Death by Degrees

...Az anyagot emlegették már néhány címen, melyekben szerepelt a Tekken alcím és a Nina Williams név is, hogy tudatlanabb rajongók is azonosíthassák a márkát (Amerikában az emberek többsége csak a neveket, míg Európában csak a címeket jegyzi meg), de végül a cucc csak sima Death by Degrees címmel került a boltokba, a „Tekken’s Nina Williams in:” felirat csak apró betűvel lett fölé biggyesztve.

Rossz Tekkenes hagyományok szerint az introkból (mert szokás szerint van több is) sok nem derül ki. A készítők mutatnak nekünk egy rakás akciójelenetet az átvezető animációkból, ezzel rengeteg poént lőnek le, továbbá láthatunk jó pár demo jelenetet is a játékból, ezeken túl pedig még kapunk információkat arról, hogy a Bermuda-háromszögben mikor tűnt el az első repülőgép. Láthatjuk azt is, ahogy egy nagy hajó éppen ott tűnik el, egy optikai műhold „szeme láttára”, továbbá, hogy az ismeretlen helyre került szellemhajón egy nyakkendős, szemüveges, vézna feka arc menekül valami tomboló szörny elől, és belerohan egy szintén nem túl barátságos (a vezetőjük kapcsiból össze is veri) katonai különítmény karjaiba – talán ők állnak a hajó eltűnése mögött is. Mindezekkel keverve láthatjuk Ninát, aki egymaga egy rakás izomagyú pankrátorral küzd egy eszméletlenül látványos és méretes luxushajó arénájában nagy tömeg előtt, természetesen a végén már csak ő maga marad állva. Nináról kiderül, hogy nem csak ír bérgyilkos (ezt eddig is lehetett tudni róla, ahogy azt is, hogy testvére, Anna a leghalálosabb ellensége, továbbá a tudtán kívül valamelyik kutatóintézetben létrehozták a vele nagyjából egykorú genetikai fiát is, aki szintén a Tekken sorozat egyik harcosa), de hébe-hóba titkos ügynökként is tevékenykedik, jelen pillanatban a CIA és az MI6 közös akciójában vesz részt. A két szervezet két férfi ügynököt küldött a hajóra, az ő céljuk az, hogy megakadályozzák, hogy a hajó nagyobb magánhadsereggel rendelkező gonosz fegyverkereskedő tulajdonosai terroristáknak adjanak el fegyvereket. Nina a kémszervezetek titkos harmadik aduásza, be kell épülnie a dúsgazdag vendégek közé, és csak akkor kell akcióba lendülnie, ha a két férfi ügynök bajba kerül, vagy kudarcot vall. Nagyjából ennyit tudunk a játék elején, szinte semmit a másik hajóról és az ellenfeleinkről.

A játék tényleges kezdetekor a hajó úszómedencéjét láthatjuk, nem csak egy átlagos, méretes medencét, hanem egy olyat, amit a vízen belül és azon kívül is ógörög romokat imitáló díszletekkel raktak tele, törött görög oszlopokkal, Poszeidón szoborral meg minden effélével, a látvány fantasztikus, és természetesen minden valós idejű 3D-s. A medencéből a vakítóan fehér bikinit viselő Nina emelkedik ki, tűsarkú papucsot húz, és miközben a tökéletesre modellezett testéről érzékien csöpög a víz, leheveredik egy nyugágyra szárítkozni – azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a játékot elsősorban melyik nem számára készítették a japáni fejlesztők, hehe. Szexis hősnőnk azonban nem élvezheti sokáig az önfeledt napfürdőzést, egy kisebb hadsereg támad rá ismeretlen okból (vagy lelepleződött, vagy csak az esti bunyó tétjét nem akarják kifizetni a szponzorok, inkább elteszik láb alól a győztest), és itt meg is kapjuk a külső nézetes irányítást, ekkor még csak gyakorlási célból.

Ez a gyakorló küldetés nem tart sokáig, néhány irányba támadnunk kell, aztán pedig néhány irányba vetődnünk, ha nem sikerül teljesítenünk a dolgot, akkor is tovább mehetünk. Sajnos ezen a ponton rögtön ki is lóg a lóláb, megtapasztaljuk, hogy miért bukott kritikailag óriásit az anyag (30 és 50 százalék között teljesített a legtöbb helyen, tehát talán a legnagyobb idei bukás eddig), az irányítás ugyanis szinte teljesen kezelhetetlen, botrányosan gyenge. Az alapötlet elsőre nem hangzik rosszul, és roppant egyszerű (mondjuk azért nem forradalmi, alkalmazták már egy-két korábbi játékban is): a bal analóg karral 360 fokban teljesen szabadon mozoghatunk, a jobb analóg karral pedig szintén 360 fokban bármilyen irányba támadhatunk. Ezek mellett még kulcsfontosságú a vetődés, mint említettem, a játék a támadás mellett is csak ezt gyakoroltatja velünk, ehhez a bal analóg kart szélsebesen kell kétszer ugyanabba az irányba pöccintenünk, és a kettő között üresbe is vissza kell engednünk. A problémák itt kezdődnek, sokáig vacakoltam vele, de csak néhányszor jött össze, szerencsére a vetődés érzékenysége három fokozatban állítható, maximális érzékenységnél már majdnem mindig tudunk vetődni, ha akarunk, sőt néha akkor is, amikor nem áll szándékunkban, a vetődés ettől persze még meglehetősen lassan kivitelezhető és körülményes marad, és sajnos sokszor lesz rá szükségünk a harcban, a főnököknél meg főleg. Lényegében ezzel a két karral kell irányítanunk a játékot, továbbá a körrel futhatunk, az L1 nyomva tartásával oldalazó módban mozoghatunk, az R2-vel pedig hátulnézetbe vihetjük a kamerát, ez utóbbi alkalmazásakor a jobb analóg karral a kamerát kontrolálhatjuk. A harc közben ezek többsége, az R1 és R3 gomb, továbbá a két analóg kar minden kombinációja, különféle mértékű mozdítása, kitartása, pöccintése, forgatása és ezek különféle láncokba rakása plusz kombinált támadásokat indít meg – a játékban egyébként a szerepjátékokhoz hasonlóan vannak tapasztalati pontok is, melyekért további támadásokat vásárolhatunk. Ezek többségét szinte képtelenség bevinni a lassú analóg karos támadás és a túlságosan sok iránylehetőség miatt, főleg a csata hevében, amikor vagy egyszerre támad ránk nyolc-tíz ellenfél, vagy brutálisan kemény főnökök lövöldöznek ránk folyamatosan, ésszel tehát szerintem nem nagyon lehet játszani, az ember egyéb lehetőség híján csak támadja az ellent, ahol éri, és a könnyebb kombókat ismételgeti. A speciális támadások között egyébként vannak igazán érdekes és végzetes támadások is, melyek kivitelezése még nehezebb, és a speciális csík (a Tekken 5-ben található Tekken: Devil Within játékhoz hasonlóan itt is rendelkezünk egy ilyennel az energiacsíkunk mellett) is szükséges ezekhez. Ezek közül a leglátványosabb a csont- és szervtörés, ilyenkor a speckó elsütése után a megtámadott ellenfelünk 3D-s röntgenképét láthatjuk, mint a Harcosok Klubjában, és nekünk a megadott idő alatt, a magától mozgó célkereszt segítségével, jól időzítve kell az ellenfelünk minél fontosabb csontját vagy szervét (akár a szívet vagy a koponyát is) ripityára törnünk.

Miután lenyomtunk a medencénél az ellenfeleinket, újabb, jobban felfegyverzett gengszterek kerülnek elő három érdekesebb főnökkel, Nina nekik – látván, hogy nincs esélye ellenük – már megadja magát, ők pedig valahogy át akarják „konvertálni” őt a saját katonájukká, azonban a procedúrának szerencsére még nem vetik alá, egyelőre csak bezárják a kabinjába. Itt válik érdekesebbé a kaland, eddig a pontig ugyanis úgy nézett ki, hogy a Death by Degrees csak egy egyszerű haladós-verekedős játék, akárcsak a fent (no meg a pár nappal korábbi tesztemben) említett Tekken 5 melléklet, persze szebb hátterekkel és több lehetőséggel, de a játék valójában sokkal több annál. Gyakorlatilag a haladós-verekedős játék mellé kapunk egy rakás más jellegű akciójátékot is jól integrálva (célkeresztes lövöldözés mesterlövész karabéllyal, szellőzőjáratokban kúszás, úszkálás, kajálás, csöveken kapaszkodás, settenkedés, lépcsőzés, létrázás, lézerek kerülgetése satöbbi), továbbá egy lájtosabb kalandjátékot is, nagyjából olyan szintűt és működésűt, amilyet a túlélő-horrorokban megszokhattunk. Kell tehát lifteznünk, kapcsolókat kapcsolgatnunk, kulcsokat keresgélnünk (nagy részük ujjlenyomat, amit egy kis géppel kell levennünk hullákról és tárgyakról, miután az eszközt megtaláltuk), mindenféle más tárgyakat gyűjtögetnünk és használnunk, dokumentumokat olvasgatnunk, sőt kisebb logikai feladványokat is meg kell oldanunk. A harcra visszakanyarodva, nem csak verekedni tudunk, de fegyvereket is használhatunk, ezek között az iránygombokkal válogathatunk, és a kezünkben levő fegyvert az L1 nyomva tartásával ugyanúgy használhatjuk, ahogy az öklünket és a lábunkat. Ez viszonylag jól is működik az ütő- és vágófegyvereknél (lehet két katanával is nyomulni, mint a Kill Billben), legalábbis nem rosszabbul, mint a kézitusa, a lőfegyverekkel viszont szinte képtelenség így, célkereszt nélkül pontosan célozni, és egy szimpla ellenfélre is majdnem rámegy egy egész tárunk. A fegyverekkel tehát érdemes spórolnunk, és nem csak a lőszer fogy vészesen, de minden fegyverünk kopik, ugyanakkor ahhoz, hogy jobb fegyvereket is felvehessünk, fegyverhasználattal a fegyverszintünket is feljebb kell tornáznunk.

Így kell tehát kalandoznunk és harcolnunk a luxushajón, a kezdetben zárt ajtók miatt egyébként gyakran vissza kell mennünk korábban már bejárt helyekre is, és természetesen az ellenfelek is állandóan újratermelődnek mindenhol, ha tehát szabadon mászkálunk mindenfelé (amit szerencsére megtehetünk), állandóan újra és újra le kell nyomnunk ugyanazokat a rosszfiúkat. A játék állítólag 18 szakaszból áll, ezek változó hosszúságúak, az első például csak annyi, hogy a szobánk erkélyéről végig kell ugrálnunk a mentőcsónakokon, a második viszont már meglehetősen hosszú, a hajó legalább egy negyedét be kell járnunk, amíg a végére érünk. Ez utóbbiból arra tippelek, hogy az egész játék nem csak a luxushajón játszódik, lesznek más helyszínek is, felteszem, ilyen lesz az eltűnt hajó is. A szörnyű, gyakorlatilag kezelhetetlen irányítás mellett sajnos akadnak még további negatívumok is, túl gyakran és túl hosszan tölt a játék, kényelmetlen a szintén túl lassú belső menürendszere, viszonylag kevés helyen menthetünk állást (igaz van sok e téren rosszabb PlayStation 2 játék is), továbbá túlságosan nehéz az anyag kihívási szintje is, legalábbis ehhez a nagyon kényelmetlen és viszonylag lassú harcrendszerhez viszonyítva. Ugyanakkor a grafika és a sok esetben szétverhető berendezés tényleg nagyon szép és részletes, a medencén túl az utazók számára fenntartott további területek is ókori görög hangulatot árasztanak magukból, a személyzeti zónák ugyanakkor teljesen modernek, életszerűek. Szintén bejött, hogy a játék a Tekken sorozathoz viszonyítva kicsit véresebb, és nem csak a kritikus törések miatt (egyébként nem csak röntgenesen, de máshogy is törhetünk csontokat és szerveket), de némi vér is fröccsen a padlóra, és a karakterünk is fokozatosan amortizálódik. Igaz ez nem hinném, hogy fizikailag korrekt lenne, tehát valószínűleg nem akkor keletkezik Ninán véres seb, vagy attól szakad szét a ruhája, mert egy ponton sok találatot kapott be, hanem inkább fixen és fokozatosan változik, ahogy új ruhákat is kap a játék meghatározott pontjain. Hősnőnk a kezdeti fehér bikini helyett a tényleges játék kezdetekor egyébként egy mélyen dekoltált, oldalt teljesen, hátul kevésbé felsliccelt kisestélyit ölt magára deréklánccal, magas sarkú cipővel és hosszú fekete harisnyával (ez aztán felfut és szétszakad jó sok helyen), más ruháig sajnos még nem jutottam el. Pillanatnyilag még csak a harmadik pálya elején vagyok, ide is nagyon nehezen küzdöttem el magam, és itt sajnos már teljesen reménytelen a helyzetem, semmi energianövelőm nem maradt, és az előző főnökharcot is csak egy sérülésnyi energiával fejeztem be, itt pedig rögtön egy rakás plexipajzsos, nehezen sérthető, kemény rohamkatonát kellene lerendeznem, ami sérülés nélkül nagyon nem akar összejönni, valószínűleg kénytelen leszek elölről kezdeni az egész játékot.

Összességében tehát szerintem roppant élvezetes, simán 9 pont feletti anyag is lehetett volna a Death by Degrees, ugyanakkor a Namco fejlesztői, akik e téren úgy tűnik, most már sorozatosan mellényúlnak, az egészet tönkretették a pocsék irányítással. Így a cuccot kizárólag a legmegszállottabb Tekken rajongóknak ajánlom, továbbá azoknak, akik bunyós játékokban országos bajnokok, képesek még szörnyű irányítással is lenyomni minden mesterséges ellenfelet.