fel a játékot. A választás elsőre furcsa, de a neves japán komponista, Kohei Tanaka fülbemászó dallamai később szerves részét képezik majd a csatáknak, és a városban való ugrándozásnak.

Kevés olyan játék van, amely egy ambiciózus ötletet megfelelő minőségben ki tud bontani. Toyamáék viszont áthidalták az akadályokat, pont annyit tettek hozzá az alapokhoz, ami feltétlenül szükséges volt, hogy az továbbra is élvezetes maradjon. Vannak hibái persze, a kamerakezelés olykor esetlen, a lopakodós küldetéseket pedig csak nyűgnek fogjuk fel, ám alapvetően a Gravity Rush 2-t is azért szeretjük, mint az elődjét. Egyedi és végletekig csiszolt koncepció, melyben a harcok sem fulladnak unalomba, sőt, folyton arra sarkallnak, hogy új stílusokat ismerjünk meg, és fejlesszük tökélyre a tudásunkat felesleges idegeskedés nélkül. Remekül indult az újév PS4-fronton, csak így tovább!

A Gravity Rush 2 kizárólag PlayStation 4-re jelent meg - mi az alapmodellen teszteltük.