Nioh teszt

Ha megkérdeznétek, hogy mi volt a legjobb dolog, ami az akció-szerepjátékok műfajával történt az elmúlt években, akkor biztosan a From Software alkotásait említeném meg. A soulsborne címek a kihívásról és a sikeres összecsapások utáni jutalomról szólnak, ami édesebb bárminél. Megtanítottak ügyesen gazdálkodni az állóképességgel, hiszen minden egyes csapás, kitérés és blokkolás ezt fogyasztja. Ha rátalálsz a ritmusra és nem csépelsz feleslegesen, türelmesen kivárod az idődet, minden csata abszolválható.  És ehhez még hozzájön az egyedi narratíva, ahol csak apró feljegyzések elolvasásával és a környezet megfigyelésével kerekedik ki a történet.

Pedig amikor a Nioh fejlesztése 2004-ben elkezdődött a Koeinél, még sehol nem voltak a Souls-játékok. A projekt a neves japán filmrendező, Akira Kurosawa befejezetlen forgatókönyvét vette alapul, a sztori az első nyugati szamurájról, William Adamsről szólt, nem kevés természetfeletti elemmel megspékelve. Sajnos a PS3 nyitócímének szánt alkotásból nem lett semmi, 2008-ban kukázták az első verziót, amely legalább annyira volt JRPG, mint akciójáték. 2010-ben azonban a Team Ninja átvette a fejlesztést, ami végül PS4-exkluzívként látta meg a napvilágot egy teljesen új koncepcióval. Nyilván a Ninja Gaiden készítői nem fognak lassú tempójú Souls-klónt csinálni, a Nioh is inkább a gyors összecsapásokra koncentrál, mint a Bloodborne. Megszületett hát a végtagszabdaló mészárlást kedvelők soulsborne-ja, amely mégis a saját jogán vált megkerülhetetlenné.  

Ami nem változott az első verzió óta, hogy főhősünk maradt a szőke hajú és kék szemű nyugati szamuráj, William. A fickó első blikkre Ríviai Geralt fiatalabb kiadásának tűnik, nem beszél feleslegesen, végletekig nyugodt fickó, még akkor is, amikor a fél világ felfordul körülötte. Hősünket egyébként egy valódi történelmi alakról mintázták, ezen a néven volt ismert az az angol felfedező, aki elsőként érte el Japán partjait az 1600-as évek elején, és a helyiektől később kitanulta a szamurájok mesterségét. A játék elején William a londoni Tower vendégszeretetét élvezi egy hűvös cellában, ám egy repülő tündérféleség megszólítja, miszerint elrendezetlen ügyei vannak, ideje hát megszökni. Kezdetben félpucéran, szép lassan likvidálja az őröket, és kivergődik a labirintusszerű börtönből, ahol még nemezisével, Edward Kelley-vel is találkozik.

A csuklyát viselő figura gonosz mágiával nem egyszer tör borsot William orra alá: menekülését egy Mészárosnak hívott drabális harcos feltámasztásával akadályozná meg. Főszereplőnk addigra már felszerelkezett és győzedelmeskedik, majd az időközben riadoztatott őrség elől a Temze vízébe veti magát. Szerencsére egy vitorláshajó legénysége felveszi a férfit, majd pár héttel később már egy Japánhoz tartó sziget partján találjuk magunkat. A korábban békés helyet feldúlták, a farmereket lemészárolták és állig felfegyverkezett banditák kószálnak mindenhol, emellett pedig a yokainak nevezett démoni lények is utat törtek maguknak az alvilágból. William a tettek mezejére lép, és küldetése során megtisztítja a vidéket az emberi cselszövőktől és túlvilági lényektől.

A sötét tónusú dark fantasy kaland során a készítők leginkább a japán mitológiából merítettek, és átvezetőkkel gondosan kicsipkézett, fordulatos, de kissé erőltetett történettel által elő. Igen, a sztori lineáris, nem úgy kell összehalásznunk a háttérinfókat, mint a From Software játékaiban, és pont ezért sem vonja be úgy a játékost. Itt hagyományos narratívával találkozunk, amiben megannyi valóságban is létezett történelmi személy, hadúr, szamuráj, nindzsa keresztezi az utunkat. Néhányukat békés szándék vezéreli, és támogatják hősünket az összeesküvők felszámolásában, és még új harci fortélyokra is megtanítják. A simán 20 órára rúgó kampány során William egyre több képességre tesz szert, akár többféle fegyvernemben is jártasságot szerezhet, pontosabban, olyan stílusban és eszközökkel harcol, amelyek a játékosnak a legjobban fekszenek. 

Már a játék elején ki kell választanunk, hogy milyen két fegyvertípust preferálunk. Foghatunk egy vagy két kardot a kezünkbe, cipelhetünk nehéz bárdokat és kalapácsokat, netán lándzsákat, valamint láncos sarlót is. Ez egyfajta iránymutatás csupán, ha szeretnénk, mindegyiket kipróbálhatjuk a kaland során, mikor rátalálunk a saját stílusunkra. Ezenkívül íjat és muskétát is hordhatunk magunknál (különféle lövedékekkel), hogy távolról szedegessük le az ellenséget – a fedetlen fővel lófráló ellenfeleket egyetlen fejlövéssel leteríthetjük, ha van rá időnk. Ha ez megvan, jöhet az Őrzőnek hívott szellemlény kiválasztása, amit harc közben idézhetünk meg, ha az idevágó mutatónk feltöltődött.

Noha a pályák kellően tágasak, és megannyi rövidítés található rajtuk, nem nyitott világú. Az aktuális feladatainkkal mindig tisztában leszünk, és a képernyőn is elolvashatjuk őket – ezek is a Nioh hagyományos történetmesélést jellemzik. Sötét erdőkben, japán erődökben, barlangokban és feldúlt falvakban kolbászolunk naphosszat - a terep kellően változatos, de a napfényt nemigen fogjuk látni. A pályadesign ötletes, számos mellékutat és rejtett pontokat vonultat fel, az előrehaladás mégis lineáris, mivel végül mindig csak egy adott helyre vezetnek. Ha már egy adott területet keresztül-kasul bejártunk, nem fogunk visszatérni oda, mint a Dark Soulsokban – a sztori megy tovább.

Ennek ellenére a jó pályaismeret elengedhetetlen, de önkéntelenül is belénk ivódnak az útvonalak, mivel rengetegszer halunk meg, és újraéledni csak a korábbi oltároknál lehet. Mondanom sem kell, ilyenkor buktuk az addig megszerzett XP-t is. Nem ritkán több percbe telik, mire visszatérünk kudarcunk helyszínére, és igen, a korábban megölt ellenfelekkel újra meg kell küzdenünk. Ez alól csak a nagyobb minibossként felfogható yokaik a kivételek. Apropó, oltárok! Ezeknél a pontoknál léphetünk szintet az ellenségek után járó lélekpontokat beváltva. Az egyes alaptulajdonságok (erő, vitalitás, ügyesség, állóképesség és hasonlók) fejlesztése többezres tételt jelent, szerencsére jól követhető, hogy az adott jellemző mely fegyvernemnél hasznos. Az oltároknál válthatunk az Őrzőink között, illetve áldozhatunk is az isteneknek további bónuszokért.

A Nioh lényegét persze a csaták adják, szerencsére kellően összetett harcrendszer dolgozik a játék alatt; a lehetőségeinket tekintve még a Souls-játékokon is túltesz a Team Ninja alkotása. A kihívás persze itt is brutális, és bár a történet elején azért jóval könnyebb a belerázódás, amint elérünk Japánba, máris fordul a kocka. A harcok mozgatórugója a kí, amely lényegében az állóképesség helyi megfelelője. Minden megmozdulásunk ebből táplálkozik, bár azt tegyük hozzá, hogy némileg lassabban fáradunk el, mint az ihletadó játékokban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy félresikerült suhintás vagy hátratáncolás után ne merülnénk ki úgy, hogy mozdulni sem bírunk, ilyenkor tehetetlenül nézzük végig, amint ellenfelünk végzetes csapást mér ránk. A Nioh esetében is a kí erőforrásunk megfelelő menedzselésén áll vagy bukik minden. Jó pont azonban, hogy ellenfeleink is rendelkeznek kível, azaz ők is kifulladhatnak, főleg ha egy méretes alabárddal próbálnak ledönteni a lábunkról. Így végre nem érezzük igazságtalannak az ellenfelek szívósságát, mint… tudjátok hol.

Az sem mindegy, hogy milyen magasan tartjuk a kezünkben az adott fegyvert. A játék három állást különböztet meg: alacsonyat, közepeset és magasat, közöttünk egy gombnyomással válthatunk. Minél lentebb tartjuk a fegyvert, annál gyorsabban vághatunk és szúrhatunk vele, igaz, annál kevesebb erőt viszünk bele a támadásba. Ettől függetlenül van egy gyorsabb és egy nehezebb támadástípus minden álláshoz, szóval a harc mélységére nem lehet panasz. Természetesen minden ellenfél ellen más taktika hatásos, de egyszer sem célszerű beleérnünk láncba fűzött ütésvágásaikba, hiszen hiába van rajtunk díszes páncél, egy bekapott kombó pillanatok alatt nullára apasztja a HP-nkat. A siker kulcsa a gyors helyzetfelismerés, a megfelelő pozíció és időzítés. Persze amikor dúl bennünk a harci hév, nem könnyű türtőztetni magunkat.

Egészen elképesztő kombókat hozhatunk össze a fentebb említett csapásirányok gyors váltásával, valamint a fegyvernemenként eltérő új képességek használatával. Ehhez hozzájönnek még a különféle surikenek, bombák, dobókések, mérgezett pengék, valamint a különféle tüzes, elektromos és széllökésekkel operáló talizmánok bevetésének lehetősége. William idővel ki is csavarhatja az ellenségei kezéből a fegyvert, illetve a kilőtt vesszőket visszaküldheti a feladónak. Ha a megfelelő mérce feltöltődött, előhívhatjuk az Őrzőnket, aki aztán a fegyverünkbe költözik és így rövid ideig elképesztő hatásfokkal oszthatjuk az áldást. A harc közben még vissza is tölthetjük a kít gyorsan, ha egy adott támadás után időben lenyomjuk az R1-et. A mechanika hasonlít a Gears of War újratöltési rendszerére, csak ez jobban bünteti az elvétett trükköt: ha elvétjük a pillanatot, csak még jobban kifulladunk. 

A démoni teremtményeket nem egyszerű megölni, ráadásul arra is oda kell figyelnünk, hogy a közvetlen közelükben lévő fekete talaj rontja a kí regenerálódását. A készítők fantáziájával nem volt gond, egészen beteg, horrorisztikus lényekkel kerülünk össze, szadista és elnyúló csatákat vívva. A játék végi összecsapásokat kivéve kevésbé epikusak ezek, ami nem feltétlen baj - így is rengetegszer fogunk padlót -, csak korábban ugye el voltunk kényeztetve. A pályákon időnként vörösen izzó holtestekbe botlunk, amiket feltámasztva más játékosok szellemeit idézhetjük meg. Őket is nehéz likvidálni, lévén rendre magasabb szintűek, mint mi, de a busás jutalom fejében néha nem árt próbálkozni. Kicsit furcsálltam viszont a loot-rendszert. A zsákmányok közt nagyítóval kell keresnünk az igazán hasznos és erős cuccokat. Egy jól bevált gearrel akár egy egész pályát is végigvihetsz, hiszen tudod, hogy a következő kedvencet úgyis a boss dobja majd.

A Nioh-t egyéb multis lehetőségekkel is felvértezték. A kaland során az oltároknál bármikor behívhatunk magunk mellé egy másik játékost, feltéve, ha rendelkezünk az adott kerámiaedénnyel. Továbbá mi is besegíthetünk másoknak, csupán a kívánt missziót kell kiválasztanunk, és máris egy pórul járt kolléga játékába kerülünk. A játékosok klánokba tömörülhetnek, és a teljesítményünk függvényében növelhetjük csapatunk hírnevét új animációkért és kosztümökért. A készítők PvP-t is terveznek a játékba, ami szinte adja magát. Külön erre tervezett arénákban eshetünk egymásnak szervezett keretek közt, de erre egyelőre várnunk kell, csak egy később érkező DLC-ben élesítik a játékmódot.

A látvány hozza az elvárható szintet, és a játék művészeti stílusa is jól befogadható a nyugati játékosok számára. Az animációk gyorsak és gördülékenyek, a világ pedig részletgazdag, nem róttam fel hibának a tagoltságát, lévén tömve van titkokkal és mellékes tennivalóval. Ráadásul a framerate-kérdést mi dönthetjük el: választhatunk akciómódot, ahol a 60 fps-ért cserébe be kell érnünk kisebb felbontással, míg a filmes módot stabil 30fps-re lövik be natív 1080p mellett. Van egy harmadik opció is, ahol a full HD felbontás marad ugyan, de a framerate ingadozhat. (PS4 Prón még tovább lehet trükközni, de ott már választhatunk 4K felbontást is.) Itt végre mindenütt szól valamilyen zene, nem kell néma búskomorságot hallgatnunk a csaták közben sem, a dallamok dinamikusan követik az eseményeket. A szinkron is kellően jól sikerült, nem kell automatikusan átváltanunk japán nyelvre.

Szinte hihetetlen, hogy a Team Ninja mennyi mindent zúdított ránk a Nioh-ban. Rengeteg harci stílust és lehetőséget vonultat fel a játék – többet is, mint amennyit elvárnál. Ha szereted a műfajt, akkor is kellő türelem szükséges ahhoz, hogy egyáltalán rálelj a saját utadra, de minden opciót lehetetlen egy végigjátszás alatt kipróbálni. Ha nem áll távol tőled a nindzsák és a szamurájok harcművészete, és befogadja a gyomrod a keleti fantáziát, a Nioh ideális akció-RPG lehet a szemedben. Lehet, hogy egy fokkal földhözragadtabb a Souls-játékoknál, de ettől függetlenül a zsáner egy újabb kifinomultabb darabjával bővítheted a gyűjteményedet.

A Nioh február 8-án jelenik meg PlayStation 4-re. Mi a sztenderd modellen teszteltük.

Kapcsolódó cikkek

• Nioh Collection teszt
• Húsz cím, amivel játszanod kell 2017-ben