Sniper Elite 4 teszt

A Sniper Elite-sorozat első tagja még 2005-ben jelent meg a két generációval ezelőtti konzolokra, valamint PC-re. A széria sikertörténete azonban jóval később, 2012-ben kezdődött, amikor elkészült a remake-ként is funkcionáló folytatás, a Sniper Elite V2. Az alapokat - melyekre a frissen megjelent negyedik rész is építkezik - itt fektette le a Rebellion, ebben az epizódban mutatkozott be a sorozat védjegyévé vált röntgen killcam is, de az irányítás sem változott azóta túl sokat.

A sorozat a harmadik résszel sikeresen váltott generációt 2014-ben, mely akkoriban az egyik legszebb játék volt Xbox One-on és PlayStation 4-en, de a rengeteg látványos effekt láttán a PC-sek is elismerően csettinthettek. A most megjelent negyedik epizód szerencsére még mindig tartogat újdonságokat és meglepetéseket, hiszen a fejlesztők a mostanában népszerű nyitott világgal és szabadsággal bolondították meg az alapformulát.

A negyedik részben megint a második világháborúba térünk vissza, a helyszín azonban változott, így ezúttal a napfényes Olaszországba látogatunk el, még a szövetségesek megérkezése előtt, hogy segítsük a partizánokat, valamint előkészítsük a partraszállást. Már az előző felvonás afrikai hadszíntere is telitalálat volt, az olasz csizma pedig újból jó választásnak bizonyult. A nyolc kampányküldetés alatt megfordulunk majd idilli vidéki falvakban, mesés part menti mediterrán kisvárosban, de ellátogatunk majd a hegyekbe és természetesen a német ipari létesítmények sem maradhatnak ki. A változatosságra nem lehet panasz, ráadásul a felfrissített játékmenetnek hála körbe is járhatjuk a részletes pályákat.

Ahogyan a bevezetőben már elmondtam, a Sniper Elite 4 legmeghatározóbb újdonsága a nyitott, szabadon bejárható pályák bevezetése. Nem GTA vagy Assasssin’s Creed volumenű nagyságokra kell gondolni, de végre nem egy szépen feldíszített csőben haladunk, hanem szabadon választhatjuk meg, milyen sorrendben és hogyan oldjuk meg a küldetéseinket. A missziók elején rádión, valamint a helyszínen lévő karakterektől személyesen kapunk egy rövid eligazítást, hogy milyen fő- és mellékküldetések várnak ránk az adott pályán. Ezután arra indulunk el, amerre szeretnénk, és olyan sorrendben oldjuk meg őket, ahogy nekünk tetszik.

A pályák jól fel vannak építve, rengeteg rejtett érdekességet, elhagyott levelet és utánpótlást találhatunk, de szerencsére sikerült kiegyensúlyozni a nehézséget is – nincs egyik helyszínen sem olyan pont, ahonnan az egész pálya belátható, így csalva el a bejárást. A környezet emellett él, mindenki teszi a dolgát, a katonák beszélgetnek egymással, váltakoznak az őrcsapatok, tisztelegnek a feljebbvalónak, egyszóval könnyen beleélhetjük magunkat a második világháborús miliőbe. Talán annyira aprólékosan nincs kidolgozva minden, mint egy Hitmanben, de erre nincs is szükség, hiszen elvileg a Sniper Elite továbbra is egy akciójáték.

A küldetések során lopakodásra és akciózásra is lehetőség nyílik, mindkét típusú harcmodorhoz rengeteg segítséget és eszközt kapunk. A probléma azonban az, hogy igazán egyik sem működik, így tapasztalataim szerint a kettő kombinálásával lehetünk a leghatékonyabbak. Az ellenfelek hallanak és messzire ellátnak, ebben a játékban nincs olyan, hogy egy-két méterre előttük szaladgálva sem szúrnak ki minket. Érdemes inkább lassan, guggolva, sőt inkább fekve megközelíteni a katonákat, a fedezékek mögött és a bokrokban kibekkelve a nehezebb pillanatokat. A radar remekül jelzi, milyen messzeségből vagyunk épp láthatóak, így könnyen lehet tervezni.

Ez azonban elég unalmas játékmenetet eredményez, hiszen hihetetlen lassúsággal juthatunk csak el egy-egy célponthoz. Egyáltalán nem szórakoztató percekig a susnyásban lapítani és nyomogatni a gyorsmentés gombját, hogy megtaláljuk a megfelelő kerülőutat. Az észrevétlen sunyulást választva ráadásul mesterlövészpuskánk ott porosodik a hátunkon, hiszen hangtompítós pisztolyunk, valamint a késünk sokkal jobb társunknak bizonyul ezekben a szituációkban. A mesterséges intelligencia békeidőben jól teljesít, de a különféle játékos által generált eseményekre ellentmondásosan reagál. Értem én, hogy jól látnak és jól hallanak a nácik különleges kiképzésüknek köszönhetően, de pár hangos lövés után még nem lehet kiszúrni pontosan, hol is a keresett mesterlövész – ebben a multis tapasztalataim csak megerősítettek. Ráadásul azt is pillanatok alatt észreveszik, ha egy társuk elveszett a távoli, erdei őrjáraton és óraműpontossággal indulnak meg hulla felé.

Ha meguntunk a csendes gyilkos szerepét, akkor akciósztár is válhat belőlünk, hiszen akár át is lövöldözhetjük magunkat a pályákon. Sajnos ez a módszer sem szórakoztatóbb a csigalassú lopakodásnál. A mesterséges intelligencia láthatóan nincs felkészülve egy szuperkatona támadására, ugyanis az idilli őrködésből kiszakítva őket csürhe módjára támadnak ránk. Egy általános iskolás kapitánylabdameccsen több taktikázást látunk, mint a Sniper Elite 4 náci katonáitól: fedezék nélkül rohannak felénk és általában csak a hatalmas túlerővel tudnak kiiktatni minket.

Nem tetszett, hogy a hangos módszert választva nem lehet „kitisztítani” pályákat. Hiába lőjük le a legutolsó egységet is, pár pillanat múlva már érkezik is a 3-4 fős erősítés, akár tőlünk pár méterre lévő sziklafal mögül spawnolva – nem éppen elegáns megoldás. A fejlesztők érdekesen alakították ki a riadórendszert is a játékban, valami olyasmit kell elképzelni, mint a GTA rendőrei esetében, azaz ha eltűnünk a szemük elől, könnyen elfelejtenek minket. Itt azonban nagyon furán néz ki, hogy a felszívódásunk után a katonák úgy beszélgetnek egymással tovább, mintha mi sem történt volna.

Ahogy írtam fentebb, a két módszert kombinálva lehet a legjobb élményt kicsikarni a játékból, így a mesterséges intelligencia inkonzisztenciája sem annyira zavaró, valamint haladni is lehet. Szerencsére maga a mesterlövészkedés továbbra is nagyon szórakoztató a játékban, köszönhetően a hatásvadász, de vitathatatlanul látványos röntgen killcamnek. A négy nehézségi szintnek hála mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt, így árkádos lövöldét vagy segítség nélküli profi mesterlövész-szimulátort is faraghatunk a játékból. Meglepő módon a fedezékharcos akció is egészen jól működik, ráadásul ehhez rengeteg fegyver áll rendelkezésre. Más kérdés, hogy az ellenfelek AI-ja nincs igazán erre felkészítve.

A történetről általában a tesztek elején szoktunk megemlékezni, a Sniper Elite 4 esetében azonban annyira elhanyagolható a játék ezen része, hogy egészen eddig nem is említettem. Főhősünk továbbra is Karl Fairburne, akiről a sztori végén is csak annyit fogunk tudni, mint az elején, azaz, hogy jó mesterlövész és mély a hangja. Az egész kampány a szokásos „titkos náci fegyver, amivel megnyerhetik a háborút” mizéria köré épül, ami még kategóriáján belül is gyengére sikerült. Hiába vannak átvezető videók, az egész nem áll össze egy izgalmas történetté, a pályák csak nagyon vékony szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. A főbb és mellékes feladataink egy mondatban összefoglalhatók, a karakterek mégis perceken át magyarázzák a semmit.

Nagyon jól szórakoztam azonban a pályákon szétszórt és gyűjthető leveleken, melyekben nem csak a küldetéseinkhez találhatunk kiegészítő információkat, de mókás történeteket is elolvashatunk. Szintén vicces, hogy a távcsővel megfigyelt katonákról kapunk valamilyen apróbb jellemzést, például, hogy a rossz látása miatt nem vették fel az SS-hez, vagy úgy gondolja szegény célpontunk, hogy túl fogja élni a háborút. Az persze más kérdés, hogy főhősünk honnan ismeri ilyen jól a Wehrmacht egységeit.

A Sniper Elite 4-be került multiplayer és kooperatív mód is, utóbbi esetében azonban nem érdemes semmilyen külön történetszálra gondolni, egyszerűen ketten lövöldözünk a nácikra a kampány küldetéseit teljesítve. Multiplayer mód egy ilyen típusú játékba nagyon felesleges és a lejátszott meccseim alapján ez hamar be is bizonyosodott. A „kemper snipereket” mindenki gyűlöli a többjátékos címekben, itt meg ugye kizárólag csak belőlük állnak a csapatok. Nincs killcam (mármint klasszikus killcam, nem az x-ray-re gondolok), így azt sem tudjuk, honnan lőttek le minket, szóval pár meccs után felidegesítjük magunkat és hagyjuk a fenébe az egészet.

A harmadik rész anno egy igazi next-gen játék volt, így a folytatás is csodálatosan fest. Az látható azért, hogy a nagyobb helyszínek kedvéért a fejlesztőknek kompromisszumot kellett kötni, vagyis a karakterek és a textúrák kevésbé részletesek, mint pár éve. A három konzol közül Xbox One-on teljesít a leggyengébben a motor, ahol akár 20 fps körüli értékre is leeshet a sebesség. PS4 esetében sokkal jobb a helyzet, a Microsoft konzoljával ellentétben itt azonban nincs 30 fps-re korlátozva a framerate. Ez azt jelenti, hogy 30-45 fps között ingadozik a játék, ami kissé zavaró lehet. Az erősebb PlayStation teljesít a legjobban, hiszen a javított látvány mellett 50-60 fps között mozog a sebesség, a 4K-s felbontásról azonban lemondhatunk - PS4 Prón is csak 1080p-ben fut a cím.

Sok új és érdekes ötlettel álltak elő a rebellionos srácok a Sniper Elite negyedik részére, azonban a sorozatot továbbra sem sikerült kiemelni a középszerből. A nyílt világ remekül passzol a mesterlövészes témához, az x-ray killcam továbbra is brutális, sniperkedni pedig még mindig izgalmas. Azonban kisebb-nagyobb hibák és hiányosságok szinte a játék minden területén előfordulnak, a kritikus pontok pedig az ellentmondásos mesterséges intelligencia, a gyengén elmesélt történet és a felesleges multiplayer. A játék nem rossz, de középszerű, az erős tavaszi felhozatalban pedig könnyen meg fogunk feledkezni róla. Reméljük, a folytatásban sikerül valami emlékezeteset alkotni.

A Sniper Elite 4 PlayStation 4, Xbox One és PC platformokra jelent meg, mi utóbbin teszteltük.